Ömlenek ránk a celebekről szóló dokumentumfilmek, de érdemes-e elhinni, amit látunk?

Mi az ára annak, hogy bepillanthassunk egy-egy világszerte ismert celebritás magánéletébe? Az Apple TV+ 25 millió dollárért rendelt dokumentumfilmeket Billie Eilishról, a Netflix 2019-ben 60 millió dolláros, háromprojektes szerződést kötött Beyoncéval. A Justin Bieberről szóló Seasons a YoutTube-on állítólag rekordösszegű 20 millió dollárba került a cégnek.

Ezek a filmek jó pénzt hoznak nemcsak a sztárok, hanem a streamingoldalak konyhájára is, nem mellesleg az Instagram, Twitter, TikTok és egyéb social platformok mellett jó építőeszközei a sztárkultusznak, ami ma már elengedhetetlen a sikerhez. Nem elhanyagolható szempont az sem, amit egy tavalyi Guardian-cikk szerzője fogalmazott meg, hogy ezeknek a filmeknek a legyártása egyfajta muszáj is. Csak így tudnak a sztárok lépést tartani egymással és azzal a folyamatosan növekvő kényszerrel, hogy az ember a lehető legtöbb platformon legyen jelen egyszerre. Talán ez a közösségi média által diktált, állandóan változó és nagyon intenzív tempó az, aminek a hatására elkezdtek futószalagszerűen egyre több, hírességről szóló dokumentumfilmet gyártani a streamingfelületekre. Mindez a nyomás még kiegészül azzal is, hogy a filmeknek az adott sztár életének egy olyan részletét kell felfedniük, amit a rajongók, a nézők nem ismerhettek korábban, erről a Tobi színei magyar dokumentumfilm rendezőjével, Bakony Alexával is beszélgettünk:

„olyan hozzáférést adnak az életük egyes részeihez, a saját valóságukhoz, amit egy sima Google-kereséssel soha nem érnénk el, pont attól tud izgalmas lenni az igazán jó dokumentumfilm, hogy a felszín alá néz”.

Bakony Alexa arról is beszélt, hogy nemrég New Yorkban járt a legnagyobb amerikai dokufilmes fesztiválon, a DOC NYC-n, ahol a szakmai programokon többek között az is elhangzott, hogy soha nem volt még ekkora kereslet és ekkora érdeklődés a dokumentumfilmek iránt, mint most. Állítását bizonyítja a Parrot Analytics felmérése is, az adatok szerint ugyanis 2020-ban a dokumentumfilm műfaja vált a leggyorsabban növekvő műfajjá a streamingplatformokon – és ez a tendencia csak folytatódik. A Parrot Analytics több streamingoldal dokusorozatokkal kapcsolatos adatait is feldolgozta, a nézettségeket is vizsgálta, és megállapította, hogy

2018 januárja és 2021 márciusa között a dokusorozatok száma 63%-kal nőtt, míg a kereslet irántuk 142%-kal ugrott meg.

Ez a népszerűség persze annak is köszönhető, hogy a mai dokumentumfilmek már sokkal filmszerűbbek. Hasonlóan egy jó játékfilmhez a mai dokumentumfilmekben és sorozatokban is van zene, dramaturgia, drámai fények, effektek, interjúbeszélgetések, és hasonlóan épül fel a történetmesélés, mint egy fikciós filmben, fordulatokkal és katarzissal a végén. Dér Asia, az Anyáim története című film egyik rendezője, a Madoke Egyesület elnökségi tagja is beszélt nekünk arról, hogy ma már egyre kevésbé vannak olyan filmnyelvi fogások vagy technikák, amik csak a játékfilmre vagy csak a dokumentumfilmre lennének jellemzők.

A 80-as évek paradigmaváltása hozta meg a dokuműfaj filmesedését

A kezdetekben azonban még teljesen más irányok, elvek mentén készítettek dokumentumfilmeket, és nyilvánvalóan teljesen más eszköztár állt az alkotók rendelkezésére is. A harmincas évek Angliájában például olyan szociológia indíttatású dokumentumfilmek készültek el, amik a közemberek, a postások vagy akár a hajógyári munkások mindennapjait örökítették meg. A Színház- és Filmművészeti Egyetem docense, Stőhr Lóránt filmtörténész és filmkritikus szerint itt még bátran használtak megrendezett jeleneteket, akár előre megírt párbeszédeket is, ellentétben az ezeket követő hatvanas évekbeli dokumentumfilmekkel, amelyek megfigyelő dokumentumfilmek voltak. Amerikában a direct cinema irányzat alkotói számára a lényeg csakis a megfigyelés volt, hogy a stáb nem avatkozik bele, hogy mi történik a kamera előtt. Majd a nyolcvanas években jött be egy újabb paradigmaváltás a dokumentumfilmek világában, amikor a megfigyelő típusú filmekbe egyre több extra effekt is belekerült: játékfilmszerű világítás, zene, különböző hangeffektek, megrendezett, rekonstruált jelenetek, és ma már ezeken is túllépve, még extrábbak az animációs dokumentumfilmek.

