Amerikába jöttem, híres mesterségem címere...egy közepesen gyenge folytatás

A királyi hímvessző tiszta, felség!

– ez az egyik első jelenete az eredeti filmnek, és aki megélte a ‘90-es éveket Magyarországon, az garantáltan emlékszik erre a részre. Az Amerikába jöttem ugyanis Magyarországon is hatalmas siker volt, éveken át kiemelt rotációban adták a kereskedelmi tévék (sőt, két szinkron is készült hozzá), ami nem is annyira meglepő, hiszen Eddie Murphy egyértelműen a korszak egyik legnépszerűbb színésze volt az olyan közönségsikereknek köszönhetően, mint a Beverly Hills-i zsaru, a Dr. Dolittle vagy a Bölcsek kövére. Ezeknek a filmeknek egy komoly része ma már egyáltalán nem állja meg a helyét, és talán a maguk idejében sem számítottak filmművészeti csúcsteljesítményeknek, de arra mindenképpen jó volt, hogy a '90-es években visszatérő „poén” legyen, hogy

nem vagyok rasszista, hiszen szeretem Eddie Murphyt!

Eddie Murphyt pedig tényleg könnyű volt szeretni a fülig érő vigyora, politikailag nagyon nem korrekt humora és a könnyed, bárki számára viccesnek ható vígjátékai miatt. Azonban az Amerikába jöttem valamiért különlegesebb volt a többinél, és egyáltalán nem véletlen, hogy annak idején annyira jól rezonált a magyar közönséggel is. A történet Akeem hercegről, a fiktív afrikai ország, Zamunda trónörököséről szól, akit egész életében elkényeztettek, és az apja politikai megfontolásból hozzá akar adni egy idegen nőhöz. De Akeemnak elege lesz, hogy még a jövendőbeli felesége is úgy viselkedik vele, mint a szolgái, ezért elmegy Amerikába világot látni és asszonyt keresni.

A New York-i Queensbe érve aztán a dúsgazdag afrikai herceg az amerikai álom helyett az amerikai rögvalósággal találkozik, ahol dúl a szegénység és a bűnözés. És ha ez nem lenne elég, az érdekházasság elől elmenekülő Akeem hamar ráeszmél arra, hogy nem csak Zamundában számítanak az anyagi javak az emberi kapcsolatoknál, hanem a modern világ fővárosában, New Yorkban is. Valószínűleg ezért is működhetett annyira a film a szovjet blokkból kiszakadó, a nyugathoz felzárkózni kívánó, frissen demokratikussá váló Magyarországon. A magyar nézőknek ugyanis pont annyira újdonságként hathatott sok minden Amerikával kapcsolatban, mint Akeem hercegnek, de közben már megvolt a „nyugatos” kapcsolódás is, hiszen a filmben szereplő McDonald's-paródiát már mi is érthettük, mivel a film megjelenése előtt egy évvel nyitott meg az első hazai McDonald's a Régiposta utcában. Még a film magyar címe is valószínűleg az „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere…” kezdetű magyar iskolai játékból eredeztethető.

Maga az első Amerikába jöttem 2021-ben is megállja a helyét, pedig abszolút arra számítottam a film ominózus királyi hímvesszős jelenete alapján, hogy mai szemmel durván előjönnek a film szexista, soviniszta és rasszista részletei. Ehhez képest a film egy nagyon tanulságos történet a hagyománytisztelet, a hierarchia és a nyugati progresszió kapcsolatáról. Akeem herceg részéről megismerjük az uralkodói elit emberi oldalát: már ő maga is őszinte emberi kapcsolatokra vágyik, és ehhez meg kell tagadnia a hercegi származását. Másrészről görbe tükröt tart az amerikai álom felé, ahol a messziről jött embert átverik, kirabolják, kicsúfolják, a főnöke szinte szolgaként viselkedik vele.

A film utolsó harmada azért nagyon leül, és átmegy középszerű romantikus vígjátékba, de az Amerikába jöttem első fele ma is helyt áll, és akkor ott vannak még az olyan apró elfeledett részletek, mint amikor az akkor mindössze 20 éves Cuba Gooding Jr. ül az egyik fodrászszékben statiszta szerepben, a gyorséttermet pedig Samuel L. Jackson próbálta meg kirabolni. De az is teljesen kimaradt, hogy a film zenéjét a többség számára a Get Lucky című számból is ismert Nile Rodgers írta.

