2022. május 19. – 23:32
Kelet-Európából egy teljesen laikus embernek egészen értelmezhetetlen az a kontextus, amelyben Kendrick Lamar létezik most már hosszú évek óta. A 34 éves rappert egyértelműen a korosztálya legkiemelkedőbb egyéniségének tekintik, már most a legnagyobb raplegendák közé sorolják, arról nem is beszélve, hogy művészeti, kulturális, társadalmi vagy akár üzleti szempontból mennyire meghatározó az eddigi munkássága. A Mr. Morale & the Big Steppers című, nemrég megjelent nagylemezét az év egyik legnagyobb durranásának várta a könnyűzenei szaksajtó – és így is történt.
Kendrick Lamar karrierje azért is érdekes, mert koránál fogva egy olyan időszakban indult be a pályája, amikor a hiphop megítélése és népszerűsége radikális változáson ment át. Comptonban (ez az a kaliforniai kisváros, ahonnan megannyi raplegenda indult az N.W.A.-től Coolión át Dr. Dréig) már a 2000-es években ismerték ugyan az eleinte még K. Dot néven futó Kendrick Lamart, ténylegesen a 2010-es években tűnt úgy, hogy mögötte állt a fél nyugati part. A húszas éveiben járó feltörekvő rappert már akkor olyan figurák fogadták bizalmukba, mint Dr. Dre, Snoop Dogg vagy The Game. 2011-ben a mindössze 24 éves Kendrick Lamart konkrétan ez a három raplegenda egy Los Angeles-i fellépésen szinte szó szerint a nyugati parti hiphop új királyának választotta meg több ezer ember előtt a színpadon.
De mit tud, és ki ez a Kendrick Lamar, hogy a hiphop legnagyobb ikonjai már ilyen fiatalon a királyok közé emelték?
Ahhoz, hogy a szerepét igazán érteni lehessen, látni kell, milyen zenei trendek voltak alakulóban a felfutása idején. A kétezres évek végétől, az internetes forradalom győzelmi menetelésétől a hiphop kitört a főleg fehér szerkesztők által dominált kereskedelmi média (zenecsatornák, rádiók, magazinok) egészen szűk korlátai közül, és a YouTube-nak, Soundcloudnak, különböző fájlcserélőknek, majd a Spotifynak köszönhetően olyan világhódító útra indult, amelynek ma már egyértelmű következményei vannak: a rap az új rock, a popzene alapját pedig már a hiphop adja.
Megjelentek a tabukat döntögető, az egész zsánert újraértelmező virális szupersztárok, teljesen átalakult a hangzás, az értékrend, a rapstílus, az öltözködés és az egész iparág. Olyannyira, hogy még egy kvázi skizma is megtörtént a műfajon belül, miszerint vannak az old headek, akik a hiphop tradícióit, üzenetét és gyökereit máig tisztelik és fontosnak tartják, illetve a new headek, akik úgy hallgatnak tetovált arcú, kifestett körmű, autotune-hangú előadókat, hogy azt se tudják, ki az a Tupac Shakur. Kendrick Lamar pont abba a korszakba robbant be, amikor a hiphop ezerféle alműfajra bomlott, mutálódni kezdett, és szépen lassan átvette a domináns szerepet a könnyűzenében.
Bizonyos körök ugyan már egészen korán felfigyeltek rá, az első igazán látványos kritikai áttörést a 2012-es nagykiadós debütálása, a Good Kid, M.A.A.D. City hozta meg; egy utcarapmestermű, amely egyszerre merített a nyugati parti és atlantai hiphop zenei gyökereiből, és mesélt el számtalan történetet a gettóról, a rendőri brutalitásról, a bűnözésről, a bűnbandákról és más olyan témákról, amelyek egyáltalán nem szokatlanok a hiphoptól. De ezt Kendrick Lamar olyan energiával, olyan stílussal, olyan szójátékokkal és olyan zenei alapokkal tette, hogy az egyből kiemelte az egyre uniformizálódó raptúlkínálatból.
