A kedvenc rappered kedvenc rapperének kedvenc lemeze

Március 23-án 20 éves lett a Madvillainy, az MF Doom és Madlib alkotta Madvillain első, és egyben utolsó albuma. A Madvillainy nem egyszerűen hiphoplemez, jóval több annál: egy betépett, mégis szuperokos és rafinált agymenés, egyben erőlködésmentes kísérlet a kora kétezres évekbeli hiphop megreformálására. Marihuánafüstben és jazzmintákból született utánozhatatlan kincs a Stones Throw hálószobastúdiójából, ami mostanra az elmúlt 20 év egyik legtöbbet hivatkozott rapzenei alapvetésévé vált. Eleinte csak a kedvenc rappered kedvenc rapperének favoritja volt, mára azonban már a TikTok-generáció is magáénak érzi a duó zenéit.

A jubileum apropóján MF Doom-rajongó szakértőkkel, Pándi Balázzsal, Dobos Csabával, Kürti Kristóffal (DJ Suhaid) és Boros Gáborral (DJ Venom) jártuk körbe az album jelentőségét és hatását.

A maszkos szupergonosz és az újító producer

A kétezres évek elején alakult Madvillain duó főgonosza, MF Doom, polgári nevén Daniel Dumile Londonban született 1971-ben, de fiatalon New Yorkba költözött szüleivel. Első hiphopformációját, a KMD-t 1988-ban, mindössze 17 évesen alapította a testvérével, Dingilizwe Dumile-lal (művésznevén DJ Subroc). Debütáló lemezük, a Mr. Hood 1991-ben jelent meg.

Mielőtt még második, Black Bastards című projektjüket befejezték volna, Dumile testvérét halálra gázolta egy autó, az album kiadásáért felelős Elektra Records pedig nem volt hajlandó piacra dobni a lemezt annak megosztó borítója miatt, amin egy felakasztott afroamerikai látható lerajzolva.

Doom ekkor még Zev Love X néven rappelt, majd a tragédiák sora után eltűnt, és csak a ‘90-es évek végén bukkant fel utcai rapcsatákon, ahol már viselte a védjegyének számító maszkot. Volt hajléktalan is, alkalmadtán pedig barátainál szállt meg, majd 1999-ben kiadta Operation: Doomsday című lemezét, amit elhunyt testvérének címzett.

Imidzsét tudatosan és aprólékosan kezdte építeni, emellett számtalan alteregót is kreált magának az évek alatt (King Geedorah, Viktor Vaughn, Sci.Fly). Hat szólólemeze jelent meg, de gyakran kollaborált más zenészekkel is, dalszövegeiben és zenéjében is gyakran feltűnnek a geek-kultúra elemei, főleg a képregények szereplői és rajzfilmhősök, ezek az utalások meghatározták a karrierjét és értelemszerűen a Madvillainy is tele van hasonló kikacsintásokkal.

Boros Gábor alias DJ Venom – aki többször is vendégeskedett már az Afterben 50 Cent és Kendrick Lamar miatt is – így jellemezte a Telexnek a maszk mögül rímelő MF Doom misztikus személyiségét: „Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a maszk mögé bújó karaktere bármit megtehet, nincsenek korlátai egy átlagos rapperhez képest. Csak ’94 előtti hiphop lemezeket hallgatott, még a szomszédai sem tudták, hogy mivel foglalkozik. A menedzsere Egon (akit Doom adott össze a feleségével) történetei szerint soha nem lehetett tudni, mire számíthatnak vele kapcsolatban.

Az alkotásról azt mondta, olyan számára, mint a levegővétel, és szeretett önmagára úgy gondolni, mint egy forgatókönyvíróra. Összetett, egymásba kapaszkodó rímképleteket használt, és nem véletlen, hogy minden idők egyik legnagyobb lírikusa, Mos Def az ő szövegeivel tartott különleges koncerteket idén Párizsban és Amszterdamban.”

