Sokkal jobb lenne a magyar popzene, ha ilyen tudatosan merítene a külföldi trendekből

Ajsa Luna: Illeg*lis partyk (6,5/10)

Ajsa Luna új lemezével újra bebizonyította, hogy az egyik legizgalmasabb karakter itthon a könnyűzenében. Az album dalaihoz társított vizuális világon érződik, hogy az énekesnőhöz közel áll a The Neighbourhood és a Lana Del Rey-féle „daddy issues”, vagyis az apakomplexus romantizálása. Nem tudni ez mennyire póz a részéről, mindenesetre Ajsa Luna izgalmasan, és nem köntörfalazva ír a férfi-női kapcsolatról, és a zeneipar szexizmusáról.

Bár az album gyengén indít a mother luna dallal, ebben már tetten érhető a lemezt átható nyomott, elektropop hangzás. A Maszkulinban már egy ragadós refrént hallhatunk, amelynek dalszövegében kirajzolódik, milyen amikor a porcelánszépség már nem az ártatlansággal párosul, illetve elhangzik a nyámnyila fiúk kamumaszkulinitását ügyesen megörökítő mondat: „Azt mondod félsz apámtól / De maszkulin vagy.”

A lemez kulcsszavai között a könnyűvérűség az egyik legfeltűnőbb (​sz*x, p*nz meg érz*sek, Tarts meg!, Femi9), ami a nőkkel szembeni kettős mércét szemlélteti. Fontos kiemelni, hogy Ajsa Luna szövegeiben elhangzanak olyan mondatok, amelyek a zeneipar szexizmusára utalnak, a Minden kislány például több ilyen sort is tartalmaz: „Tegnap lekurvázott / ma a stage előtt áll. / Büszkén átadom magam mindеnnek, / aminek kitesz еz az ipar.” Szintén ebben a dalban elhangzik egy merész, ám igaz állítás, ami végre csomagolás nélkül kimondja, hogy: „Minden kislány játszik / minden nagylány maszturbál.”

Ajsa Lunát sokan a pályáját igazán beindító dal (Legszebb Lány) miatt Hundred Sins produceri munkásságával azonosították, éppen ezért az énekesnő azóta több producerrel is dolgozott a dalain, ami nagyon frissen hat az új lemezére is. A Sosehol néven alkotó Illés Ferenc például a ​Sz*x, p*nz meg érz*sek dalban finom eszközökkel (kopogás a „kopog a cipőm a parkettán” sor után) emeli a dalt melankolikus dreampoppá, az Illeg*lis party Beton.Hofival a házibulik elengedhetetlen dala lesz. Ajsa Luna ezzel a lemezzel bebizonyította, hogy van élet a Világvége után is. (Szente Katica)

Margaret Island: Minden levegővétellel újra megszületünk (4/10)

Magyarországon két nagy, női frontemberrel büszkélkedő pop-rock zenekar van, az egyik a cikkben később taglalt Blahalouisiana, a másik pedig a Minden levegővétellel újra megszületünk címmel már ötödik lemezét megjelentető Margaret Island.

A 15 dalos, közel 45 perces lemezen jobbára kétféle szerzeménnyel találkozunk: pörgős, vidám szerelmes dalokkal, valamint szomorú, melankolikus szerelmes dalokkal.

A tökéletesen rádióbarát, makulátlanra csiszolt tételek minden probléma nélkül simulnak a lassan tízéves zenekar életművébe, éppen emiatt az égvilágon semmi meglepetésre nem érdemes tőlük számítani. Az album nagyobbik része teljesen biztonsági játék, a zenekar nem vállal kockázatot, de hozza a kötelezőt. Minden itt van, amit elvárhat az egyszeri hallgató egy Margaret Island-lemeztől, Lábas Viki karakteres, de lágyan csengő hangja, már-már filmzeneszerűen megkomponált tételek, és a már említett, önelemző, többnyire szerelmi tematikájú szövegek.

