2024. június 17. – 09:27
2008 őszén csúcson pörgött a gazdasági válság, pár hónapja árulták az iPhone 3G-t, Gyurcsány Ferenc az utolsókat rúgta miniszterelnökként, és négy hónappal korábban jelent meg a Viva la Vida or Death and All His Friends, a Coldplay egyik, ha nem a legnagyobb hatású lemeze. Az angol zenekar akkor Magyarországra is elhozta a turnéját, azóta viszont nem járt itt, egészen mostanáig. Tizenhat évvel később egy nagyon más világban, egy nagyon más albummal tért vissza egy nagyon más Coldplay, de Parachutes ide, A Rush of Blood to the Head oda,
vasárnap egyértelműen kiderült, hogy Chris Martinék még egy, a Mylo Xyloto után már tényleg mindenre fanyalgó rajongót (engem) is simán meg tudnak győzni arról, hogy 2024-ben van értelme igazán Coldplay-koncertre menni.
A Coldplay kétségtelenül érdekes utat járt be azóta, hogy lassan harminc éve megalakult a sokkal kevésbé csábító Big Fat Noises néven. Az első két lemezükre ráragadt, hogy lágyabb Radiohead, ami amúgy érthető is, mert helyenként tényleg nehéz nem az OK Computer-érához hasonlítgatni őket, Chris Martin pedig kicsit olyan, mintha Thom Yorke optimista lenne. A következő kettő után már azt vizionálták, hogy stadionkompatibilis U2-kópia lett belőlük, azóta meg már elképzelni sem tudom, hogy miben lehetnek azok, akik már 2008-ban az elbonósodáson keseregtek.
Persze a Coldplay teljesen organikus fejlődési ívet bejárva jutott el a cipőbámulós gitározástól a BTS-sel közös elektropophimnuszig. Az angol zenekar igazából már a kezdetekkor is állatira teátrális zenét játszott, Martin pedig már 2006-ban megmondta, hogy a Parachutest egy emberként utálják, és a múlt helyett mindig a jövőbe tekintenek. Így igazából logikus, hogy egyre grandiózusabb lemezeket csináltak, még több énekelhető résszel, még több fülbemászó refrénnel és még több monumentális pillanattal, ami talán a Mylo Xylotóval – meg az olyan számokkal, mint a Paradise és az Every Teardrop Is a Waterfall – jutott a csúcsra.
Ebbe a formulába aztán eléggé bele is ragadtak, de hiába próbáltak meg két lemez után visszatérni a gyökereikhez, a 2019-es Everyday Life a jó kritikák ellenére nem hagyott mély nyomokat a kísérletezés helyett láthatóan a szirupos optimizmusra és színpadiasságra vágyó rajongókban. Így megszületett a 2021-es Music of the Spheres, egy klasszikus poplemez, ami tényleg kimaxolta ezeket, és aminek turnéján most Budapestre is megint eljött a Coldplay. És jön is még kétszer a héten.
A Coldplaynek két előzenekara is volt nálunk, az egyik a magyar Szigeti Zsófi, alias Solére volt, aki így lényegében a második magyar előadó lesz Azahriah után, aki háromszor fellép a Puskásban. A másik a brit Maisie Peters, akinek Taylor Swift a legnagyobb példaképe, a számai viszont inkább a skót Chvrchesre hasonlítanak. A hangja is teljesen olyan, mint az ott éneklő Lauren Mayberrynek, akire ráadásul kicsit hasonlít is. Peters amúgy egész jó koncertet nyomott, de a közönséget igazából csak akkor sikerült bármennyire is megmozgatnia, mikor előrántotta a Mr. Brightside-ot.
A másik dolog, ami mellett tényleg nem lehet szó nélkül elmenni, mielőtt rátérnénk a koncertre, az az, hogy a zenekar akkora hangsúlyt helyez a környezettudatosságra, hogy külön aloldaluk van hozzá, és mielőtt bejöttek, megnézettek a közönséggel egy kisfilmet arról, hogy mit tesznek, hogy a turné karbonsemleges, sőt karbonpozitív legyen. A küzdőtéren kinetikus lemezeken, hátul energiatermelő szobabiciklikkel lehetett hozzájárulni az áramtermeléshez, a bejáratnál osztogatott, villogó karkötők is újrahasznosított műanyagból készültek, a jegy megvásárlásával pedig a faültetéstől az óceántisztításig mindenhez hozzájárult, aki kicsengette a több tízezer forintot. Ja, és külön kérték az embereket, hogy ne dohányozzanak a koncerten, mert ez rontja a levegőt a fellépőknek (ezt mondjuk mindenhol bevezetném).
Az egész ordító képmutatásnak tűnik akkor, amikor a zenekar mellett a rengeteg színpadi elemet is végig kell hurcolni az egész világon, de a Coldplay ehhez is külön megállapodást kötött a DHL-lel, hogy a lehető legkisebb legyen a karbonlábnyomuk, miközben Taylor Swift vécére is magángéppel jár. Ráadásul a fellépések helyszínét is igyekeznek környezeti szempontok alapján (is) megválasztani, ezért léptek fel például tavaly Perth-ben Sydney helyett.