Nyomott hagyott a hollywoodi filmiparon is

A maga idején a film rettenetes kritikákat kapott, a Hollywood Reporter John Landis „tévésorozatos” (ez akkor még negatív jelző volt) rendezéstől kezdve a gyenge forgatókönyvön át a félrement társadalomkritikáig gyakorlatilag mindent lehúzott a filmmel kapcsolatban, de a Washington Post sem volt sokkal kedvesebb. A lehúzó kritikák azonban mit sem számítottak. A film 28 milliós büdzséből 128 millió dolláros bevételt termelt csak Amerikában (globálisan ez a szám 288 millió dollár, egyes értesülések szerint pedig akár 350 millió is lehet), és öt nap alatt visszahozta a gyártási költséget. Ez volt 1988-ban a Paramount legnagyobb sikerű filmje, egyben a harmadik legnépszerűbb film is Amerikában, illetve az egyik legnagyobb bevételt termelő produkció, amelyben szinte kizárólag afroamerikai színészek szerepelnek.

Az más kérdés, hogy bőven nem volt balhéktól mentes a film. Hiába dolgozott korábban együtt az 1983-as Szerepcsere című filmen John Landis rendező és Eddie Murphy, a két férfi nagyon nem jött ki egymással a forgatásokon. Landis utólag azt mondta Murphyről, hogy miközben a Szerepcsere idején egy fiatal, energiától duzzadó, érdeklődő és vicces srác volt Murhpy, addig az Amerikába jöttemnél már nem volt ennyire kellemes társaság. Murphy pedig később arra panaszkodott, hogy nem illett egymáshoz a személyiségük, és annak ellenére is kisgyerekként kezelte Murphyt, hogy eredetileg ő maga akarta rendezni a filmet, de aztán megesett a szíve a rendezőn, aki sorra hozta ki a filmes bukásait, és az Alkonyzóna forgatásán történt tragédia miatt félő volt, hogy lőttek a karrierjének is. Volt azonban egy ennél is kellemetlenebb része a történetnek.

Art Buchwald író és humorista ugyanis beperelte Paramountot később, amiért ellopták a forgatókönyvét, pontosabban az annak az alapját szolgáló szinopszist, vagyis treatmentet. Buchwald 1982-ben írta le először a sztorit, ami nagyon tetszett a Paramountnak, és az eleje óta Landist akarták rendezőnek, Murphyt pedig a főszereplőnek. Azonban két év fejlesztés után a Paramount dobta Buchwald projektjét, közben pedig elkezdett érdeklődni a háttérben a Warner. Utóbbi végül azért farolt ki a film mögül, mert a Paramount pont a Buchwaldéhoz hasonló filmet készített éppen Amerikába jöttem címmel. A filmben azt írják, hogy a sztori Eddie Murphy története alapján készült, Buchwaldot pedig semmilyen szinten sem hivatkozták le.

1990-ben a bíróság Buchwaldnak adott igazat, és elrendelték, hogy olyan mértékben részesüljön a film bevételeiből, amilyen mértékben a munkáját felhasználták a filmhez. Igen ám, de a Paramount jelezte a bíróságnak, hogy hiába hozott negyed milliárd dollár bevételt a film, valójában zéró a nettó profit. Ez ugyebár a hírhedt hollywoodi könyvelésnek köszönhető, amelynek a része, hogy a minél alacsonyabb adózás érdekében úgy könyvelik el a költségeket, hogy papíron még a legsikeresebb film is csak minimális bevételt termeljen. A bíróság kifejezetten aggályosnak ítélte meg a Paramount könyvelési gyakorlatát, és jelezte Buchwaldnak, hogy további pereket is érdemes indítani az igaza érdekében.

A Paramount megijedt, hogy Buchwald nemcsak megnyeri a pert, de az ügy precedens értékű lehet, ami lavinát indíthat el a stúdióval szemben. Ezért végül peren kívül megegyeztek 900 ezer dollárban, és a hollywoodi stúdiók annyit alkalmazkodtak az új helyzethez, hogy a későbbiekben a levél felbontása nélkül kezdték el visszaküldeni a kéretlen filmötleket és forgatókönyveket.

