2024. február 1. – 22:17
Van egy jelenet az Argylle-ban, amiben a főszereplő, a kémregényíró képzelete megelevenedik, és nézőként azt láthatjuk, ahogy a könyvébe szánt, kínos jelenettől maga is elszégyelli magát, és végül gyorsan törli. Valóban borzasztóan gejl az a jelenet, de a nagyobb bajom, hogy nem tudtam annyira megkülönböztetni a film többi részétől.
Annyira teper az Argylle azért, hogy ironikus, kikacsintó, a műfaj kereteit lazán kezelő kémfilm legyen, hogy valójában csak ez az igyekezet látszik a végeredményen. A szándék mögött meg csak szédítő katyvaszt találunk.
Pedig a rendező, Matthew Vaughn az első Kingsman-filmmel már bizonyította, hogy képes szórakoztató formában újragondolni a kémfilmes zsánert. Az eleve franchise-nak szánt Argylle-ban viszont minden még inkább a túlzásokról szól, mintha ez a film minden elemében túl akarta volna szárnyalni a Kingsmant.
Eleve már a film alapállása sem spórol az idézőjelekkel. Az Argylle főszereplője az Argylle címen futó könyvsorozatot író Elly Conway (Bryce Dallas Howard), a film pedig máris a szerző kémregényének egyik bájosan elnagyolt jelenetével indít. Ezután ismerjük meg a magának való, macskájával élő írót, aki aztán hamar üreslap-szindrómával találja szemben magát. Lesz azonban egy ennél nagyobb baja is, ugyanis Conway könyveinek cselekménye annyira valósághű, hogy az felkelti a valódi kémek figyelmét, innen pedig az író egy végeláthatatlan hajszában találja magát, ahol természetesen senkiben sem bízhat.
Vaughn és a forgatókönyvet író Jason Fuchs tehát eleve nonszensz alaphelyzettel indítják a filmet, és arra is ügyelnek, hogy soha ne lehessen túl komolyan venni a sztorit. Sajnos azonban a saját ötletüket már annyira komolyan veszik, hogy
a filmbe folyamatosan újabb és újabb csavarokat gyömöszölnek, a futószalagon érkező fordulatok miatt pedig egy ponton érdektelenné válik a karakterek sorsa.
Persze, érthető, hogy ez a túlzsúfoltság, az addig látottaknak új értelmet adó csavarok kényszeres adagolása is fricska a kémthrilleres műfajnak az Argylle alkotói részéről – de ez az irónia egyszerűen nem vicces, csak fárasztó ekkora mennyiségben. Szintén hamar kifárad az a koncepció is, hogy az akciójelenetek alatt mindenképpen Nile Rodgers-féle diszkó szóljon, és attól sem lettem boldogabb, hogy a Beatles AI segítségével befejezett, utolsó dalát is erőltetett módon agyonhasználja az Argylle.
Mindez azért bántó leginkább, mert amikor az Argylle az ironizálás és parodizálás helyett tényleg a nonszenszt és az önfeledt szórakoztatást választja, akkor egészen emlékezetes dolgokra képes. Az például egyértelmű, hogy Vaughn az akciójelenetekben lubickol leginkább, és amikor előjön belőle a trash iránti vonzalma, akkor az kiemelkedő pillanatokat eredményez. Kár, hogy a két legabszurdabb, kivitelezésében és a történetbe ágyazottságában is kimagasló akciójelenet a film utolsó harmadára marad, és hogy azokat is gyorsan feledteti aztán a finálé lapossága.
Mint ahogy az is erősen zárójelbe teszi azt a pár kimagasló jelenetet, hogy az Argylle-ban sokszor bántóan bénák a digitális effektek. Már arra is gondoltam, hogy ez is valami kikacsintás a készítők részéről, de a film előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy egyszerűen csak ilyen minőségű utómunkára futotta a produkciótól.
Az is mérsékelten szórakoztató csak, ahogy a színészek ezekben a szándékosan karikatúraszerű szerepekben erőlködnek. Bryce Dallas Howard mellett a másik főszereplő, Sam Rockwell is piszkosul próbál valamit az alulírt karaktere mögé pakolni, de ebben a masszaszerű forgatókönyvben ő is elbukik.