A legelső sztárdokumentumfilmek közé sorolódik az 1960-as Primary, ami az akkori wisconsini demokrata párti előválasztás időszaka alatt készült Kennedyről, és már akkor beindult a trend, hogy közkedvelt politikusokról és a kor legnagyobb zenészeiről készítsenek dokumentumfilmeket. Ezek, hasonlóan a mai celebfilmekhez, részei lettek az imidzsépítésnek, és nagyban hozzájárultak a sikereikhez. 1965-ben dokumentumfilmet forgattak Bob Dylanről az angliai turnéján, az 1970-es Gimme Shelter dokumentumfilm a Rolling Stones 1969-es amerikai turnéjának utolsó szakaszát örökítette meg, amely az Altamontban tartott ingyenes koncerten csúcsosodott ki, ahol négy embert megöltek, köztük egy fiatalembert, akit egy Hells Angel a kamera előtt halálra késelt. Az énekesek és együttesek után egyre több élsportoló és versenyző is a kamerák elé került, az Indie Wire szerint az első ilyen dokumentumfilmes „boomot” az 1994-es Hoop Dreams című film indította, amiben két chicagói afroamerikai középiskolás életét követhetjük végig, akik profi kosarasok akarnak lenni. Film készült profi autóversenyzőkről is, mint a Forma–1 valaha volt egyik legjobb pilótájáról, Ayrton Sennáról. A szakmai sikerek és botlások mellett egyre inkább előtérbe kerül a sztárok magánélete is, akár egy személyes krízis is, mint például a Demi Lovatóról szóló Dancing With the Devil ötrészes dokusorozat a YouTube-on, amiben az énekesnő a 2018-as drogtúladagolását meséli el, olyan részleteket is elárulva, amit korábban a nagyközönség nem ismerhetett. Vagy ahogy a Guardian egy 2020-as cikkében is írta, előkerülhet a filmekben egy aktuális, az egész társadalmunkat foglalkoztató probléma is, mint a Taylor Swiftről forgatott Miss Americanában, amikor az énekesnő a saját metoo-sztorijáról mesél.

A dokumentumfilmes műfaj mára tehát egy elég komplex műfajjá nőtte ki magát, és ez a fajta filmszerűség egyszerre hozza meg a dokumentumfilmeknek a népszerűséget, ugyanakkor vonhatja el a figyelmünket a dokumentumfilmek legfontosabb alkotóeleméről, a valóságról és arról, hogy fenntartásokkal kezeljük azt. Dér Asia szerint egy éberebb, akár kritikusabb nézői attitűdre lenne szükség:

„Egy néző, aki egy dokumentumfilmként aposztrofált filmet néz, hajlamos azt gondolni, hogy a puszta valóságot látja. Nagyon fontos lenne, hogy erősítsük a nézőkben a tényt, hogy mindig résen kell lenniük. Igaz, hogy valódi embereket néz, de mindez egy rendező szemén, agyán átszűrve jut el hozzá, egy valóságértelmezés. Ez nem egy negatív dolog, szerintem ez a legtöbb, amit egy film adhat nekünk.”

Stőhr Lóránt is hasonló gondolatokat fogalmazott meg ezzel kapcsolatban, hogy attól még, hogy egy dokumentumfilm szórakoztató, intenzív érzelmeket közvetít, hogy meghat és felkavar, miközben nagyon látványos, nem szabad hagynunk, hogy a kritikai érzékünk kikapcsoljon, és elfogadnunk mindent mint a valóságról szóló igaz beszámolót és nem fenntartásokkal kezelni azt. A dokumentumfilmek sem tudják a teljes valóságot visszaadni nyilvánvalóan, hiszen már csak egy kamera jelenléte is beleavatkozik a valóságba, így egy dokumentumfilm sem tud teljesen objektív lenni. Michelle Obamáról vagy akár a K-pop-sztár Blackpink lánybandához hasonló hírességekről szóló dokumentumfilmeknél pedig még inkább felmerülhetnek bennünk hasonló gondolatok. Ezeknél a filmeknél, ahogy Dér Asia is megfogalmazta, hiába harangozzák be, hogy bepillantást nyerünk a csillogás mögötti életbe, igazából ugyanúgy ennek a csillogásnak, a spotlightnak a fenntartói: „A dokumentumfilmekben szerintem pont az a feladata egy rendezőnek, hogy lefejtse a szereplőről a társadalmi konvenciókat, a kliséket, és megnézze, hogy valójában ki az az ember, aki a kamera előtt áll. Mindegy, hogy egy politikusról, menekültről vagy sztárról forgatsz, az ügy nem takarhatja el a személyt, pont így tud univerzálissá válni a film, talán paradox módon. De ezek a sztárfilmek gyakran megmaradnak egy dokureality valóságanalízisénél.”

