2024. június 26. – 11:30
Az Ez vagyok én: Celine Dion című dokumentumfilmet egy dolog különbözteti meg azoktól a nem túl mélyre menő, szigorú ellenőrzés alatt készült zenei portréfilmektől, amiket az utóbbi években megszokhattunk, de az az egy dolog a legsúlyosabb benne: hogy az alanya egy olyan ritka neurológiai betegségtől szenved, ami millióból egy embert támad meg. Mindent megcsillagoz, zárójelez, lábjegyzetbe tesz, aláhúz és félkövérez ez a merevszemély-szindróma (stiff person syndrome, SPS), amitől Dion szenved, és ami a professzionális karrierjét tönkrevágta.
(Megjegyzés: A film eredeti és magyar címében sincsen ékezet az énekesnő keresztnevén, így a címet mi is ilyen formában használjuk. Ha a személyről van szó, akkor az ékezetes forma él.)
Ha egyfajta bizarr kíváncsiskodásként indítjuk el a róla és vele készült filmet, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig kell benne eljutni, hogy lássuk, pontosan mit is művel az énekesnő szervezetével a betegség, akkor most elmondom, hogy csak pár percet kell várni. Az Ez vagyok én: Celine Dion egy figyelmeztető felirattal indul, hogy egészségi traumákat fogunk látni, és egy rövid bevezető után már látjuk is egy telefonos felvételen Diont, aki rohamot kap egy szállodai szobában, a padlón fekve nyöszörög, a stábja hívja a mentőket.
Dion 2022-ben állt a nyilvánosság elé a diagnózisával, nem sokkal az után, hogy le kellett mondania a Las Vegas-i rezidenciáját. Ezek a rezidenciák mutatják igazán egy valóban népszerű zenész ázsióját, ilyenkor egy helyi szálloda iszonyatos összegeket fizet ki nekik, hogy gyakorlatilag teljes állásban csak ott lépjen fel egy előadó. Egy előadó, aki annyira sikeres, hogy nem neki kell mennie a közönséghez, hanem a közönség megy el hozzá. Lemondani ilyesmit olyan, mint egy zsíros állásból az első nap előtt felmondani: ez történt Britney Spearsszel, és ez történt Céline Dionnal is.
Dion a filmben is elmondja, hogy az SPS tünetei először a harmincas éveiben jelentek meg, érezte, hogy egy fellépés utáni nap a hangja nem úgy működik, ahogy kellene. A helyzet egyre súlyosbodott, még ha ez a nyilvános szereplésein nem látszott is, míg el nem jutott egy olyan szintre, ahol kemény nyugtatókat kellett szednie csak azért, hogy létezni tudjon. Járni nem bírt, nemhogy énekelni. Gyógytornázik, különböző gyógyszereket szed, és folyamatos megfigyelés alatt áll, de még így is előfordulnak a rohamok.
A rohamok, amiből egyet közvetlen közelről, részletesen is megnézhetünk az Ez vagyok én: Celine Dion utolsó húsz percében. Dionnak csak a lába kezd el görcsölni, majd a görcs átterjed az egész testére. Mozdulatlanul, görcsbe rándulva fekszik, kommunikálni csak azzal tud, ha néha megszorítja az egyik segítője ujját. A szemei üvegesek, könnyezik, a szája ráng. Ez már majdnem az a szintje a kitárulkozásnak, mint amit az Einspach Gáborról és a rákos betegséghez való viszonyáról készített Nem halok meg bemutatott. Ritka így szembenézni egy ismert ember szenvedésével.
Majdnem az a szint, de azért nem az. Az Ez vagyok én: Celine Dion kendőzetlen jelenete mellett az énekesnővel készített interjúkból áll, más nem szólal meg. Az életét archív felvételekből lehet megismerni, de sok életrajzi részletet nem lehet belőlük kihámozni, csak groteszk módon keresni bennük az SPS jeleit, vagy szörnyülködni azon, hogy mennyire energikus előadó volt, és valószínűleg már soha nem lesz annak a közelében. A családja és a gyerekkora viszonylag sok időt kap – Dion tizenhárom testvérrel nőtt fel egy kanadai kisvárosban, ötéves korában már egy családi lagzin énekelt –, de a nála több mint húsz évvel idősebb, pár éve elhunyt férje, René Angélil csak régi felvételeken, vagy egy otthoni festett portrén tűnik fel. Amikor egy régi koncertfelvételen elénekli az All By Myselfet, akkor nehéz eldönteni, hogy az özvegyi gyász, vagy a betegsége miatt akad el.