Doom 49 éves korában hunyt el 2020. október 31-én, halálhírét viszont csak 2021. január 1-jén jelentették be. A hírt Instagramon tette közzé a rapper felesége, Jasmine Dumile, akivel öt közös gyerekük született, akik közül az egyik, King Malachi Ezekiel Dumile 2017 végén tragikusan fiatalon, 14 éves korában elhunyt.

Jasmine Dumile bejegyzésben azt írta férje halála után, hogy „MF Doom/Daniel Dumile volt a legjobb férj, apa, tanár, diák, üzlettárs, szerető és barát”. Doom univerzális közönségkedvenc volt, akit nem csak a hiphopközösség tisztelt: legnagyobb rajongói között ott van a Radiohead énekese, Thom Yorke és az elektronikus zenei legenda, Four Tet is.

A Madvillain duó másik fele, Madlib a kaliforniai Oxnardból jött, és a ‘90-es évek közepén kezdett nevet szerezni magának a Lootpack nevű formációval, amit a barátaival alapítottak. Mégsem ez, sokkal inkább a szólóban végzett produceri munkája emelte őt a legnagyobbak közé, ahonnan szintúgy ki tudott emelkedni az őrületes mintázási technikáival. Édesapja hivatásos R&B sessionzenész volt, aki játszott David Axelrod és H.B. Barnum oldalán is, nagybátyja, Jon Faddis pedig trombitált, és olyan ikonok mellett lépett fel, mint Dizzy Gillespie, Charles Mingus, vagy Bob James. Nem meglepő módon a kicsi Jackson is követni kezdte a családi hagyományt.

Madlib mindig is a legelborultabb jazzdarabokból, funkból, soulból és világzenei hagyományokból építkezett, bátran mert kísérletezni, és amikor csak tudott, amolyan önjelölt szelektorként ritka bakelitek után kutatott, majd az ezeken talált zenei ritkaságokat használta fel összetéveszthetetlen beatjeihez. Doom mellett Freddie Gibbs volt az a rapper, akivel Madlib duóba verődve maradandót tudott alkotni, de dolgozott még a producerlegenda J Dillával, Talib Kwelivel és Erykah Baduval is. MF Doomhoz hasonlóan neki is voltak alteregói, köztük a méltán hírhedt Quasimoto, és tagja volt a Yesterday’s New Quintet zenekarnak is.

Isteni találkozás és káoszos zajok a bunkerből

A Stones Throw kiadó 2002 nyarán jelentette be, hogy MF Doom és Madlib (polgári nevén Otis Jackson Jr.) közös lemezen dolgoznak, aminek ekkor még se címe, se potenciális megjelenési dátuma nem volt. A rapper és producer Los Angelesben találkoztak először Madlib „The Bomb Shelter” névre keresztelt stúdiójában, amit az aranykezű Jackson stílszerűen egy, az ‘50-es évekből fennmaradt óvóhelyből alakított át kreatív alkotótérré.

„Madlib mindenáron dolgozni akart Doommal, aki notórius rejtőzködő volt” – említi Dobos Csaba zenei szakújságíró és menedzser. „A Stones Throw kiadó végül összehozta őket és elindulhatott a munka. Közben aztán történt egy leak és a szivárgásból kifolyólag egy csomó emberhez eljutottak a demók és hatalmas susmus indult el. Tanakodtak, hogy mi legyen, egy picit mindez meg is akasztotta a munkafolyamatot, majdnem ejtették az egészet, de aztán pár hónap kihagyás után visszatértek az dalokhoz. A Rhinestone Cowboy első és második verzéjének felvétele között konkréten fél év telt el. Ha ezeket nézzük, bizonyos szempontból már azelőtt kultlemezzé vált, hogy befejezték volna. Egy hajszálon múlt, hogy hivatkozási alap helyett egy jó nagy beváltatlan ‘what if?’ legyen a lemez sorsa.”