Az album egyértelmű csúcspontjai azok, amikor a zenekar játszadozik a gitár- és énektémákkal, mint például a Mit csináljak az érzéseimmel című dalban, vagy a záró Megőriz majd félúton a semmiből berobbanó váltásával. Sajnos ezekből a pillanatokból kevés van, így a lemez teljesen középszerű marad. Hiába csúszik könnyen, hiába fogyasztható, hogyha legnagyobb hibái is pont ezek, hiszen ezek miatt nem tud érdekes lenni, vagy legalább bármi olyat kiváltani a hallgatóból, amit a zenekar ne tudott volna eddig is. (Antal Bálint)

Manuel: Torz (7/10)

„Az április 16-án megjelent Torz EP (avagy az első új Manuel-kiadvány a Spotify Global listáján nyitó Idegen után) inkább egy rövid afrobeates stílusgyakorlat, mintsem önelemző mélymerülés Manuel lelkébe, de az április 30-i telt házas Budapest Park-koncerthez ez dukált, a projektet e miatt a nagy nap miatt (is) időzítették április közepére” – írtuk május elsején Manuel legújabb EP-jéről.

A Torzot valóban nehéz lenne komoly második húzásként értékelni, inkább egy másfeledik megálló, félúton a friss, teljes értékű második nagylemez előtt. A lelki mélymerülés persze nem kötelező, Manuel viszont korábban arról beszélt az After vendégeként, hogy új albumán „szeretne visszamenni ahhoz a Manuelhez, akinek lopnia kell és akit otthon bántalmaznak”.

A Torz ehhez képest „csak” 6 afrobeat dal egységes gyűjteménye, amin a legmélyebb pillanatot a Szabotázs hangrögzítős intrója tartogatja, ezen kívül az előadó maximum a felszínt kapargatja. De azt remekül teszi: hiába a külföldi afrobeat beatmakerek (Cartelo, wonda, ODZZ) és a slágergyáros magyar producer, Somogyvári Dániel munkája, a YouTube-alapszerű, egy kaptafa zenéket Manuel flow-játékai és tapadós dallammenetei színezik ki, így a Voodoo Baba és a Tiara már most az év legfülbemászóbb dalai között vannak.

Éneklős-dúdolós-mormolós kísérleteit hallva egyértelműen lerí Don Toliver amerikai rapper-énekes hatása, volt is, akitől Manuel megkapta a kommentszekciójában, hogy mennyire hasonlít rá a stílusa. Az előadó újfent köröket vert azon kollégáira, akikkel egy körben mozog (köztük a Valmarra és a Bruno x Spacc formációra is), így épp itt lenne az ideje, hogy a haverjai kinyissák a fülüket és hallgassanak rá. Sokkal jobb helyen lenne a mainstream magyar popzene, ha mindenki legalább ennyire tudatosan merítene a tengerentúli trendekből. (Kersner Máté)

Wavy: ¥ (8,5/10)

A tavaly a Babel című monstre dupla lemezzel debütáló, gimis osztály méretű Wavy kollektíva Y című albumával folytatja menetelését, ami nemcsak jóval rövidebb, de sokkal egységesebb is elődjénél.

A paragrafus hosszúságú közreműködői listával rendelkező számokon ezúttal csak elvétve találunk külsős előadókat (Glsch, 6363 és Papp Mukunda), máskülönben csak a kollektíva tagjai szövegelnek. Elmaradnak a Babel újsulis, trapes dalai is, helyettük hol kövér basszusok (Suzuki Vitara, WW), hol mintaközpontú beatek dominálnak (Al Dente, Olga). Ráadásul az egységesítés korántsem megy a változatosság rovására, hiszen a népdalparafrázisoktól (Balaton, Cinege) kezdve a már-már jazzes lüktetésű (Pacino) tételekig mindent megtalálunk az Y-on.

Ami miatt azonban leginkább kiemelkedő az Y a laza, legtöbbször életképszerű rappelés mellett, azok egyrészt maguk a beatek. A Wavy producerei egytől egyig egészen kiváló munkát végeztek, hiszen minden egyes számnak egyszerre van meg a saját hangulata, miközben mégis tökéletesen simul a lemezbe, teljes egészet alkotva a többivel, nagyszerűen hangszerelve. A másik üdítő újdonság a relatíve új (legalábbis a Babelen méltatlanul keveset szereplő) Wavy-tag, Indigo szereplése. Visszafogott, nem feleslegesen túlcizellált hangja egy olyan fűszer a lemezen, amit a kompánia okosan használ több dalban is, a kvázi saját trekkje, az Olga pedig annak ellenére a lemez egyik csúcsdala, hogy az nem is hiphop, inkább egy soulos jazzszerzemény.