Na de valójában ki irányítja a sztárok valóságát?

Az elmúlt évben a Britney Spears-ügyről több dokumentumfilm is készült. 2021 szeptemberében jött ki a Britney vs. Spears a Netflixen, és ugyanebben a hónapban jelent meg a CNN saját Britney-dokuja Toxic: Britney Spears’ Battle For Freedom címmel. Ezek a filmek Britney történetének azt a 13 évét igyekeznek feldolgozni, amikor is az énekesnő édesapja, James Spears gyámsága alatt állt. Az apa kezelte az énekesnő vagyonát, és döntött Britney helyett nemcsak szakmai, de magánéleti helyzetekben is. Majd tavaly szeptemberben, 13 évnyi kontroll után, szűk egyévnyi bírósági hadakozás és az igen nagy horderejű #FreeBritney-mozgalom után, egy Los Angeles-i bíróság úgy határozott, hogy felfüggeszti az apa gyámságát Britney felett.

Az egyik ilyen Britney-filmről már mi is írtunk korábban, tavaly szeptemberben adta ki a New York Times saját dokumentumfilmjét, a Framing Britney Spearst, amit a BBC szerint az amerikai énekesnő nem bírt végignézni, mert annyira felidegesítette, amit látott. Nagyon kínosnak találta ugyanis, hogy milyen hamis színben tüntették fel őt. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy valójában az ilyen típusú sztárdokumentumfilmek esetében mennyi beleszólása van a film főszereplőinek a film, a róluk szóló történet alakításába.

Dokumentumfilmek esetében az, hogy kinél van az utolsó vágás, az utolsó szó joga, minden esetben megegyezés kérdése, legalábbis az általunk megkérdezett hazai szakértők szerint.

Természetesen születik egy részletes, hivatalos megállapodás is arról, hogy egy dokumentumfilm esetében kinek mekkora beleszólása van a felvételekbe, a felhasználásba, azonban a forgatások alatt folyamatosan megy az egyeztetés és a kommunikáció a felek között, mert emberileg így korrekt és így etikus. Kérdéses persze, hogy ez külföldön is így van-e, főleg, ha egy A listás celebről és a vezető streamingszolgáltatóról, a Netflixről van szó. Az is elképzelhető, hogy nem is a rendező, nem is a producer vagy az adott streamingszolgáltató emberei diktálnak, hanem esetenként a sztár tartja kézben a forgatást, és így ő is beszáll a róla szóló narratíva alakításába. A híres amerikai polihisztor rapper, Kanye West (vagyis már csak Ye) Instagramján üzent a róló szóló Jeen-Yuhs című doku rendezőinek, hogy amíg nem engedik be őt a vágószobába, addig kizárt, hogy megjelenjen a film a Netflixen. Hasonló volt a helyzet Michael Jordannel, akinek produkciós cége végig közreműködött a nagy sikerű The Last Dance című dokumentumfilm-sorozat elkészítésében.

Streamingplatformok, amelyek újraélesztették a dokumentumfilm műfaját

Az Indie Wire cikke azt írja, hogy a Diesel Labs elemző cég szerint a dokufilmek és dokusorozatok tették ki a Netflix felhozatalának 16 százalékát 2021-ben, az HBO Maxon ez 18 százalék volt, az Amazon Prime Videónál és a Disney+-nál pedig nagyjából a negyedét.

A számok alakulásának hátterében több dolog is állhat, de a 2020 óta tartó koronavírus-járvány is igen nagy szerepet játszott a kialakult dokumániában. A koronavírus rengeteg filmforgatást ellehetetlenített, idővel ezek le is álltak, a stúdiók azonban feltalálták magukat, és abból kezdtek el filmeket készíteni, ami a rendelkezésükre áll, amijük van. A koronavírus-járvány bármennyire akadályozta is a filmipar működését, a dokumentumfilmek gyártása mégsem állt le, írja a Time cikke is a Hollywood Reportert idézve: a stúdiók hozzáférnek korábbi, archív felvételekhez, interjúbeszélgetéseket ma már online bármikor lehet szervezni, sőt akár a szereplők is tudnak saját felvételeket készíteni, és a filmes kollégák is rákényszerültek, hogy távolból is tudjanak dolgozni akár a vágáson, akár az utómunkálatokon. A cikk példát is hoz, a 2021-ben készült Diamond Princess The Last Cruise című dokumentumfilmet. A Diamond Princessre keresztelt szállodahajóról már korábban mi is írtunk, ez a hajó is egyike volt azoknak, amelyek idővel karanténbörtönökké váltak. Ez a hajó a legnagyobb gócpont volt Kínán kívül a koronavírus-járvány kitörése után. Az amerikai dokumentumfilm lényegében az utasok és a legénység tagjaival készített interjúkból és az általuk készített mobiltelefonos felvételekből állt össze.