Hamar világossá vált, hogy a találkozásnak meg kellett történnie, a közös munka pedig meglepően gördülékenyen folyt, a remek dinamikát pedig az imént említett balszerencse sem törhette meg.

„Jó esetben minden zenésznek van legalább egy olyan lemez az életében, ahol mint egy számzáras bőröndnél, minden szám stimmel, kinyílik a bőrönd, és valami varázslatos dolog tárul elé, amin még ő maga is meglepődik.

Ilyen esetben, amikor a megfelelő emberek a megfelelőbe időben és helyen találkoznak, tényleg igaz, hogy a zene megírja önmagát, és a legtöbb, amire figyelni kell, hogy ne basszák el a résztvevők fölösleges túlagyalással, csak hagyják megtörténni, áramolni a zenét. Valami ilyesmi volt itt is az utólagos beszámolók szerint.”

Ezt már Pándi Balázs dobos-újságíró, a Telex munkatársa meséli Doom és Madlib áldásos kollaborációjáról, akivel a rapper halála után az After 5. adásában már beszélgettünk az előadó hatásáról és misztikus karakteréről. Pándi 2009 környékén ismerkedett meg a rapper zenéjével. A dobos a Deep lemezboltban vásárolta meg a Special Blends című lemezt, amin Doom saját alapjait keverte már meglévő akapellákkal.

DJ Suhaid korábban a Bomb the Jazz nevű eseménysorozat szervezője volt, neki hála több, a Stones Throw kiadóból ismert előadó megfordult már Magyarországon. Suhaid egyetért Pándival abban, hogy minden pont jókor, jó időben történt: „Tényleg újszerűnek hatott, pedig sok új nem volt benne. Madlib rengeteg hasonló beatet csinált már, Doom is mindig doomosan reppelt. Inkább a dolgok együttállásában lehetett a titok: mindketten a legjobb korszakukat élték, összetéveszthetetlen stilóval, maximális trehánysággal és merészséggel felvértezve.

A tehetségeik nem összeadódtak, inkább összeszorzódtak”.

A Stones Throw kiadó által közzétett visszaemlékezés szerint Doom szinte rögtön beleásta magát Madlib zenéibe (aki szintén ekkoriban vette fel a legendás Blue Note kiadónak a Shades of Blue című lemezét), a talált alapok pedig elkápráztatták, így hamar elkezdett szövegeket írni és demókat rögzíteni. A felvételek első szakasza 2002 és 2003 eleje között zajlott, majd Doom közel egy éven át tökéletesítette a szövegeit és számos alkalommal újravette a vokáljait is a rá jellemző, tökéletlenül tökéletes, kaotikus stílusban. Mint Pándi az After korábbi adásában mondta, Doom úgy írt szöveget, mintha szókirakóst játszana. A célja az volt, hogy egymás mellé pakoljon annyi rímelő szót, amennyit csak bír, mindezt úgy, hogy közben végig koherens marad.

Asszociatív írói stílusának hatása tetten érhető a modern rapzenei színtéren egyre jelentősebb áramlatnak számító kortárs absztrakt hiphopban is. A kattogó, dob nélküli alapokra rappelő fiatal előadók mintha Doom hagyatékát vinnék tovább. „Doom lényege a játékosságában rejlett, olyan volt, mint egy őrült Scrabble-bajnokba oltott zseni. Az absztrakt jelző azért is állja meg a helyét, mert mint egy jó absztrakt képnél, a lényeg nem oldódott fel a homályban, hanem végig erősen jelen van a kész műben. Doom szövegeiben bármennyire képes elkalandozni, soha nem érzed azt, hogy elvesztetted a kiindulási pontot, vagy hogy átteleportál egy teljesen idegen helyre; van benne egy folytonosság, és mindig látótávon belül marad” – fejti ki Pándi. Suhaid így folytatja: „Őrült jó a flow, Doom irodalom tankönyvekből ismert és ismeretlen időmértékekkel játszik. Hallgatod és pörög előtted a képregény, még akkor is, ha nem érted a szöveget”.