Innentől pedig már nyílegyenesen vezetett az út felfelé. A To Pimp A Butterfy és a DAMN. című nagylemezei is remekművek lettek, bezsebelt egy raklap Grammy-díjat (sőt első popzenészként még egy Pulitzert is), megreformálta a rapvideók világát, és pillanatok alatt azon kapta magát, hogy az afroamerikai közösség ikonjává vált, egy olyan fontos krónikássá, akinek a rapszövegeit már majdnem olyan szinten kezelik, mintha maga Martin Luther King vagy Malcolm X dobálna bomba rímeket tűzforró beatekre.
Az Alright című száma például a Black Lives Matter-mozgalmak egyik himnusza lett, ami jól jelzi, mennyire rezonál a pozitív, optimista, de mégis nagyon önkritikus üzenete a mai fekete fiatalságnál. Ebben a videóban például az hallható, hogy egy rendőri túlkapást látva a javarészt feketékből álló járókelők és helyiek összefogva, együtt éneklik tiltakozásként az Alright refrénjét. A dal egyébként egy lelkesítő utcahimnusz arról, hogy bármi történik, bárhogyan bánik is Amerika a feketékkel, a végén úgyis minden rendben lesz.
Kendrick Lamar mindemellett még kereskedelmileg is sikeres, állandó szereplője minden Billboard-listának, és még a Fekete Párduc című Marvel-filmhez is csinált egy filmzenealbumot, amely sokkal jobb, mint ami általában az ilyen projektekre jellemző.
Morál úr és a nagy lépegetők
A 2017-es DAMN. és a 2018-as Fekete Párduc-album óta Kendrick Lamar elvonult egy időre. Családot alapított, született két gyereke, közben Donald Trump – akinek az elnöksége legalább akkora hatással volt a DAMN. nagylemezre, mint az Obama-korszak a To Pimp a Butterflyra – megbukott, beütött a pandémia, és a rendőri brutalitás vagy a feketéket érő hátrányos megkülönböztetés sem lett ritkább. Ő pedig olyan meghatározó figurává vált, hogy a dalszövegeit és a videóit egyetemeken kezdték tanítani, az új nagylemezétől pedig szinte már messianisztikus megváltást vártak a hiphopban.
A Mr. Morale & the Big Steppers szerintem ezt az egyébként lehetetlen elvárást azért nem hozta, de kétségtelen, hogy az egyre kaotikusabb nemzetközi zenei környezetben egy ilyen alkotás még mindig nagyon ki tud tűnni a többi közül.
Az egész ott kezdődik, hogy ez nemcsak egy szimpla nagylemez, hanem egy dupla album kilenc-kilenc dallal. Kendrick Lamar korábban azt nyilatkozta, hogy volt egy kétéves alkotói válsága, és inkább a családjára fókuszált. Ez az időszak erősen rányomja a bélyegét a lemez tematikájára. A rappert messiásként, forradalmárként, megváltóként kezelik sokan, és ott van ugyan a töviskoszorú a fején az album borítóján, a képen az is látható, hogy egy pisztoly van a nadrágjába dugva, mintha csak azt akarná ezzel jelezni, hogy ő nem az a megváltó, akinek gondolják az emberek, és valószínűleg már nem is akar az lenni.
