A világ legdrágább tévésorozata akkor működik a legjobban, amikor egy kétszemélyes színpadi dráma

2024. október 4. – 22:51

A világ legdrágább tévésorozata akkor működik a legjobban, amikor egy kétszemélyes színpadi dráma
Fotó: Prime Video / Amazon Studios

Másolás

Vágólapra másolva

Van egy elméletem, mely szerint azok a szórakoztató tartalmak, ahol hosszú ideig nem történik semmi, kétféle módon tudnak elsülni. Az egyik esetben, amire jó példa, mondjuk, A Dűne istencsászára, a lassan vánszorgó cselekményt rengeteg izgalmas, a karaktereket is jól kibontó dialógus és filozofálgatás egészíti ki, a másikban meg az történik, mint a Sárkányok tánca összes daeneryses fejezetében, ahol az ember egy idő után a haját tépi, hogy rángassák már ki Meereenből a sárkányok anyját, mert a belső vívódása teljesen súlytalan, és semmit nem tesz hozzá a könyvhöz.

Az Amazon több százmillió dolláros gigasorozatának, A hatalom gyűrűinek az első évadát az utóbbi kategóriába lehetett sorolni – a fantasztikus látvány és a többnyire jól megírt karakterek sem tudták elfeledtetni, hogy a sok szál ellenére sem haladt semerre a cselekmény.

És nem azért, mert érdemi világ- vagy karakterépítés zajlott, a hatodik részig simán csak olyan volt az egész, mint egy visszatartott tüsszentés. Az ígéret az volt, hogy a folytatás jobb és nagyobb lesz, amit egy évadnyi előjáték után el is lehetett várni, de a második évaddal az alkotók ugyanazokba a hibákba estek, mint az elsővel. A végeredmény viszont így is jobban sikerült: négy rész kínlódás után végre megvillant a sorozat valódi potenciálja, A hatalom gyűrűinek megalkotása pedig annyira jól sikerült, hogy majdnem mindent megbocsátottam neki. De csak majdnem.

(A továbbiakban spoileresen írok a sorozatról, beleértve ebbe az utolsó részt is.)

Annatar kontra Celebrimbor

Annyira nem volt régen, de első körben azért idézzük fel nagy vonalakban, mi történt az első évadban. Megismertük a hobbitokat idéző gyaplábúakat, azon belül is Norit és Poppyt, akik egy üstökösként a földbe csapódó öregembert kísérgettek ide-oda, aki akár Sauron is lehetett volna, de az őt vadászó Eminem-hasonmások végül rájöttek, hogy mégsem. Aztán ott voltak Khazad-dûm törpjei, akik megtalálták a mithril nevű ércet, amely véletlenül pont a tündék túlélésének kulcsa, a fiatal Elrond pedig mindent megtett, hogy szerezhessen belőle, és Dúrin herceg segítségével sikerrel is járt, igaz, utána ki is toloncolták.

Eközben a fiatal Galadriel majdnem elhajózott Valinorba, de félúton meggondolta magát, így találkozott a délvidéki Halbranddal. Vele aztán mindenféle kalandokba keveredett, elhajózott Númenorba, majd egy númenori csapattal vissza a Délvidékre, hogy segítsen az ott élőknek, akiket egyre intenzívebben zaklattak az orkok a megrontott tünde, Adar vezetésével. Ez viszont nem sült el túl jól, mert közben felrobbant a Végzet hegye, a Délvidékből pedig Mordor lett, az ottani emberek, és az őket segítő erdőtünde, Arondir nagy bánatára.

Az egyre gyanúsabb Halbrandról végül kiderült, hogy ő Sauron, de csak azután, hogy azt a kevés mithrilt felhasználva segített Celebrimbornak megalkotni a három tünde gyűrűt.

A második évad erős húzással indít, kiderül, hogy Sauront maga Adar pusztította el a Másodkor elején, és hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy Venomot idéző fekete masszaként, majd Halbrandként térjen vissza, és találkozzon Galadriellel. Aki végül megtagadja ugyan őt, de ezzel utat nyit ahhoz a grandiózus játszmájához, amibe Sauron a második évadban belekezd. Ez a játszma a második évad központi szála, és azt már az elején le kell szögezni, hogy remekül is sikerült, de az alkotók megint túl sok időt pazaroltak el felesleges részletekre, a sorozathoz kreált konfliktusokra és sehova nem vezető szálakra ahhoz, hogy értékelni lehessen.

A tündék három gyűrűjét a tolkieni kánon szerint Saurontól függetlenül kovácsolták, A hatalom gyűrűiben viszont ezek születtek meg elsőként, a tündék dilemmája pedig pont az az évad elején, hogy nem túl kockázatos-e használni őket, hogy Középföldén maradhassanak. Elrond szerint de, és mindent meg is tesz, hogy megakadályozza ezt, de hiába megy el még Círdanhoz – akiről a sorozatból semmit nem tud meg az, aki nem ismeri amúgy is –, a sors úgy hozza, hogy ő sem áll mellé. Sauron játszmája viszont nem ezzel kezdődik el végleg, hanem azzal, hogy beállít Eregionba, és addig rostokol a gyűrűket kovácsoló Celebrimbor kapujában, míg az be nem engedi őt.

Ha ilyen jó is lehet, akkor miért ilyen rossz?

A hatalom gyűrűinek az első évadban az volt az egyik nagy bűne, hogy állandóan karakterdrámát akart csinálni úgy, hogy közben a legostobább dialógusokat adta a karakterei szájába. Igen, volt pár ütős beszélgetés, de nagyon sokszor érezte azt az ember, hogy a szereplők tolkieni leckéket mondanak fel szájbarágósan, vagy még azokat sem, csak üres közhelyeket pufogtatnak és jelentőségteljesen néznek, hogy teljen az idő. A második évad ebben tudott változást hozni: a korábban is kiemelkedő Charlie Vickers Halbrand után Annatarként is lubickol a manipulátor szerepében,

de az évad igazi sztárja Charles Edwards, aki tökéletesen hozza a hiúsága miatt megvezethető mesterkovácsot, akinek úgy csúszik ki a kezéből az irányítás, hogy észre sem veszi.

Ezek a jelenetek igazából annyira jók, hogy felmerül a kérdés: ha az alkotók ilyet is tudnak írni, akkor miért ilyen bugyuta a sorozat többi része? És miért van az, hogy minél távolabb kerülünk Sauron játszmájától, annál kevesebb értelme van bárminek? Khazad-dûm például a hét törp gyűrű miatt szorosan kapcsolódik hozzá, és remekül is működik, Dúrin király egyre növekvő kapzsisága pedig Tolkien írásaitól sincs messze, még ha a kánonban máshogy zajlanak is a dolgok. A színészi alakítások is megint erősek itt, Khazad-dûm hétköznapjai is érdekesnek tűnnek, és még menő Balrog is van, meg egy olyan önfeláldozás, aminek tényleg van súlya.

Númenorban viszont a Jack Blacket idéző Ar-Pharazôn olyan trónfosztást zavar le, amitől a númenoriak mind idiótáknak tűnnek, az előző évadot nyilván túlélő Isildur jeleneteivel nagyjából csak az idő telik, Nori, Poppy és az egyre többet beszélő idegen pedig idegesítően lassan menetelnek egy olyan igazság felé, amivel a nézők két éve tisztában vannak. Igen, ő Gandalf, ahogy arra a kicsit feleslegesen bedobott Bombadil Tomával együtt ráébred az utolsó részben. De előtte azért még a sivatagi gyaplábúak, akik a Rhûnt uralni kívánó, béna Szarumán-kópiának tűnő sötét varázsló miatt kénytelenek elmenekülni, úgy köszönnek el tőle, hogy Grand-elf.

Fotó: Prime Video / Amazon Studios
Fotó: Prime Video / Amazon Studios

A legendás Bombadil Toma bemutatása amúgy látványosan arra van kihegyezve, hogy a hosszú haja miatt nőnek néz ki hátulról, és fontos megjegyezni, hogy nem ő az egyetlen, akit ránézésére csak azért dobtak be, mert megtehették. Fűzfa-apó bekebelezi Gandalfot, Elendil megkapja a legendás kardját, Narsilt, amivel Isildur majd levágja Sauron ujját, Annatar egy ponton Eärendillel, Tuorral és Berennel példálózik, Celebrimbor pedig nem leplezett utalást tesz A Gyűrűk Ura végkifejletére, sőt a gyűrűk urának hívja Sauront.

Ezek a kiszólások még mindig kicsit furcsán lógnak a levegőben, hasonlóan a már említett Círdanhoz, a rhûni sötét varázslóhoz és az Elder Scrollsból kölcsönvett maszkos haverjaihoz és a pillangóvá váló Eminemekhez, vagy ahhoz, amikor kiderül, hogy a korábban is (meglepően jól) humanizált, valódi motivációkkal és érzelmekkel felruházott orkoknak is van családjuk, sőt, gyerekeik. Amiről ezután egy szót sem beszélnek többet. Szóval akár ezekhez is kanyaríthattak volna némi hátteret ahelyett, hogy költöttek egy sehova sem vezető szerelmi szálat Isildurnak.

Húzónévnek ez kevés

Ezekkel a terjedelmükben és minőségükben is elég változó szálakkal a sorozat megint nem tud jól zsonglőrködni, és bár az ötödik résszel nagyon látványosan feljavul az egész, így is úgy éreztem, hogy megint sokkal feszesebbnek kellene lennie az egésznek. Így ugyanis végig azt érzi az ember, hogy minden egyórás rész csak egy felvezetés valamihez, ami szintén valaminek a felvezetése lesz, és így pont azokat a katarzisokat nem tudja rendesen kibontani, amiket olyan aprólékosan építget. Csak egy példa: a második évad logikus módon Eregion ostromára fut ki, ami a kitalált Ostirith ostromával ellentétben tényleg a Másodkor egyik fontos eseménye.

Végül egy jó csatajelenet helyett széthúzott katyvasz lett, ami közben máshol is zajlott a cselekmény, és még a vegytiszta Peter Jackson-izmusnak tűnő tünde lovasrohamot, meg az elszabadított trollt is sikerült tönkrevágni.

Látványos volt? Naná, hogy az volt, az egész sorozat az a legeleje óta, de ez egy ekkora büdzsénél el is várható. A szép tájak, a szép ruhák és a szép CGI viszont nem váltják meg A hatalom gyűrűit, ahhoz az kellene, hogy az alkotók kitalálják, most akarnak jó sorozatot, vagy az utolsó évadban. Ha most, akkor nem fér bele ennyi időhúzás, és az sem, hogy ennyire rá legyenek görcsölve a kánon általuk használható, kis részében lévő rések kitöltésére. Még akkor sem, ha Ar-Pharazôn fia, Kemen a második évadra Joffrey Baratheonra emlékeztetett, és a messze legjobban megírt ötödik részben volt egy tökéletes jelenete, ha közben ott egy Eärien is.

A hatalom gyűrűi persze minden hibájával együtt még mindig egy tisztességes sorozat, amit simán lehet élvezni, de nem hiszem, hogy ez elég az Amazonnak, amely ezen a ponton egymilliárd dollárt is elkölthetett az első két évadra. Mert hát papíron ez lenne az éppen megdráguló Prime Video egyik, ha nem a legnagyobb húzóneve, amiért több pénzt is hajlandók kifizetni az emberek, de már az első évadot is csak az amerikaiak harmada nézte végig, a második évadot a csütörtöki évadzáró előtt 55 millióan nézték meg – az elsőt eddig 150-en –, a Nielsen adatai szerint pedig a premier is rosszabbul sikerült, pedig most kettő helyett három rész jött ki.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!