Dobos Csaba szerint „azóta sem volt Doomhoz hasonló absztrakt lírikus”, akinek a szövegei végtelenül rétegzettek, olyannyira, hogy sok jelentés nem is mutatja meg magát elsőre. „Nagyon szép videók vannak arról hogy egy-egy szövegbe hány rímpár van elrejtve, amik akár a legváratlanabb helyeken köszönnek vissza. Erre az egyik legszebb példa a Figaro című dal. Kevés életmű gazdagabb szójátékokban, mint az övé, témái pedig széles spektrumon szinte bármiről szólhatnak, attól kezdve hogy mit reggelizett aznap, egészen odáig, hogy hogyan kell meghódítani idegen világokat. Doomot még azok is tudják idézni, akiről nem is gondolnád hogy ilyesmit hallgatnak, mindenki nagy szenvedéllyel beszél róla” – mondja.

A duó – és különösen Madlib, aki kevésbé zárkózott el a nyilvános szereplésektől – hamar elkezdte csepegtetni a készülő dalokat: a producer 2002 végén São Paulóba utazott a Red Bull Music Academy egyik beszélgetésére, amit a Stones Throw-ból ismert Eothen „Egon” Alapatt vezetett. Az előadás során pár korai dalkezdeményt is bemutattak a készülő lemezről, köztük az America's Most Blunted és a Great Day demóit. A legendás beszélgetés teljes átirata itt olvasható, melyben Madlib maga is kommentálta a formálódó szerzeményeket. Miután a producer lejátszotta az előbbi dalt, nemes egyszerűséggel így reagált saját kreálmányára: „Weird shit”.

Madlib dokumentálta az útját, a korabeli analóg fotóin azt örökítette meg, hogy még a brazíliai hoteljében is beateken dolgozott, akkoriban épp a Strange Ways és a Rhinestone Cowboy alapjait finomítgatta a rendelkezésére álló eszközökkel: egy hordozható lemezjátszóval, egy SP 303 sampler dobgéppel és egy kölcsönbe kapott kazettalejátszóval. „J Dilla annyi eszközön készítette el a Donuts fél világot inspiráló ütemeit, amennyi elfért a kórházi ágyán, Madlib számára egy São Pauló-i hotelszoba korlátozott rögzítési lehetőségei hozták el a határtalan kreativitást, amikor teljesen elmerült a jazz hangminták nyújtotta gyakorlatilag végtelen lehetőségekben” – mondja DJ Venom.

A Stones Throw idővonalát követve ugrunk egy kicsit időben: 2003 közepén járunk, már újra Los Angelesben. Doom és Madlib beköltözött az akkor még csak pár fő által egyengetett Stones Throw kiadó főhadiszállásának (az úgynevezett „Stones Throw house”) hálószobájába, hogy az utolsó körös felvételeket is rögzítsék. Ekkor látogatta meg őket Eric Coleman fotográfus is, aki végigfotózta az alkotói folyamatokat, készített képeket az első kislemezhez és a lemez ikonikus borítóját is meglőtte, amire aztán Jeff Jank is rádolgozott art directorként. 2003 őszén aztán 12-es formátumú hanglemez képében megjelent az első kislemezpakk, a Money Folder & Most Blunted névre keresztelt csomag (ezen a Money Folder és az America's Most Blunted szerepelt, illetve azok remixei és instrumentáljai), ami előrevítette a 2004. március 23-án megjelenő Madvillainy hangulatát.

A rajongók érezték, hogy valami közeleg, az a valami pedig egészen másképp hangzott, mint az akkor slágerlistákat hódító hiphophimnuszok. „A kétezres évek első felében a mainstream hiphopban kevés izgalom volt, ebbe a vákuumba pedig be tudott törni ez az egyébként teljesen popidegen cucc. Talán a mindent elborító Timbaland- és Pharrell-beatek antitéziseként is. A Stones Throw kiadó is épp a csúcson járt, Jeff Jank és Eric Coleman borítója szintén rásegített” – mondja Suhaid.