33 év után nem sikerült újat mondani

Ilyen hagyatékkal a háta mögött hatalmas kérdés volt, hogy mit akar a Paramount a folytatással még úgyis, hogy 2020 őszén eladták a forgalmazást az Amazonnak, hogy a cég Prime Video felületén jelenhessen meg a film. Az Amazon korábban a Borat közel 15 évvel későbbi folytatását is bevállalta, és Jennifer Salke, az Amazon Studios vezetője is azt nyilatkozta a Varietynek, hogy régóta igyekeznek kereskedelmileg is sikeres produkciókat vásárolni, ehhez a tervhez pedig tökéletesen illik az Amerikába jöttem 2.

A tervek szerint a folytatásban minden fontos vagy emlékezetes karakter visszatért volna, de aztán hamar kiderült, hogy a helyzet kicsit más. Az eredeti film korhatáros besorolást kapott anno (bőven van benne káromkodás és meztelenkedés), a folytatás viszont már mindenféle korcsoportnak szól. Az eredeti szereplők közül nem tért vissza Eriq La Salle (akit a Vészhelyzet Benton dokijaként ismerhetnek itthon) és Samuel L. Jackson sem, csatlakozott viszont új arcként Wesley Snipes, Morgan Freeman, Tracy Morgan, Teyana Taylor és Leslie Jones is, utóbbi végül a kevés kiemelkedő karakter egyike lett a filmben. Eddie Murphy mellett visszatért Arsenio Hall is, és ahogy az első filmben, úgy itt is több karaktert vállalt magára a két színész.

Ráadásul papíron a történet még nem is hangzik szörnyen rosszul. Amíg az első filmben egy afrikai uralkodó illeszkedett be az amerikai társadalom alsó rétegébe, addig a folytatásban az amerikai társadalom alsóbb rétegéből származó srácnak kellett beilleszkednie az afrikai felső tízezerbe. Nem egy nagy ötlet, de az első film forgatókönyve sem volt feltétlenül a legeredetibb koncepció. Ettől még persze lehetett volna csinálni egy szórakoztató filmet, ami viccet csinál az afrikai uralkodókból és a mai modern Amerikából, de helyette csak kínos jópofizás, értelmetlen éneklős-táncos betétek és egy közepesnél is gyengébb szerelmi történet lett a vége.

Alapból az egész sztori onnan indul, hogy a kizárólag lányutódokkal rendelkező, azóta királlyá avatott Akeemnak van egy eltitkolt gyereke. Az első filmben ugyan semmi sem utal erre, de utólag ezt úgy magyarázták meg, hogy amikor Akeem és az inasa feleséget kerestek egy night clubban, akkor végül Akeem felment egy hölgy lakására. Akeem maga ebből csak annyira emlékezett, hogy a nő megkínálta egy szertartásokhoz használatos gyógynövénnyel (fűvel), majd egyszer csak berontott egy orrszarvú, és megtámadta.

Magyarul az egész film kiindulópontja az, hogy Eddie Murphy annyira betépett 1988-ban, hogy rinocérosznak nézte a nőt, akit aztán sikerült teherbe ejtenie.

Ez a rész annyira lehozza az életről a nézőt, hogy innentől nagyon nehéz bármilyen szinten is komolyan venni a filmet. Nyilván nem egy Oscar-gyanús alkotásról van szó, de attól még ócska és kellemetlen így betömni egy tátongó lyukat a történetben. Ugyan a film eleje képes pár vicces momentumot produkálni, de ez ugyanaz a dinamika, mint az első történetnél. Vagyis azon nevetünk, hogy valaki kikerül a saját kultúrájából egy nagyon eltérőbe, ami egy csomó komikus jelenetet eredményez, például Leslie Jones sztereotipikus gettóanyuka karaktere néhol egész szórakoztató.