A Wavy most már másodjára bizonyítja be, hogy egyenként is nagyon erős előadóik közösen még nagyobbat ütnek, az oldschool és newschool közötti átjárás pedig nem csak a trapen keresztül, de jazzesen is történhet. (Antal Bálint)

Blahalouisiana: Sötét villám (5/10)

Ott vannak a jó ötletek, a jó pillanatok a Blahalouisiana új lemezén, de mintha egyiknél sem tartana ki eléggé a zenekar, és az érdekesebb részletek után újra jönnek a laposabb gitárzenei megoldások. Amikor például az Éllek túl című dal az utolsó harmadában eltávolodik attól, hogy a zenekar mindenáron az AM lemez körüli Arctic Monkeyst idézze, vagy amikor a Hazudjunk egymásnak féltávnál tempót vált, és jön a remek „Kedvenc zsurnalisztám” sor, azok megvillantják, hogy a Blahában ott lapul egy önálló zenei világ, amit azonban a Sötét villám lemez sajnos túl sokszor rejteget.

A városi himnusznak és csúcspontnak szánt Budapesten súlytalannak hat, a lemez középpontjában elhelyezett, karcosabbra hangolt Sötét villám pedig a szándékai ellenére csak körbetipegi, hogy hogyan szólhatna a Blaha, ha igazán ebbe a sötétebb irányba fordulna a zenekar.

A folkrockos, néhol a magasztosabb The War on Drugst idéző Nem hittek Lennonnak a példa rá, amikor a Blahalouisiana a saját képére formál egy műfajt, és még egyedi ízt is képes belevinni. De ettől a daltól is csak a hiányérzet lett nagyobb bennem, mert ebben a zenekarban ennél a lemeznél sokkal több rejtőzik. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Duckshell: Hosszított/magasított (8/10)

Kicsit reggae, kicsit hiphop és egy kicsit ska-punk: szokás szerint mindennel találkozhatunk a Duckshell új albumán. A zenekar az évek során körbejárta Európát, de még sosem sikerült kényelmesen utazniuk, mivel a kisbuszuk nem volt „hosszított/magasított” – innen jön az album címe is. Mivel állami támogatást nem kaptak a lemezre, a zenekar megszervezte a „Nagy Duckshell-lottót” januárban, így részben ennek a bevételeiből finanszírozták a lemezfelvételt.

Az album rögtön egy Co Leevel közös kollabbal indít, de Pettik Ádám, a Besh o DroM dobosa és énekese is feltűnik a lemez két számában. A néhol vicces, néhol egészen véletlenszerűnek tűnő szövegek gyakran csak díszítésként jelennek meg a fúvósok és tördelt gitárakkordok keverékéből összeállt hangszeres őrület tetején. Énekelnek alkoholizmusról, Magyarország helyzetéről, szerelemről, bánatról és még több alkoholról. A pörgős, scratchelős indítás után a Wicsornál egy kicsit megnyugodnak a srácok, hogy aztán a Botolónál visszatérjen a fröccsszagú, fesztiválhangulatot árasztó lendület. (Krász Zsombor)

Lil Frakk: Innen a név (3/10)

Lil Frakk legújabb lemezének címe a Honnan a név című korábbi dalára utal. A cím azt sejteti, hogy egy önreflektív, érett anyagot kapunk, ahol az előadó személyiségéről meg is tudhatunk valamit, ehelyett bugyuta szöveget hallhatunk, rímnek álcázott szavakkal.

Az album a Hideg című dallal indít, amelynek első sorai így szólnak: „A politika hidegen hagy / kivéve, ha megtudom, hogy fideszes vagy.” Ebből a kezdésből akár még izgalmas politikai reflektálás is kisülhetne, de a gondolat nincsen kibontva vagy tovább gurítva a szövegben, hiába hangzik el háromszor is ez a mondat. Olyan üres sorokkal találkozhatunk, mint a „Hívjátok a Pély Barnát, kérni fog egy fél italt”, ami azt az érzést kelti, mintha Lil Frakk különösebb gondolatiság nélkül pakolná egymás után a szavakat, remélve, hogy a végére csak kikerekedik valami jópofa dolog. A Menedzserben megint csak gyűlnek a bárgyú sorok, a refrén egy gyerekmondóka egyszerűségével ér fel:

„Kell a kicsi ló-ló-ló-lóvé / Meggyötör hó-hó-hó-hóvég / Legyen most már jó-jó-jó-jólét / Nincs más út, no-no-no way!”