„Igazi felüdülésnek hatott egy olyan évben, mikor a mainstream hiphopot a G-Unit és Eminem dominálta, és legfeljebb Kanye West debütálásának váratlan sikere okozott meglepetést” – állítja DJ Venom.

Mint Pándi az After korábbi adásában mondta, Doom olyan volt a rapnek, mint GG Allin a rocknak. Egy jelenségre adott válasz: míg más rapperek a villáikból magyaráztak aranyláncokkal a nyakukban, ő egy egészen más színt hozott.

Egy szabályszegő mestermű

Az album valódi erőssége abban rejlett, hogy minden konvencióval szembeszállt, amit a kor az előadókra erőltetett. Hiába voltak lefektetve a sztenderdek, a Madvillain duó kérlelhetetlen egyediséggel és saját vízióval ment szembe a fősodorral. Mindezt úgy, hogy nem kulturális felsőbbrendűség vezérelte őket, a közös ízlés és a megalkuvásmentes hozzáállás itt magától értetődő érték volt. Ilyenek voltak ők, a nerd rapper és a zeneőrült producer a szétszmokizott barlangból, ahonnan absztrakt motyogást és mintákat lehetett hallani, és lehetetlenség volt látni a másikat a füsttől.

„Mindkét hős nagy szmóker, ezért a lemez egy hosszúpapíros kiskáté is lett. 1995 óta talán nem is készült ennyire betépett hiphop lemez”

– mondja a bódult album keletkezési körülményeiről Kürti. „A jól ismert stoner hangulatok helyett viszont itt a legszínesebb sztorik kergetik egymást, nemcsak szövegben, de zeneileg is. Ha utánaolvas az ember, azért kiderül, hogy volt ott más is”. És tényleg: „Egyikőjüktől sem állt távol a határok feszegetése, ezt az attitűdöt pedig tovább fűtötte a mindenféle varázsgombák használata” – teszi hozzá Dobos Csaba.

A módosult tudatállapotban készült lemezen az 1-2 perces dalok az uralkodóak, nincs is olyan szám, ami meghaladná a 3 perces hosszt, igaz a fent említett Rhinestone Cowboy-jal majdnem átlépték ezt a szimbolikus határt. A hangzás piszkos, elborult és kusza, mintha találomra felcsapott képregények oldalait pörgetnéd és hasraütésszerűen idéznél egy-egy monológot Dr. Doomtól, a Marvel-univerzum egyik főgonoszától, aki arról híres a franchise-on belül, hogy gonosz létére vannak érzései is.

A Madvillainyn nincsenek refrének sem, a dalstruktúrák pedig távol állnak attól a felépítéstől, ami a 2000-es évekbeli sémaszerű, slágeralapú hiphopra jellemző volt. „Minimális rövidségű, sokszor recsegő hangminták, erős dobok, az akkor nagyon újítónak ható három perc alatti számhosszúság, végtelen szójátékok, hiányzó refrének,

és egy negyvenes évekbeli hang mind egy szuperbűnöző tetteit harsogják. Nem véletlenül említik a szövegek Sun Ra-t, ez az ő öröksége a hiphop-generáció nyelvén” – sorolja Venom.

A hangzást különösen egyedivé tette Madlib kísérleti hozzáállása: a producer szabadon és korlátok nélkül mintázott, ezzel pedig visszanyúlt a hiphop alapjaihoz, a Madvillainy ilyen szempontból egyszerre volt formabontó és újító, de hagyományőrző mű is. „Innovatív, bátor, merész és eszméletlenül szórakoztató” – mondja a lemezről Dobos Csaba. „Egyszerre összegezte a műfaj hagyományait, de bátran eljátszadozott velük és ezzel kinyitott egy olyan ajtót, amin azóta sok ezer alkotó haladt át. Azon lemezek egyike, ami a műfaj határain túl is egyértelmű elismeréssel bír”.