Mert saját bevallása szerint többször is elakadt, amikor az SPS átvette az irányítást felette. Ráfogta a hibás mikrofonra, lemondott koncerteket mandulagyulladásra és másfajta betegségekre hivatkozva, illetve olyan is volt, hogy egyszer kiment átöltözni, és nem tért vissza a színpadra. Dion büszke arra, hogy mennyire keményen dolgozott, és mennyire a maximumot nyújtotta a közönségének. És most elvesztett mindent, ráadásul rendszeresen hazudnia is kellett.
De egyik lemondás sem lehetett olyan fájdalmas neki, mint a hangját elveszíteni. Dion még mindig tud énekelni, bár egy dal felvétele is kemény megpróbáltatásokat jelent neki. Az énekesnő elmagyarázza, hogy amikor levegőt vesz, akkor nem a tüdejével van gond, hanem az izmaival a tüdő előtt, ami nem engedi, hogy kieressze teljesen a hangját. Nem adja fel, de ő is tisztában van vele, az utóbbi ötven évére lehet, hogy már csak visszaemlékezni fog tudni, újraélni soha.
Beszédes az a jelenet, amikor Irene Taylor rendező (aki készített már filmet az amerikai cserkészszövetség szexuális zaklatásairól és Slendermanről is) elkíséri őt abba a raktárba, ahol Dion gyakorlatilag az életét katalogizálta. Egy hatalmas hodályban, szekrényekben, gardróbokban és dobozokban ott van rendszerezve, felcímkézve, és tárolva minden fellépőruhája, minden öltözék, amiben valaha a vörös szőnyegen megjelent.
Ez még érthető is lenne, de aztán láthatjuk azokat a tárgyakat is, amik nem hozzá kötődnek: a gyerekei kinőtt ruhája, egy régi hintaló, rajzok, játékok. Dion viccelődik azzal, hogy olyan, mintha egy neki állított múzeum lenne az egész, de a vicc őszintébb a kelleténél: csak annyi kellene egy Céline Dion-múzeumhoz, hogy valaki belépőt szedjen a bejáratnál.
Ez a fajta majdnem kényszeres precizitás jelenik meg a dokumentumfilm szélein is, ahogy Dion otthon kinyitja a fiókjait, és a zokniktól kezdve a filctollakig minden olyan tökéletesen szervezetten és rendben van. Percekig nézhetjük végig azt, ahogy a Dion család, azaz Céline és két ikerfia a covidos komornyiknak (!) vesznek fel egy támogató üzenetet, de ahhoz is úgy áll hozzá, mintha a színpadon koreografálna egy előadást. Aztán meg is nézhetjük azt, hogyan porszívóz utána.
Furcsa egy film az Ez vagyok én: Celine Dion, mert a létezésének egyetlen igazi oka pont az, ami miatt nagyon nehéz nézni is. Az SPS tüneteiről és hatásáról beszélő Dion láthatóan mentálisan nagyon nagy munkát tett abba, hogy egyáltalán meg tudjon erről a témáról szólalni, és amikor a rohama közben lehetőséget kap, hogy kiküldje a kamerákat, nem él vele. Be akarja mutatni, ahogyan szenved, meg akarja értetni a világgal, hogy mi az, ami történik vele, meg akarja magyarázni, hogy miért volt olyan az utóbbi években, amilyen.
Ehhez az Ez vagyok én: Celine Dion elég bátor, de nem elég bátor ahhoz, hogy felülemelkedjen a műfaj korlátain. Látszik, hogy Taylor csak addig merészkedhet el, ameddig engedik, úgy filmezheti a saját alanyát, hogy neki a legjobb legyen, úgy rakhatja össze a történetét, hogy abban ne maradjon hely bármilyen más értelmezésnek. Hosszú perceket kap James Corden Las Vegas-i mutatványa a Titanic főcímdalával, vagy a vendégszereplése Jimmy Fallon esti beszélgetős műsorában, de a karrierje első pár évtizedét csak kontextuson kívüli felvételekből ismerjük meg. Ebből a filmből nem tudnánk megmondani azt, hogy többszörös Grammy-díjas, és a Titanic betétdalával Oscart is nyert. De persze lehet, hogy nem is azoknak szól, akik ebből szeretnék megtudni: Céline Dion ezzel a filmmel azoknak szól, akik csalódhattak benne.
Az Ez vagyok én: Celine Dion az Amazon Prime Video műsorán látható.
