2024. július 8. – 21:44
Minden idők egyik legnagyobb bevételét termelő korhatáros filmje máig nem más, mint az 1984-es Beverly Hills-i zsaru, amit csak az első A Keresztapa és Az ördögűző előz meg. Az első Beverly Hills-i zsaru így negyven év távlatából sok szempontból volt nagyon fontos film: végleg megágyazott a mozikban a buddy cop műfajnak, szupersztárt csinált az akkor még főleg humorista körökben ismert Eddie Murphyből, örökzölddé tett egy csomó zenét, és megnyitotta a kaput Hollywoodban a vicceskedő afroamerikai akciósztároknak, mint Will Smith, Martin Lawrence vagy Wesley Snipes. Kerek harminc év után érkezett meg a folytatás Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley címmel, de már nem a mozikba, hanem Netflixre.
A Beverly Hills-i zsaru egyike azoknak a rendszerváltás környéki filmsorozatoknak, amelyek kultikusak lettek Magyarországon főleg annak köszönhetően, hogy a kereskedelmi tévék megjelenése után még évekig rommá ismételték ezeket, és máig kihagyhatatlan minden csak filmeket sugárzó csatorna kínálatából az összes ‘80-as, ’90-es évek környéki akciófilm az A-tól egészen a C listáig. Egy Steven Seagal- vagy Jean-Claude Van Damme-trash maraton közepén az ember hajlamos elfelejteni, hogy a két említett évtized akciófilm-túltermelésében azért bőven akadtak nem csak bűnös élvezetből szórakoztató alkotások, ilyen az első Beverly Hills-i zsaru is. Aminek a magyarországi kultstátusza azért különösen érdekes, mert egy nagyon amerikai sztoriról van szó rengeteg akkor aktuális társadalomkritikával. Hogy ebből mi jöhetett át az átlag magyar nézőnek, az jó kérdés, de ami biztos nem jöhetett át, az Eddie Murphy eredeti hangja.
Murphy a filmes karrierje előtt üstökösként robbant be az amerikai humoristák közé a standupjainak és a Saturday Night Live-os szerepléseinek köszönhetően, és már túl volt több filmen, mire megtörtént az igazi nagy áttörés a Beverly Hills-i zsarunak köszönhetően. A komikus egyik legnagyobb erőssége a káromkodós kifakadások mellett a különféle kisebbségek és népcsoportok kifigurázása volt, és hát a ‘80-as, ’90-es évek kevésbé politikailag korrekt világában karriert csinált abból, ahogy feketéket, fehéreket, kövéreket, olasz-amerikaiakat vagy melegeket parodizál. Csakhogy ebből a magyaroknak semmi nem jöhetett át soha, hiszen mindenki Dörner György hangján ismert, ami ismerve a színész-színházigazgató nemzeti radikális beállítottságát, önmagában kissé ironikus.
Érdekesség, hogy eredetileg Sylvester Stallone lett volna a főszereplő, de nagyon át akarta írni a forgatókönyvet (Axel Foley-t is Axel Cobrettinek hívták volna), majd két héttel a forgatás előtt otthagyta a produkciót az Énekes izompacsirtáért cserébe, de 1986-ban a korábbi ötleteiből megcsinálta a Kobrát (ahol a főhőst Marion Cobrettinek hívják).
A forgatókönyvön még az első forgatási nap előtt is dolgoztak, Murphy pedig úgy érkezett, hogy a teljes gyártási költség majdnem harmadát a fizetésére költötték. A Paramount húzása bejött, a 13 millió dolláros büdzsé már a nyitóhétvégén visszajött, azóta összesen 234 millió dollárt csinál a film csak jegyeladásokból. A ‘87-es és a ’94-es folytatással további közel 200 millió dollárt keresett a stúdió, szóval egyértelműen sikerült egy nagyon erősen franchise-t felépíteni egy olyan egyszerű ötletből, hogy egy lázadó detroiti kopó a csilli-villi Beverly Hillsben találja magát, ahol a flancos felső tízezerből kilógva igyekezik felgöngyölíteni egy bonyolult bűnügyet. Mindezt 18-as korhatáros besorolással.
A rendszer ellen lázadó, nagy dumás, káromkodó, mindenféle fura járművekkel üldözésekbe bonyolódó Axel Foley lett a vígjátékos beütésű, de azért felnőtteknek szóló zsarufilmek alaphőse (bár egyesek szerint Murphy első filmje volt az, a Nick Nolteval közös 48 óra), és még hosszú évekig próbálták más filmekben tökéletesíteni a formulát hol több, hol kevesebb sikerrel. De az valószínű, hogy Axel Foley nélkül nem lett volna Bad Boys, Csúcsformában, de talán még Halálos fegyver sem. Murphy pedig valószínűleg nem tehette volna azt meg, hogy a '90-es éveket gagyi vígjátékokra (Dr. Dolittle, Bölcsek kövére, A szentfazék), a 2000-es éveket pedig Shrek-folytatásokra (a Szamár hangja volt) pazarolja el a karrierjéből. Ettől függetlenül nem lehet eltagadni tőle, hogy nyert már Emmyt, Golden Globe-ot, Grammyt, és jelölték Oscarra, illetve BAFTA-ra is. Ugyan a 2016-os Mr. Church és a 2019-es A nevem Dolemite után úgy tűnhetett, hogy eljött az idő a nagy kritikai visszatérésnek, de a nem túl jó Amerikába jöttem 2 lehűtötte a kedélyeket.