Amikor DJ Suhaidnak feltettem a kérdést, hogy hogy jellemezné a lemezt, és mik az uralkodó hangzások rajta, így válaszolt: „Mint amikor John Travolta tanácstalanul körbenéz a sample-lomtalanításon. Több doku és képsorozat mutatja, hogy Madlib körül hogy néz ki a studió beatcsinálás közben, stócokban áll több száz lemez a legkülönfélébb korszakokból és stílusokból, lépni alig lehet, ő meg darálja őket, szinte mindenen talál valamit és már szövi is bele a beatbe, jöhet a következő.

Nyers, elemi, sorsszerű és erőlködéstől mentes. Szigorú értelemben véve nem is annyira hiphop, mert minden irányban átlépi a megszokott határokat”.

Hasonló gondolatiságot fogalmaz meg Pándi is: „Az új generáció akár tudatosan, akár nem, de visszavezette a műfajt a gyökereihez, amikor az utcán a villanypóznára rácsatlakozott, összetákolt spontán hangcuccokon bömböltek a zenék, és az üzletemberek helyett a közt szolgálta a zene. Az úgynevezett indie hiphopnak az adta a lényegét, hogy miközben a kilencvenes években, amikor a műfajban az anyagi érdekeket érvényesítő zeneipar vért pisált, hogy jogtiszták és polírozottabbak legyenek a zenék, hogy minél inkább megfossza őket a lényegüket adó mintáktól, jött egy generáció, aki szabadon kísérletezett, és mindent leszart. Az egyetlen szempont az volt, aminek amúgy is lennie kellene, hogy a zenék működjenek, és a maguk csiszolatlanságával adott egy sokkal intuitívabb, emberközelibb aurát a beateknek. Madlib zsenialitása abban van, hogy míg a legtöbb producer a samplingnél a dobok mintázására van ráfixálva, érződik rajta, hogy ő a zene egészét figyeli. Van a hozzáállásának egy karmesteri minősége, nem véletlen Beat Konducta az egyik művészneve”.

Csak késve jött az elismerés

A Madvillainy végül közel két éven át készült, 2004-ben, a megjelenés első pár hónapjában pedig senki sem hitte, hogy 20 évvel később a zenei sajtó közel összes fontos orgánuma a valaha készült legjobb hiphoplemezek között emlegeti majd.

„Madlib beatjei legendásan gyorsan készülnek, talán Doom sem ült sokat a szövegein, a lemez mégis lassan lett meg. A megjelenés után nem rögtön jött a hozsanna, olyasmi volt, mint a Beastie Boys Paul’s Boutique-jánál: mérsékelt eladásokkal indult, aztán ahogy ment előre az idő, egyre nagyobb respektje lett, hogy pár évvel később már irodisták is rajongjanak érte. Mint a Donuts két évre rá, azon is mindenki leakadt elsőre.

Ilyenek ezek a mesterművek, meglepnek, aztán idő kell, hogy valahova tedd őket. Végül a legfelső polcra, nyilván” – vallja DJ Suhaid.

„A Velvet Underground bemutatkozó lemezéről volt szokás mondani hogy megjelenésekor nem hallották sokan, de aki igen, az mind zenekart alapított. Valahogy így mérhető ennek a lemeznek is a hatása: aki hallotta, az nagy eséllyel elgondolkodott rajta hogy maga is csináljon valami hasonlót, annyira inspiratív a hatása” – folytatja Dobos Csaba.

DJ Venom szerint magasan ez a Stones Throw legnépszerűbb lemeze Madlib olyan egyéb projektjei mellett, mint a Jaylib vagy a Lootpack, és azt sem tartja kizártnak, hogy a label legtöbb más kiadványánál jóval többet adtak el már csak a Madvillainy borítóját ábrázoló poszterből is, amit máig meg lehet venni a kiadó webshopján.