Persze nyilván senki nem azért vett jegyet, hogy megmentse a Földet, és ezzel Chris Martinék is pontosan tisztában voltak, mert a felvezetésen túl itt nem is volt a számok között további fejtágítás erről. Pedig egyébként lehetett volna, a Coldplay ugyanis egészen fantasztikusan oldotta meg azt, hogy az összetettségéből adódóan nagyon merev arénakoncertjük is gyakran spontánnak érződjön. Ahogy az összes többi állomáson, úgy itt is négy felvonás követte az E. T. Flying Theme-jére való bevonulást, de pont akkora volt a mozgástér ezekben, hogy időnként úgy is egészen bensőségesnek érződött a koncert, hogy több tízezren voltak ott.
Az gyakorlatilag tíz másodperc után nyilvánvalóvá vált, hogy a Coldplay első zseniális húzása az, hogy bár a színpad maga nem néz ki annyira extrán, a villogó karkötőkkel az egész nézőtérrel tudnak játszani. És játszottak is, rögtön a koncertet nyitó Higher Power alatt úgy villogott az egész Puskás Aréna, hogy öröm volt nézni, de igazából végig ez volt az egyik legjobb dolog az egészben. Chris Martin különösen elemében volt – biztos mert nemrég eljegyezte Dakota Johnsont –, az Adventure of a Lifetime és az itt a közönségre szórt labdák után már egyből ültette is a közönséget. Kicsivel később pedig az is kiderült, hogy bár az új lemez turnéja miatt erről hozták a legtöbb számot, tökéletes érzékkel szúrták közbe a régi klasszikusokat.
Az első felvonásban két új(abb) szám után jött a Paradise és a The Scientist – amit nem csak azért lehetett megkönnyezni, mert Martin zongorázás közben elmondta magyarul, hogy jó itt lenni –, a másodikban ezek voltak többségben a Viva la Vidával, a Charlie Brownnal és a Yellowval, a harmadikba befért a Clocks, a negyedikbe pedig a Sparks és a Fix You. Persze lehetett volna Speed of Sound, meg Violet Hill, meg Square One, meg White Shadows, meg egy rakás másik szám, de belekötni azért így is nehéz lenne a számlistába. Ráadásul az új albumról még a People of the Pride-ot is előszedték, ami inkább hangzik Muse-számnak, mint Coldplaynek, de élőben simán bizonyította, hogy a keményebb stadionrock is elég jól áll nekik.
És ha már zseniális húzások, az is az volt, hogy az ide kattintva elérhető setlist szemmel láthatóan is különbözött mondjuk a bukarestitől. Nálunk a színpadra felhívott rajongókkal az Everglow helyett a Til Kingdom Come ment le, aztán meg a Don't Look Back in Anger az Oasistől. Utóbbinál Martin szóvá is tette, hogy ez nem az ő számuk, de azért természetesen simán lehozta az egészet. Meg lett rendezve? Lehet, de annyira aranyos és bensőséges volt az egész, hogy engem őszintén nem is érdekelt.
Ami viszont biztosan nem volt megrendezve, az a nálunk is előszedett Jumbotron Song volt, ahol az amerikai sportközvetítésektől kölcsönvett módszerrel random embereket mutogattak a lelátóról, akikről aztán Chris Martin ott helyben költött egy versszakot. Itt a legjobb az a gyerek volt, aki egyből elkezdte nyomni a Fortnite-ból ismert flosst, és ezt addig csinálta, hogy már a törött ujjaira koncentráló énekes is csak röhögött rajta. Aztán beépítette a szövegbe, hogy megtanított mindenkit flossolni. A végére pedig maradt egy szakállas, napszemüveges csávó, akiről azt mondta, hogy „cool as fuck”, aztán megénekelte, hogy csak a csaja rángatta el ide.
Persze voltak olyan spontánnak eladott, de nyilvánvalóan bevett dolgok is, mint az A Sky Full of Stars félbehagyása, aztán a könyörgés, hogy mindenki tegye el a telefonját, és élje meg a pillanatot. Ahogy Florence Welchnek sem sikerül soha, úgy természetesen itt sem sikerült mindenkivel megértetni ezt. Az mondjuk kicsit meglepő volt, hogy a harmadik, legkisebb színpadon lenyomott, az utolsó felvonást nyitó Sparks alatt többen elindultak haza, mert a jelek szerint kicsit túl jól idézte fel azokat az időket, amikor a Coldplay még nem arénákban játszott, és a Fix You is csak azért nem jutott erre a sorsra, mert azt már a kifutón összeomolva adta elő Martin.
A fináléra aztán még némileg váratlanul előszedték a pénteken érkező feelslikeimfallinginlove-ot, amit nemcsak élőben, hanem úgy egyébként is itt lehetett először hallani. Zárásként itt is lement a Biutyful, aztán jött még egy kis tűzijáték, miközben a kivetítőkön elkezdett legördülni a stáblista, a ledfalon pedig megjelent a „Believe in Love”, vagyis „Higgy a szerelemben” felirat. Bő két óra után én úgy voltam vele, hogy készségesen hiszek bármiben, amiben csak Chris Martinék akarják. Elvégre azt is sikerült elhitetniük velem, hogy van élet a Mylo Xyloto után, és akármennyit is változtak, élőben nemcsak a show, hanem maga a koncert is fantasztikus.