Talán ezért van, hogy a lemezen a fekete öntudattal kapcsolatos szokásos témákon belül sokkal jobban fókuszál az egyénre, mint magára a közösségre. A dalok olyan témákat feszegetnek, mint az apaság vagy éppen az apakép hiánya, például a Father Time című számban Sampha fantasztikus vokáljával. Kendrick Lamar nagyon sok dalában foglalkozott azzal, mekkora probléma, hogy a szegény feketék körében jellemző az apa hiánya, és ez milyen hatással van komplett generációkra, és arra, ahogyan mérgezővé tud válni a fiatalok körében a gengszterkedéssel összekötött férfiasság keresése. Egyébként az ő apja egy detroiti bűnbanda tagja volt sokáig, de az édesanyja annak idején ultimátumot adott neki, ennek hála Kendrick Lamar kétszülős családban nőhetett fel, jó nevelést kapott, ötös tanuló volt az iskolában, és úgy sem találta magát az utcán, hogy már 5-6 évesen látott olyat, hogy agyonlőnek egy tinit a házuk előtt. Vagy ott van a Portishead énekesnőjével közös Mother I Sober, amelyben gyakorlatilag arról mesél, hogyan bántalmazták fizikailag és szexuálisan az édesanyját, majd ezt mennyire brutálisan torolta meg a nagybátyja, és hogy az édesanyja sebhelyes arca haláláig kísérteni fogja őt.
Legalább ekkora kitárulkozás az Aunite Diaries, amely egy olyan erősen tabutémát dolgoz fel, mint a transzneműek problémai az afroamerikai közösségben, méghozzá olyan példákon keresztül, amelyeket a saját rokonságában tapasztalt. A hiphopban is egyre erőteljesebben jelenik meg ugyan a pro-LMBTQ attitűd, arra még sosem volt példa, hogy egy ennyire befolyásos, népszerű és abszolút szupersztárnak számító rapper ennyire nyíltan és támogatólag beszéljen a témáról úgy, hogy elmondja, két rokonát is érinti a téma. Mindezt úgy, hogy önkritikát gyakorol a tekintetben, hogy középiskolában még mennyire elutasítón állt az egészhez, és mennyit segített neki a megértésben, hogy a saját rokonságában is találkozott ilyen emberrel.
Talán a legerősebb, legalábbis belőlem egyértelműen a legerősebb reakciót kiváltó dal mégis a We Cry Together, amely papíron mindössze annyi, hogy egy pár ordibál egymással egészen durva módon. Kendrick párját Taylour Paige színésznő alakítja (a beat pedig egy Alchemist-munka egy Florence Welch-hangmintával), aki annyira parádésan hozza a magából teljesen kikelő, védekezésből hol támadásba, hol vissza-visszalendülő, a dal végére egyre rekedtesebb barátnőt, mintha csak egy családi drámát hallgatnánk. Még így napokkal a lemez megjelenése után, pusztán ezeket a sorokat leírva is libabőrös leszek, annyira ráz a hideg az egésztől. A dal egyszerre egy nagyon nyers illusztrálása egy toxikus kapcsolatnak, illetve remek reprezentálása annak, hogy a párkapcsolati viták is képesek egészen állatias reakciókat kihozni az emberből.
A férfinak elege lesz a nőből, elhordja mindenféle picsogó, lehúzó idiótának, és passzív-agresszívan utalgat arra, hogy ha nem tetszenek a dolgok, szedheti a sátorfáját. A nő pedig először magából kikelve, de jóval józanabb dolgokkal vág vissza a semmirekellő, lusta, hazudozó, a házimunkával egyáltalán nem foglalkozó férfinak, aki szerinte még csalja is. Az egész dal oda-vissza sértegetésekből áll, de amíg a férfi az elejétől kezdve egy toxikus férfiasságtól csöpögő szemétláda, addig a nő egész sokáig tartja magát, hogy ne reagáljon ennyire megalázó dolgokkal. A végére aztán ő is elveszti a fejét. A dal egyrészről a női szerepet semmibe vevő, mindenen uralkodó férfi vitakultúrára hívja fel a figyelmet a két szereplő veszekedésén keresztül, miközben azt is végigkövetjük, hogy a fél fokkal normálisabban ordibáló nő hogyan süllyed le a másik fél szintjére, hogy aztán úgy repkedjenek a fuckok, mint a Red Bull Air Race pilótái a Duna fölött hétvégén reggel 8-kor, amikor a normális emberek még aludni próbálnak.
