Ha a gazdagok és szépek hívnak nyaralni, abból csak a baj van

2024. augusztus 19. – 23:39

Ha a gazdagok és szépek hívnak nyaralni, abból csak a baj van
Naomie Ackie a Vészjelzés című filmben – Fotó: Carlos Somonte / Intercom

Másolás

Vágólapra másolva

Ez úgy hangzik, mintha kétségbeesetten keresnék valami kapaszkodót, de akárhogy is gondolkodom rajta, a Vészjelzés az első olyan hollywoodi film, ami világsztárokkal, és mindenféle köntörfalazás nélkül szembesíti a közönségét a Me Too-mozgalom rettenetes valóságával. Készült már rideg munkahelyi dráma arról, milyen lehetett Harvey Weinstein közelében dolgozni (Az asszisztens), volt már történelmi párhuzam (A nők beszélnek), illetve a mozgalmat berobbantó újságcikket feldolgozó film (Azt mondta) is, de a Vészjelzésben tombol valami elementáris harag és kétségbeesett küzdési vágy, hogy ha más nem, valamit a vásznon tudjon művelni az elkövetőkkel.

Hogy miért készülhet el egy ilyen film, és miért lehet dugig tele ismerős arcokkal, arra valószínűleg az a magyarázat, hogy a forgatókönyvírója és rendezője is Zoë Kravitz volt, akinek valószínűleg nem kellett sok egyeztetés, hogy berántsa az egyik főszerepére vőlegényét, Channing Tatumot. A nepotizmus nem feltétlenül rossz akkor, ha valami értelmeset akarnak vele létrehozni, a Vészjelzés pedig abszolút értelmes.

Tatum alakítja Slater Kinget, a techmilliárdost, akinek egy szexuális erőszak miatt először egy tengerparti bocsánatkérő videót kell készítenie, majd inkább úgy dönt, hogy vesz magának egy szigetet valahol a semmi közepén. King ott rendszeresen tart partikat, ahova elhívja a barátait, akiket mind olyan közelebbről már gyanús férfiak alakítanak, mint Haley Joel Osment, Christian Slater vagy Simon Rex. A legújabbra már elhívja magával azt a két pincérnőt, akiknek sikerült az alapítványa gáláján bepofátlankodni a közelébe: Jesst (Alia Shawkat) és Fridát (Naomi Ackie).

A két nő hirtelen ott találja magát a privát szigeten, ahol mint egy rendes társasutazáson, valahogy semmi sem pontosan olyan, ahogy ígérték. A pezsgő folyton folyik, a vacsora mindig egy ételköltemény, és tulajdonképpen napozni kell egész nap a medence mellett, de Jess és Frida is úgy érzik, hogy valami nincsen rendjén. A furán mosolygó személyzet sem segít, illetve az sem, hogy mindenki úgy viselkedik, mint egy országimázs videóban, csak éppen konkrét ország helyett azt szeretnék hirdetni, hogy nyugodtan el lehet utazni Jeffrey Epstein titkos szigetére.

A Vészjelzés (eredeti, sokkal jobb címén Blink Twice, azaz Kétszer pislogj) nem sok csavarral és nem sok meglepetéssel szolgál, főleg ha összehasonlítjuk olyan hasonló alaphelyzetű krimivel, mint mondjuk a Tőrbe ejtve második része, ahol szintén egy techmogul hív egy csomó roppant kellemetlen embert meg magához egy távoli szigetre. Az ereje tényleg abban van, hogy majd szétfeszíti a düh, és a második felében nem is rejti már véka alá. A probléma inkább az első felével van: Kravitz elsőfilmes rendező, és feltételezem, hogy színészként sokkal jobban meg akarta adni minden színésztársának a jussát, ezért szinte csak és kizárólag közelikben komponál emberi arcokat. Ami jó, ha Ackie-t vagy Tatumot kell nézni, de amikor a cselekménynek itt lenne az ideje egy kis klausztrofóbiát vagy paranoiát érzékeltetni, nem elégséges.

Fotó: Carlos Somonte / Intercom
Fotó: Carlos Somonte / Intercom

Kravitz nem igazán tudja megteremteni azt a fajta feszültséget, amit akár a Tűnj el! első felében láthattunk. Egy percig sem gondolhatjuk azt, hogy csak a főszereplőink élénk képzelete játszik velük játékokat, ahogy azt sem, hogy a most szakállas Channing Tatum-kinézetű házigazda nem valami nagyon rosszban sántikál. Kravitz és társforgatókönyvírója bevetnek tényleg minden trükköt, a legkevésbé a rébuszokban beszélő, angolul nem teljesen értő rejtélyes takarítónő figurája sikerült. Az első fele alapján még azt is gondolhatjuk, hogy a Fehér Lótusz-sorozat hedonistább változatát látjuk, a világ szenvedésével általában nem törődő, végig benyomott gazdag emberekkel, akik azt sem tudják hol vannak.

Amíg a Vészjelzés nem áll teljesen pályára, még az a mentalitás is megvillantja magát, amikor mindennapi emberek megragadnak minden lehetőséget arra, hogy a gazdagok és szépek Föld körüli pályáját legalább megérinteni tudják – ahogy sokan odaraknak egy tweetet válaszul Elon Musknak, és már azt hiszik, hogy beszélgetésbe elegyedtek a világ leggazdagabb emberével. Van a filmben valami irracionális, álomszerű lebegés, egy folyamatosan elbizonytalanító hangulat (a film címe is csak pár képkockára villan fel), ami miatt nehéz pontosan eltalálni, mire is megy ki a játék.

De Kravitz aztán a második felétől nem rejti véka alá, hogy mi is történik és hogyan azon a szigeten, onnantól az álomból rémálom lesz. Ezek messze a Vészjelzés legjobb jelenetei, amikor már a turpisság kiderült, de még az a méreg nem fröcskölt szanaszét benne, amikor minden férfi barátságos közeledése a főszereplőink felé felér egy kifent késsel, minden mosoly egy késszúrás, minden „jól érzed magad?”-kérdése pedig annak a kérdésnek a megforgatása. Kravitz főszereplőinek egy idő után muszáj tettetni azt, hogy boldogok és szuperül érzik magukat ezen az álomnyaraláson.

Én viszont azt nem tudom tettetni, hogy a Vészjelzés egy kifejezetten jó film lenne. Ahhoz túl fésületlen és egyenetlen, a színészei (még Geena Davis és Kyle Maclachlan is) nem túl változatosak, vizuálisan pedig a legtöbb trükkje kimarad az alapszínek extrém túltolásában, és az arcok közelijében. De mégis van benne valami, amivel felülemelkedik a Nincs baj, drágám nevetséges világépítésén, vagy A menü röhejes komolyságán. Mert lehet, hogy valaki olyan készítette, aki tudhatja, hogy miről beszél.

A Vészjelzés augusztus 22-től látható a magyar mozikban.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!