A Boszi alapja egy Ghymes-dal, ami izgalmas megoldás a világzene hiphopba csempészésére. A Kutyahouse szintén frappánsan nyúl a house hangzásához, ebben Lil Frakk kijelenti, hogy ,,a faszomnál csak a szívem nagyobb”. Ez azért sem hiteles az előadótól, mert a lemezen ugrál a felvett szerepek között, nem tudja, hogy éppen a bohókás srác legyen, vagy a komisz rapper, aki mer nagyot mondani, de azért félúton megáll.

A lemez üdítő pillanata a Sziluett, ami végre őszinte előadói kitárulkozás („tartanom kéne legalább szünetet, hajnalban nálam csak a tánctér üresebb”, vagy pedig a „nem tudom, hogy leszek-e egy komoly családapa” sorok), amiben felcsillan a szándék arra, hogy a zenével adjunk is a hallgatónak, ne csak egy szerepben lubickoljunk. Mindezt azonban annyira elenyésző mértékben tartalmazza a lemez, hogy csak egy bosszantóan egyszerű szövegekkel rendelkező rapalbumot kapunk a végén. (Szente Katica)

Hegedűs Józsi: Penészvirágok (7,5/10)

„Az egyedi hangú Hegedűs Józsi első albuma olyan utazásra invitál a magyar vidéken és a lelkünk belső terein keresztül, amit nehéz lett volna túlszárnyalni ebben az évben” – méltattuk tavaly a szabadkígyósi előadó debütálását, akit 2023-ban az év énekes-dalszerzőjévé választott a Telex After szerkesztősége.

Kevesebb mint egy évvel később befutott a folytatás a Penészvirágok képében, ami már a Beton.Hofinak, Hundred Sinsnek és Kolibrinek is otthont adó Banana Records gondozásában jelent meg. Józsi a 11 dalt tartalmazó második kiadványon továbbra is kíváncsi, és rácsodálkozik az életre, mindezt úgy, hogy valahol egy sokat élt remeteként szól a hallgatóihoz.

Az énekes-dalszerző karakteres hangja szemernyit sem kopott, és érzékenysége sem csillapodott, néhol talán még bujább is lett. Míg az első lemezen kagylók üregeiben és gyufásdobozok mélyén kereste az igazságot és a menedéket, újabban kimerészkedik a pusztákra is, és megzabolázhatatlanul vágtázik. Olykor mintha Cseh Tamás szellemét és a vidék lelkületét idézné meg [Viharsarki emlék (A kezdet kezdete)], máskor vadnyugati váteszként mesél, egyben kitágítja a teret egészen a Szentlélek térig.

Magabiztosnak érződik, de olykor még tapogatózik a sötétben, és vállalja sérülékenységét. Talán romantikusabban szólal meg, mint valaha, a 7 dalban is vendégeskedő Vadvirág együttes közreműködései olykor már-már túlontúl csöpögőssé is teszik a hangzását. Ez az Ölelj még! című dalban ütközik ki igazán, pedig Hegedűs Józsi legszebb pillanatai a szikárabb, puha dalokban mutatkoznak meg, a Penészvirágok teltségét és teatralitását így még szokni kell.

A Penészvirágokon a keserűség némi cukorral van felütve, de így is csúszik. A pofára esésben ott az életöröm, a penésznek pedig mintha nyoma sem lenne. Ha van, a végére abból is virág nő. (Kersner Máté)

Zságer Balázs: Aqua Obscura (9/10)

A Yonderboi billentyűseként ismertté vált, a Žagarral több mint húsz éve aktív Zságer Balázst tényleg senkinek nem kell bemutatni, aki egy kicsit is követte a magyar elektronikus zenét az elmúlt évtizedekben. A szcénára gyakorolt hatásáról pedig mindent elmond, hogy az Analog Balaton is namedroppolja őt a Zserbógaloppban, és persze hogy az elmúlt években az ő (egyik, mert amúgy kettő is van neki) kiadójánál futott be például Дeva és a Flanger Kids is.