A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley előtt ráadásul nem egy sima nosztalgikus folytatás, legalábbis papíron biztos nem. Mivel a harmadik film botrányosan rossz lett, Murphy mindenképpen akart egy jobb folytatást, de a '90-es évek óta hiába dolgozott több tucat író, producer, rendező és maga Murphy is mindenféle koncepciókon a tévésorozattól a sima folytatásig, évtizedekre alkotói purgatóriumban lebegett az egész projekt. Végül addig vártak vele, amíg a Netflixhez nem került. A projektbe Murphy mellett visszatért Jerry Bruckheimer sztárproducer, több visszatérő színész az előző filmekből, illetve beugrott Joseph Gordon-Levitt, Kevin Bacon és az a Taylor Paige, aki egy hidegrázós közreműködést csinált Kendrick Lamar legutóbbi nagylemezén.
A történet megint ugyanaz, csak megint kicsit másként: a már veterán Foley nyomozót Detroitból Beverly Hillsbe viszi a sors, ahol a tőle elhidegült, védőügyvédként dolgozó lánya miatt kell utaznia. Ott találkozik pár régi kollégával, egy ezer szálon futó bűnténybe keveredik, üldözőbe kerül mindenféle fura járgánnyal, és persze áthágja azokat az írott és íratlan szabályokat, amiket csak egy olyan hírhedt zsaru engedhet meg magának, mint ő maga. Ennyi a film nagyon röviden.
Alapból nem is kell ennél többnek lennie az Axel Foley-nak, és még azt se túl nagy bátorság állítani, hogy ez a történet jobb, mint az utolsó Beverly Hills-i zsaru. Vannak benne vigyorgósabb jelenetek, és persze jó hallani a híres betétdalt, amit aztán a nyomorult Crazy Frog tett igazán halhatatlanná, ahogy az is kellemes nosztalgiát okozott, ahogy az első jelenetekben megszólal a The Heat Is On, miközben a detroiti hokicsapat öltözőjét kipakoló rosszfiúkat üldözik mindenféle járművekkel.
Csakhogy ez már nem a ‘80-as és nem is a ’90-es évek, eltérni a társadalmi elvárásoktól már közel sem számít akkora lázadásnak, mint akkoriban. Ráadásul az emberek ingerküszöbe is jóval magasabban van akciófilmek tekintetében, így egy szemünk láttára felboruló golfkocsi vagy egy kicsit zökkenősen lehuppanó helikopter fel sem viszi a pulzusunkat egy tucat Halálos iramban- meg négy John Wick-film után. A humor pedig hiába szól felnőtteknek, ha a Murphy védjegyének számító kifigurázásnak alig adnak helyet, és a szintén a védjegyének számító lenyűgöző mosolyon és pár ordibáláson túl nem igazán jut idő másra.
Valahogy olyan az egész film, mintha egy '80-as évekbeli forgatókönyvet próbáltak volna leforgatni úgy, hogy mindenképpen politikailag korrekt legyen a 2020-as éveknek. Sem a lányával való kapcsolatát nem birizgálja eléggé film, sem az alkalmi partnereivel nem tud elég időt eltölteni ahhoz, hogy igazán buddy cop hangulat legyen végig. Talán Joseph Gordon-Levitt karaktere az egyetlen, akivel sikerül legalább némi mosolygást intézni a nézők arcára, de ez még a nosztalgiázáshoz is kevés.
A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley egyáltalán nem rossz film, egyszerűen csak semmi extra. Régebben ezeket a folytatásokat már rögtön DVD-n vagy tévéfilmként adták ki, a 150 milliós büdzsé ellenére hiba lett volna ezt a mozikba engedni, mert színvonalában alig múlja fölük az Amerikába jöttem 2-t. A streamingkorszakban ezek a régen DVD-re szánt filmek új köntöst és PR-t kapnak, de egyáltalán nem véletlen, hogy elkerülik a mozikat: egyszerűen nem annyira jók, hogy az emberek jegyet vegyenek rá, viszont a márkát ismeri annyira egy korosztály, hogy azért egyszer megnézze, ha már van Prime- vagy Netflix-előfizetésük.
Az baromi érdekes, hogy valószínűleg tényleg válságban van a vígjátékok műfaja, mert itt igazán nem kellett volna semmi extra, csak hagyni Murphy annyit és úgy pofázni, ahogy régen csinálta. De valószínűleg már ő sem annyira karcos, mint régen, az emberek is képesek bármin felháborodni, és amikor a modern humor a nagy költségvetésű akciófilmekben annyiból áll, hogy színészek egysorosokban kommunikálnak egymással két csihi-puhi között, akkor minek erőltesse meg magát Murphy. Sajnos ez a folytatás valahogy pont fájóan középutas lett: meg sem próbálta újraértelmezni saját magát, viszont annyira nem mert visszanyúlni a gyökerekhez, hogy igazán kiemelje az egész projekt erősségeit. Állítólag már készül az ötödik film, amire nem tudom, mi szükség van, de ha az is harminc évig készül, akkor lehet, már most érdemes elengedni.