Bryan Cranston főgonoszként tűnik fel, és az különösen nagy bravúrja a forgatókönyvnek, hogy épp a legfontosabb negatív karakter kapta a legfelejthetőbb sorokat és jeleneteket. Henry Cavill meg eleve egy bábszerű karaktert alakít, neki tényleg nincs sokkal több dolga a nevetséges haja elsimításánál meg a kacsingatásnál.
A film marketingjének pedig biztos jót tett Samuel L. Jackson és Dua Lipa szerepeltetése, de az ő teljesítményük itt ki is merül, ők tényleg csak úgy bukkannak fel, mint híres vendégszínészek az élő közönség előtt felvett szitkomokban: megtapsoljuk őket a felbukkanásukkor, aztán azzal a lendülettel el is felejtjük a jelenlétüket, mert inkább a fő történetszálat követnénk.
Mindenről a rendező macskája tehet
Ha már marketing, az Argylle premierjét megelőző teóriák végül sokkal izgalmasabbak voltak magánál a filmnél. Annyira azért nem, mint a Don’t Worry Darling köpött/nem köpött vitája, de Taylor Swift rajongói gondoskodtak arról, hogy legyen komolyabb felhajtás a film körül.
Az egész őrület onnan indult, hogy az Argylle-ból a film mellett tényleg lesz fizikai formátumban megjelenő könyvsorozat, de annak szerzőjéről szándékosan nem árultak el eddig semmit. Ez a titkolózás nem rázta volna meg annyira a világot, tisztában van mindenki a szellemírók fogalmával, csakhogy a swiftie-k éberek voltak a film trailerének bemutatásakor. Ekkor kezdett el terjedni az elmélet arról, hogy a szerző valójában Taylor Swift, aki világ körüli turnéja alatt nyilván simán kipréselt magából több kötetet.
A teória alapját a Bryce Dallas Howard írókarakterét, Elly Conwayt belengő Swift-esztétika (hajviselet, ruhák) adta, de a döntő bizonyítéknak a filmben feltűnő, skót lógófülű macska adta (őt egyébként a rendező lányának macskája alakítja a filmben.) Az előadó rajongói jól tudják, hogy Swiftnek két ilyen cicája is van, ráadásul már szerepelt a nyilvánosság előtt is olyan hordozóval, amilyenben a filmbeli macskát is szállítják. A dolog odáig fajult, hogy újságírók komoly munkát tettek a valódi szerző kilétének felfejtésébe (kevés sikerrel), Vaughn pedig végül elég őszintének tűnő nyilatkozatban tagadta, hogy Swiftnek bármi köze lenne a filmhez.
Azért a szerző rejtegetésének köszönhetően olyan elmélet is tartja még magát, hogy Dua Lipa vagy egy másik, a filmben szereplő színész valójában a szerző, de ahogy azt a Vox mélyelemzése is valószínűsíti, a rafinált Vaughn és alkotótársai azért ennél egyszerűbb utat választottak.
Mivel már létezett egy Argylle című korábbi kémregény (ami nem a most induló sorozat része) egy bizonyos Tammy Cohentől, a film producerei valószínűleg őt kérték fel az új Argylle-regények megírására. A kitalált Elly Conway a film bemutatója környékén beindított Insta-fiókját meg végül is készítheti bárki a produkció social csapatából.
Ne legyenek kétségeink, ezt az ingyen kapott marketinglehetőséget a végtelenségig húzzák majd, és a Kingsmanhez hasonlóan mindent kisajtolnak az egész franchise-ból. Az Argylle filmváltozatában ugyanis elvileg a könyvsorozat negyedik részét látjuk, tehát ha a film producerei meggyőzik a Universal Pictures-t és az Apple-t, még akár három film is készülhet az Argylle-univerzumban. Már ha megállnak itt az alkotók, mert ha nem teljesít elég jól önállóan az Argylle, még simán benne van a pakliban, hogy a nagy franchise-egyesítések korában kapunk majd egy Argylle–Kingsman közös filmet.