Az, hogy valaki archív felvételekből készítsen dokumentumfilmet, nem teljesen új keletű ötlet. Amikor Józsa Lászlóval, a Madoke Egyesület elnökével beszélgettünk, akkor is szóba került Asif Kapadia filmrendező. Sokak talán a 2010-es, Sennáról vagy a 2015-ös, Amy Winehouse-ról szóló dokumentumfilm miatt ismerhetik a nevét, az Amyért egy évvel később Oscar-díjat is kapott. Ezekben a filmekben is korábbi, archív felvételeken köszönnek vissza a filmek főszereplői. A technológia fejlődése, a digitalizáció pedig régóta porosodó felvételek felhasználását teszik lehetővé, így készülhetett el 2018-ban az Amazing Grace című film vagy a Beatlesről szóló Get Back című dokumentumfilm.

Itthon miért nem terjedt el ez a trend?

Az európai dokumentumfilmek az amerikai dokumentumfilmekhez képest – Bakony Alexa szavaival élve – más receptúra alapján készülnek. Míg egy átlagos amerikai dokumentumfilmnél az első számú szempontok közé tartozik a bevétel, Európában a fókusz inkább azon van, hogy „létrehozunk egy művészi alkotást, ami elsőre talán nehezebben fogyaszthatónak tűnik, mint egy színes-szagos Netflix-dokumentumfilm egy sztárról, de ha rászánjuk a figyelmünket, nem csak élményt, hanem értéket is kapunk”.

Nemcsak a receptúra más, de az ország és a piac mérete, összetétele is. Magyarországon nincsenek olyan stabil anyagi források, amik az alkotók rendelkezésére állnának a filmgyártásban, Stőhr Lóránt szerint ez összefügg azzal is, hogy milyen a mozgókép-finanszírozás itthon, milyen támogatásokat tudnak adni az egyes állami filmalapok. „Azért azt látjuk, hogy ma már ez a terület is erősen átpolitizált, nagyon szűk a témák terén az a mezsgye, ahol egyáltalán alkotók dokumentumfilmet készíthetnek. Az lehetne erre egy megoldás, ha esetlegesen kereskedelmi televíziók nagyobb összegekkel szállnának bele dokumentumfilmek finanszírozásába, persze ha van forrásuk, illetve hajlandóságuk erre.”

Plusz ott van még az kérdés is, hogy hol adnák le ezeket a filmeket. Józsa László szerint nálunk talán az HBO Go (hamarosan HBO Max) lehetne az a streamingfelület, ahova az itthon készült filmek is felkerülhetnének, „de teljes finanszírozással is egy ilyen film elkészítése legalább másfél év”.

Bakony Alexa szerint sokan a sebezhetőségtől is félnek. Míg Amerikában már benne van a társadalomban, a mentalitásban az, hogy az adott sztár, közszereplő megmutathatja az emberi oldalát, a sebezhetőségét, addig itthon nem biztos, hogy ekkora teret kap az emberi faktor, illetve maguk az aktuális kedvenc zenészek, színészek sem akarják feltétlenül „lerombolni” egy jóval kisebb és kiszolgáltatottabb piacon a saját mítoszukat. Nem elképzelhetetlen persze, hogy idővel ez a trend nálunk is megveti a lábát, hisz van már egy-két példa, mint az 2018-ban forgatott Henri Gonzo-film a Fran Palermo frontemberéről, vagy a Hosszú Katinkáról készült életrajzi film, aminek elmaradt a 2021-es premierje.

Az, hogy vannak popsztárokról, közszereplőkről szóló dokumentumfilmek a streamingplatformokon, nem egy ördögtől való dolog. Ahogy Bakony Alexa is megfogalmazta, könnyen lehet, hogy ez egy ugródeszka a szélesebben vett dokumentumfilmes műfajnak, és ezeken keresztül a nézők más témákban is szívesen néznek majd dokumentumfilmeket, így az emberek nemcsak a formulát, hanem a műfajt is szívesen fogyasztják. Viszont fontos lenne az is, a megszólalók szerint is, ha nem csak ezekkel a filmekkel válna egyenlővé a dokumentumfilmek világa a nézők fejében.