Jobb, hogy nem született meg a folytatás

Doom karrierje a Madvillainy lemezzel ért a csúcsra. A szóban forgó album és a 8 hónappal később megjelent Mm…Food voltak az utolsó olyan lemezei, amik kommerciálisan igazán sikeresek tudtak lenni és 20 év alatt kultikus státuszt értek el. A rapper ezután több mellékprojektbe fogott és feltörekvő rapperekkel, illetve nagy legendákkal egyaránt dolgozott (lásd: a NehruvianDoom album Bishop Nehruval, vagy a Czarface-szel közös Czarface Meets Metal Face).

A Madlibbel megvalósított együttálláshoz fogható viszont nem született a 2004-es mestermű után, ami az absztrakt hiphop egyik modern éllovasának számító, olykor doomi magasságokban emlegetett Earl Sweatshirt szerint éppúgy hatott rá, Joey Badass-re, Tyler, the Creatorre, és Danny Brownra, mint a '90-es évek rappergenerációira az Enter the Wu-Tang (36 Chambers).

Azt pedig szintén üdvözlendő és már-már abszurd látni, hogy a világ legnagyobb popsztárja, The Weeknd is Doom előtt tiszteleg fémmaszkot viselve, sőt még Playboi Carti is megidézi őt az egyik sorában, pedig kettejük stílusa nagyon messze áll egymástól.

Madlib 10 évre rá még képes volt egy legendás lemezt csinálni egy másik rapperkollégával, ez a Freddie Gibbsszel közös Piñata, amit a hiphopértő közönség és a kritikusok is a 2010-es évek egyik, ha nem legjobb raplemezeként emlegetnek, a 2019-es folytatással (Bandana) egyetemben, ami közel hasonló sikert aratott, de talán mégsem bírt felérni a Piñatához.

„Az utóbbi évtizedek legfélreértettebb, és sokak szerint legmesteribb rap előadójának magnum opusa ez, amit egy hozzá hasonlóan folyamatosan álnevek mögé rejtőző, a megalkuvást hírből sem ismerő producerrel valósítottak meg” – összegzi Boros a Madvillainyt, majd az utóéletéről is ejt néhány szót. „Tavaly külön kötet jelent meg a Madvillainyről abban a 33 1/3 sorozatban, ahol korábban olyan hiphoplemezeket elemeztek, mint az Entroducing DJ Shadow-tól vagy az It Takes a Nation of Millions to Hold Us Back a Public Enemytől. A ma már Skrillex oldalán Madison Square Gardent megtöltő Four Tet pedig még 2005-ben egy remix EP-t készített belőle.” Az album sorsszerűen március 28-án, 20 évvel a megjelenés után aranylemez lett, a streameket tehát látványosan bepörgette a jubileumi alkalom.

Bár gyakran felreppentek a hírek, hogy a Madvillain formáció második részt adhat ki (még a Stones Throw hivatalos weboldalán is erre utalgattak), a folytatás sosem készült el, az utókor pedig sokkal jobban járt így. Ha vászonra szánták volna, a Madvillainy az a szerzői film lenne, amiből szentségtörés lenne egy folytatás, hisz csak egyszer tudott megszületni eredeti, legtisztább, utánozhatatlan formájában. A sorszámozott, szalagon gyártott anyagokra meg amúgy is ott vannak a blockbusterek.

Doom hozzáállását ismerve mindez édesmindegy, ami ennél sokkal fontosabb, hogy a sokat szenvedett rapperlegenda itt tudott kibontakozni igazán. Elementáris erővel, mégis zsigeri lazasággal végbement egyfajta szerzői reinkarnáció, Daniel Dumile pedig örökre bebetonozta a nevét a hiphopba Madlibbel együtt. DJ Venom is erre utal:

„A Madvillainy a hátizsákos hiphop szent grálja. Először láthattuk a lemezkiadók által megtört, és hajléktalanná tett egykori fiatal tehetség Zev Love X-et egy fém maszk mögött MF Doomként újjászületni”.