Ehhez az illusztris életműhöz tett hozzá most pályafutásának első, Aqua Obscura című szólólemezével, és bár 2015-ben arról beszélt az akkori Indexnek, hogy szívesen csinálna technót, ezen az albumon inkább az ambient felé fordult. A lemez megjelenésekor Zságer a Recordernek azt mondta, nem kifejezetten ez volt a terv, csak szintis számokat akart írni, de az inspirációként felsorolt japán ambientistenek alapján azért nem meglepő, hogy ez lett a végeredmény.

Az Aqua Obscura abszolút hű a nevéhez, a legtöbb számnak érezhetően van köze a vízhez, nemcsak címében, hanem hangulatában is, az olyan kézenfekvő megoldáson túl is, mint a vízcsobogás. A lemez első fele tele van lefojtott, hömpölygő és kicsit titokzatosan hangzó morajlással, meg disszonáns szintimenetekkel, és ennek megfelelően elég sötét is a hangulata. Nekem a kanadai Loscil jutott róla eszembe, aki többször építkezett már vizes témákra, például az eső által ihletett Endless Falls című lemezén.

A Дevával közös Esik Esőtől viszont kicsit máshová kerül a hangsúly, a továbbra is nagyon atmoszferikus alapok mellé kozmikus fanfárokba hajló szintizés társul, és az egész misztikussága is áthajlik a nyomasztásból a grandiózusabb témákba. A Víztündér talán a tökéletes átmenet a kettő között, az utolsó két szám, a Rávga és a Tükörtenger egy kicsit már inkább Vangelis Szárnyas Fejvadászát idézi, amivel, mondjuk, nekem nem volt semmi bajom, de azért érdekes a dolog. Az Aqua Obscura egy marha izgalmas lemez, amiben nagyon könnyű elveszni, és bár a végére kicsit talán eltávolodik a koncepciójától, még ezt is remek érzékkel teszi. (Flachner Balázs)

Mr. Busta: Alfa (3,5/10)

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy lemezen – sőt, egy dalban – egymás mellett hallom József Attila, John Gotti amerikai maffiózó és Pimp C, a hiphoplegenda nevét. A hamvaiból feléledő Mr. Busta Alfa című lemeze azonban elhozta ezt a pillanatot.

A hírhedt, mostanra mégis elfeledett magyar rapper, akinek nevéhez az ország legkomolyabb rapháborúi köthetők, 2020-ban „csak” 7 albumot tudott összehozni állítása szerint, utána mégis eltűnt 3 és fél évre. Vagyis nem teljesen, de a rá jellemző sztahanovista lemezgyártás helyett érthetetlen és nevetséges dalokat pakolt ki.

Köztük volt a mulatóssal kevert, teljesen abszurd Szomorodj meg is, amiben Busta kimondta azt, hogy „zsámó”, amire velem együtt valószínűleg még sok Pitbull ruhás, kopasz férfi szisszent fel, akik egykoron Busta hű, hipermaszkulin támogatói voltak. Az esztergomi Busta az önkéntes pihenőidő alatt kapcsolhatott, hogy imázsához közelebb áll az Andrew Tate-féle alfa mentalitás, így visszatért a gyökerekhez. Egyedül az furcsa talán, hogy egy ekkora hiátus után összesen 7 dalt préselt csak ki magából.

Az Alfán Mr. Busta mintha egy letűnt korszakot és egy elpusztult birodalmat (nézek itt az egykor nagyon sikeres Real Trill Music kiadóra) próbálna újraépíteni, és bárhonnan nézem is, részben sikerült neki: ilyen karakán és markáns hangon már nagyon rég szólalt meg, újabban felvett túlaffektálása és bugyuta szövegalkotása azonban minőség rovására megy. Busta végre újra közelebb került a forráshoz és a fészekhez, amiből évtizedekkel ezelőtt kimászott, egykori pozícióját viszont már soha sem fogja tudni visszaszerezni. (Kersner Máté)