A gond csak az, hogy a kezdeti humorizálás után a film nem tudja eldönteni, merre haladjon tovább. Egyszer sértő, bántó és fájdalmasan öncélú, máskor meg annyira komolyan veszi a saját tanulságait, hogy azok egyszerűen súlytalannak hatnak ennyi blődség között. Értjük, hogy az első filmhez hasonlóan itt is az a tanulság, hogy a szerelem mindenek felett, és a szerelem legyőz minden akadályt, de ha ezt nagyjából a 30. perctől tudjuk, akkor tényleg végig akarunk még nézni további 90 percet, amelyben emberek táncolnak, énekelnek, random visszautalnak a korábbi filmre, és közben csak nagyon ritkán viccesek? Hogy mennyire nincs képben a saját humora színvonalával a film, azt egy jelenet mutatja be nagyon jól úgy egy óra után.

Jermaine Fowler, aki Akeem trónörökös gyerekét alakítja, elmegy sétálni a lánnyal, aki nagyon tetszik neki. A helyi lány és a New York-i fiú elkezdenek az amerikai filmgyártásról vitatkozni, mire a srác kifakad, hogy

ma már csak szuperhősfilmek, rebootok, remake-ek és folytatások készülnek olyan régi filmekhez, amelyekhez senki sem kérte a folytatást.

Itt kicsit elkezdtem pislogni, hogy wow, csak nem némi önkritikát hallok ki egy 33 éves film folytatásában? A lány még hozzáteszi nagy egyetértésben a folytatásokkal kapcsolatban, hogy „ha jó valami, akkor miért akarjuk elrontani?”. Itt megint csak pislogni kezdtem, hogy aztán a lány felhozza a nagybetűs Kivételes Eseteket, mint a Birkanyírás-filmek. Ezekből készült később egy spinoff Queen Latifah főszereplésével, ami a Szép még lehetsz (Beauty Shop) címet kapta, és a srác fel is hívja a figyelmet, hogy a Birkanyírás és a Szép még lehetsz két különböző film. Végül rájönnek, hogy ugyanarról beszélnek, csak másként.

Itt a film mintha előre fel akarta volna menteni magát, hogy azért nem olyan vicces, izgalmas és eredeti ez a folytatás, mert a modern világban már másra kell helyezni a fókuszt, minthogy az Amerikába jöttem 2 is igyekszik kiemelten foglalkozni azzal, hogy az uralkodói családokban mennyire elnyomják a nők jogait. A baj csak az, hogy nem azért kifejezetten rossz az Amerikába jöttem 2, mert az első filmhez hasonlóan több erős női karakter van benne, és ki is bontják ezeket a szerepet, hanem azért, mert idáig bűzlik az egész az izzadságtól. Nem kapargatja a témát eléggé a film ahhoz, hogy egy ilyen egyértelmű kikacsintás beleférjen a nézők felé, és egyenesen szánalmasnak hat a totál lapos történet kétharmadánál egy ilyen magyarázkodás. Pláne úgy, hogy bőven akad tárgyiasítás a filmben.

Attól még, hogy burkoltan bevallod a filmedben, hogy alapvetően nem kellenek a régi filmek folytatásai, még nem kapsz felmentést a saját színvonaltalanságoddal szemben.

Az Amerikába jöttem 2 nemhogy a világot nem váltja meg, de nem is akar többet mondani róla annál, amit már egyébként is tudunk. Amikor az egyenjogúságot érezhetően csak beleerőltetik a történetbe, az baromi hiteltelenül hat. Pláne úgy, hogy közben még mindig akadnak emberek testsúlyán vagy külsején élcelődő viccek, ahogy a minimális öltözékben vonagló táncosnők se lesznek kevésbé tárgyiasítva attól, hogy 3-4 jelenetben hajlandó a film az egyébként sokkal érdekesebbnek tűnő női részével is foglalkozni az uralkodói családnak.

Legalább annyira hiteltelenül, mint egész Zamunda, ahol a film nagy része játszódik. Azon már csak röhögni tudtam, hogy a rivális szomszédos országot Nexdoriának (ami minden bizonnyal a next door neighbour, vagyis a közvetlen szomszéd szóból eredhet) hívják, a királyi palota meg nem más, mint Rick Ross rapper atlantai kastélya. Így hiába vártunk pikírt megjegyzéseket az afroamerikai kultúráról vagy kritikát az afrikai uralkodók irányába, az Amerikába jöttem 2 igazából csak ugyanazt a történetet akarta elmesélni jóval laposabban:

a szerelem mindennél fontosabb, a többit majd utána megoldjuk.

Hát, ez nem igazán sikerült.