Bomba slágerek helyett történetmesélés
Ezer és egy ilyen apró momentumot ki lehetne emelni még, és meg is teszik emberek ezrei az interneten, ahogy minden apró metaforát ízekre bontanak. Mégse lehet ezt egy tökéletes albumnak hívni, mert egyszerűen túl sokat akar. Társadalomtudatos gettómeseként a Mr. Morale tényleg egy párját ritkító remekmű, de mint zenei teljesítmény azért egyáltalán nem hibátlan. Van itt minden free jazztől trapen át fura spoken word dolgokig, de valahogy nem koherens az egész, a dupla album második fele a végére már nagyon leül.
Ráadásul nincsenek slágerek. Ez azért furcsa, mert lehet Kendrick Lamar bármekkora kortárs költő, az amerikai utcák krónikása, Compton Ady Endréje, egy dologban legalább ennyire jó volt mindig: minden lemezére jutott legalább 3-4 oltári nagy sláger. Itt nincs ilyen, nincsenek megjegyezhető refrének, nincsenek autóhifi-szaggató dropok vagy fülbemászó dallamok, hangminták. Annyira szabadjára engedte a fantáziáját, hogy az egész lemez zeneiségét alávetette a szövegeknek és az adott dal üzenetének, ezért tényleg sokkal inkább felfogható irodalmi zenés alkotásnak, mint egy popérzékeny raplemeznek. Persze, vannak itt is rá jellemző beatswitchek, itt-ott előkerül a triplet flow, és legalább közreműködőkkel sem nyomta agyon az egész hangzást, de hiába hallgatom újra és újra a lemezt, még mindig inkább a dalszövegeket bogarászom, nem pedig a zenei élményre fókuszálok.
Alapvetően ezzel az égvilágon semmi baj nincs, így viszont nehéz elmagyarázni egy szkeptikusnak, miért vágja hanyatt magát mindenki ettől az embertől. A második számtól egész egyszerűen szétesik a hangzás, minden dal valójában 2-3 dal egyben, és ez a sok inger gyakran meggátol abban, hogy nagy dózisban tudjam fogyasztani ezt a lemezt. Kendrick Lamar fantasztikus rapper, aki szinte bármelyik raptechnikában otthon érzi magát, de éppen ezért sokszor túlságosan rátelepszik egyes dalokra, mint amilyen például a lemez címadó dala, amely tele van izgalmas zenei megoldásokkal, mégsem tudok rá rendesen figyelni, annyira sűrűn tolja benne a szöveget.
Ebből a 18 számból lehetett volna egy nagyon bomba 10 számos albumot csinálni, amely simán megkapná a 10/10-et, de nagyon látszik, hogy Kendrick Lamar többre tartja az utazást a hallgató szemszögéből, mint magát a zenehallgatást.
Valószínűleg ezért sem véletlen, hogy több dalban is utal arra, hogy nem akar már megmentő lenni, nem tud megfelelni mindenkinek, és már annyira nem is akar. Biztos baromi nehéz lehet, ha kikiáltanak a rap királyának még akkor is, ha te már 10 évvel korábban figyelmeztettél mindenkit.
A Mr. Morale & the Big Steppers mindettől függetlenül tényleg egy majdnem hibátlan, majdnem mestermű-kategóriás album, amelyet az emberek még hónapokig fognak elemezni, megfejteni, és még az sem elképzelhetetlen, hogy bizonyos részeiből iskolai tananyag is lehet egyszer. Baromi érdekes látni, hogy egy ilyen generációs tehetség hogyan egyensúlyoz a művészi önkifejezés és a társadalmi felelősségvállalás között, és milyen eredménye lesz annak, ha az egyik a másik kárára történik. Ez a dupla album emiatt egy oltári izgalmas kísérlet, amelyhez hasonló reakciókat és gondolatokat csak nagyon kevés előadó tud kiváltani a hallgatóból.
Ha valaki esetleg részletesebben is képbe akar kerülni Kendrick Lamar munkásságával, annak ajánlom az After Podcast legújabb adását:
