Véget ért az Amazon Prime brutálisan népszerű sorozatának, a Reachernek a második évada. Mivel az Amazon Prime itthon nem tartozik a legnépszerűbb streamingszolgáltatók közé, és Jack Reacher sem a legismertebb fikciós hős, könnyen lehet, hogy a Reacher név sokaknak nem mond semmit annak ellenére, hogy valószínűleg ezzel a poszterrel már találkoztak pár helyen az elmúlt hetekben:
De pontosan ki ez a Reacher?
Valószínűleg sokan ismerik a Gyilkos sorok című sorozatot, amelyben a Jessica Fletcher nevű idős írónő amerre járt, folyton gyilkosságokba botlott, és – sokszor a hatósági eljárást semmibe véve – a saját szakállára folytatott nyomozást, aminek a végén kiderítette az igazságot, lebuktatta, és lecsukatta az igazi tettest. Jack Reacher egészen hasonló helyzetekbe keveredik, annyi a különbség, hogy ő egy 195 centis, kigyúrt, egykori katonai nyomozó, aki céltalanul utazgat Amerikában és inkább agyonveri a rossz embereket.
Reacher feature
A szinte már szuperhősként funkcionáló egykori katonát, a személyi, pénz és mobil nélkül vándorló Jack Reachert Lee Child alkotta meg. 1997-ben jelent meg az első Reacher-regény, a Killing Floor (ebből készült az első évad), Child pedig azóta adja ki az iszonyú népszerű folytatásait, 2012-ben és 2016-ban pedig kijött egy-egy Jack Reacher-film is Tom Cruise-zal a főszerepben. Az első rész hiába volt jó film, rengeteg rajongó kiakadt, mert Cruise kiváló színész ugyan, azt azért nehezen hitette el magáról, hogy egy mindenen átgázoló, közel kétméteres verőember. Na de jött az Amazon Prime és a Maffiózókon, A szökésen, az Esküdt ellenségeken (és a szörnyű FUBAR-on is) dolgozó Nick Santora, hogy sorozatban dolgozzák fel a könyveket. És mindehhez főszereplőnek a korábban kevésbé ismert Alan Ritchsont találták meg, akit a kemény edzés mellett tesztoszteronterápia is segíti abban, hogy eljátssza Reachert.
A 2022-ben megjelent sorozatot a kritikusok és a nézők is szerették: a kisvárosi bűnténybe botló Reachert a hangulata, az ismeretlen, de együtt jól működő színészei, a zenéje, na meg Ritchson hol laza, hol kíméletlen jelenléte remekül működtette. Na meg például az egész sorozat legjobb akciójelenete, a verekedés a börtönben, ami már a legelső részben tökéletesen bemutatja Reacher karakterét: világos beszédű, saját morális kóddal bíró, de a célja eléréséhez mindenen átgázoló főhős, akinek örüljünk, ha a mi oldalunkon áll, és rettegjünk, ha nem.
Szóval az első évad egy nagyon hangulatos akciókrimi, ma is ajánlom annak, akinek kimaradt, és fogékony az ilyenre. De a 2023 végén debütáló, és most januárban befejeződő második évadnál úgy érezték a készítők, hogy szinte mindenen változtatni és emelni kell – és kicsit ez lett a veszte ennek az évadnak.
A második évad a Bad Luck and Trouble című könyv alapján készült, hasonló az alaphelyzet és a rejtély is, de – nagyobb spoilerek nélkül – vannak benne változtatások, például hiányzó vagy összevont karakterek, a helyszíneken is variáltak, na meg néhány történetszálat is módosítottak egy kicsit. A sorozat alaphelyzete szerint két és fél évvel járunk a Margrave városában történt események után, amikor Reachert felkeresi egy régi katonatársa, mert a korábbi egységük egyik tagját megölték. Aztán ahogy kiderül, hogy az egységük további tagjai is eltűntek, Reacher összeáll az egykori katonai nyomozócsoportjának három tagjával, hogy kiderítsék, mi van az ügy hátterében.
Aminek örültem
A második évad egyik nagy pluszpontja, hogy kapunk még három főhőst, akikért lehet izgulni, de szinte pont olyanok, mint amilyen egy elhivatott, egykor minden napot együtt töltő, de mára külön utakra lépő csapat lenne. Visszatérnek a régi beidegződések, egymás froclizása – vagy azért, mert valaki semmit sem változott, vagy azért, mert igen –, de közben amikor feladat van, akkor mindenki csatasorba áll, a lehető legjobban teszi a dolgát, és menti nemcsak a saját, hanem a másik bőrét is.
Szóval az új arcok és a köztük lévő dinamika új lendületet ad a második évadnak, na meg az is, ahogy Reachert cikizik a szociális esetlensége, távolságtartása és egyéb furcsaságai miatt. De nemcsak a mában, hanem flashbackekben is látjuk, hogy hogyan alakult anno ez a katonai nyomozócsoport, amelynek tagjai kényes és bonyolult ügyeket oldottak meg, hogyan fejlődtek, és végül miért kellett feloszlaniuk. Látjuk, hogy Reacher honnan jött, milyen viszonyításai pontjai vannak, mi lehetett volna belőle, de ő mégis ezt a vándorló, semmihez és senkihez sem kötődő életformát választotta – és ez a szál nem is jöhetne jobbkor, mint ebben a felállásban, egy ilyen személyes ügyben, ahol a főszerepet játszó Ritchson is hiába nagyobb darab, mint az előző évadban, láthatóan megtörtebb és fáradtabb.
Szóval ezen a téren mindenképp szintlépés a második évad, de a készítők szerint mindennek nőnie kellett: legyen nagyobb a csapat, de legyen durvább az ellenfél, nagyobb a bűntény, legyen több a verekedés, lövöldözés és autós üldözés, és a helyszínt is cseréljük le egy kisvárosról – például New Yorkba, meg ezernyi más helyre. És itt kap több gyomrost is a sorozat, de kezdjük elsőként az akció problémájával.
Ami elszomorított
A második évad közben sokszor az jutott eszembe, mintha egy videójátékot játszanék, ahol kellően változatos ellenfeleket próbálnak az utamba állítani, és mindig pont annyit, hogy le tudjam győzni őket. A készítők igyekeztek erőltetetten változatosak is lenni, hogy ne unjam meg a dolgot: emiatt van minden, autós üldözés, parkolóban verekedés, parkolóban lövöldözés, kertvárosi tűzharc, temetőben lövöldözés és még sorolhatnám, Reacherék folyamatosan kapják a rájuk küldött rossz embereket, de mindig csak annyit, hogy megbirkózzanak velük. Ráadásul ezek a rossz emberek nem tanulnak egymás hibáiból: olyan, mintha egy véletlengenerátor osztaná ki, hogy melyik helyszínen melyik ellenfélnél legyen kés, hangtompítós pisztoly vagy puska, mert miközben ezernyi lehetőségük lenne végezni Reacherrel és csapatával, olyan, mintha mindig pont a rossz eszköz lenne náluk, vagy nem jutna eszükbe a nyilvánvaló megoldás, és többtucatnyi gonosztevő sehogy sem tud elbánni a négy főhőssel.
És a sok főhős magával hozza azt is, hogy ezeket a harcokat, meneküléseket nem lehet hosszan mutatni, hiszen mindig minden egyszerre történik, emiatt csak néhány másodpercet kapunk a szimultán zajló akciójelenetekből, amik amúgy sem őrült izgalmasak, de így még nehezebb belevonódnunk, hogy izguljunk egy-egy akciójelenet végkimenetele miatt, ha közben folyamatosan azon jár az agyunk, hogy pontosan mi történt itt tizenöt vágással ezelőtt. Aztán ezek az akciójelenetek összeérnek, amikor a csapat egyik tagja egy késsel, golyóval vagy autóval pont akkor menti meg a másikat, amikor az már kikerülhetetlen veszélybe került, majd találnak egy újabb nyomot az egyik halott gonosztevőnél, és megyünk is tovább.
A másik pont a helyszín, ami összefügg az akcióval is: ugyan nem maradunk végig New Yorkban, de pont eleget vagyunk ott ahhoz, hogy már kicsit hihetetlennek tűnjön, hogy ennyi minden történhet a városban úgy, hogy arra alig reagál valaki, főleg nem a rendőrök. Egy rendőr van talpon a vidéken, Guy Russo, akinél szinte minden, amit tesz, hiteltelen, giccses vagy nevetséges, egy tapasztalt New Yorki-i rendőr ezer százalék, hogy soha nem viselkedne úgy, ahogy ő. Na, őt hiába keresnénk a könyvben: ez a karakter ebben a formában nem szerepel benne, és ugyan elvi gond nincs ezzel, mert ki lehet találni, össze lehet vonni karaktereket egy mozgóképes adaptációhoz, de ez ebben az esetben is, mint a legtöbbször, rosszul sül el.
De rajta kívül nagyon kevésszer lehet azt érezni, hogy ez a sztori egy élő, lélegző világba van beágyazva. Alig figyel fel bárki a jók vagy a rosszak tetteire, nem kajtat a média az események után, sőt nincs a közelben egy járókelő sem, aki felvenne egy lövöldözést és felrakná Reachert, mondjuk, TikTokra. Szóval úgy lett a helyszín grandiózusabb a második évadban, hogy az valójában csak egy díszlet maradt, ahol minden úgy működik, mintha egy kisvárosban és az azt körülvevő kihalt területeken lennénk. Aztán egy idő után már fel-le járunk városok, parkolók, gyárak és hangárok között, ami a viszonyítási pontjainkat és az időérzékelésünket könnyen felboríthatja.
A sok szereplő, sok ellenfél, sok helyszín miatt sokszor újra visszatér a videójátékos életérzés: mintha egy sandbox játékban lennénk, ahol nagy a terep, sok a küldetés, összevissza csinálhatjuk a dolgokat, sőt néha azt sem tudjuk, mibe kezdjünk. És ez az elveszettségérzet néha jól működik ebben az évadban, néha viszont kicsit elvarratlanul maradnak a történetszálak.
Aztán ahogy érkeztek az újabbnál újabb részek, úgy lett az összes felsorolt túlzás és rossz döntés egyre feltűnőbb, egyre idegesítőbb, ami az utolsó nagy akciójelenetben csúcsosodott ki. Ha eddig megúsztam spoilerek nélkül, akkor ezt sem fogom lelőni, de el tudják képzelni, milyen lehet, amikor Tom és Jerry ír meg egy Mission Impossible-akciójelenetet, a rendezést pedig rábízzák egy cirkuszi bohócra? Na, pont olyan.
És mégis
Annak ellenére, hogy visszanézve sokkal több rossz dolgot szedtem össze, mint jót, mégsem tudok igazán haragudni a Reacher második évadára. Volt, amiben szintet akart lépni és sikerült, volt, amiben visszaesett (de még mekkorát), mégis rengeteg dolgon mertek változtatni, és még ha nem lettek is igazán sikeres döntések, legalább döntések voltak. Akkor is, amikor úgy döntöttek, hogy hiába volt meg a grandiózusnak szánt utolsó nagy akciójelenet, utána kapunk még húszpercnyi lezárást, amiben pont, hogy az évad erősségeire, Reacher karakterének mélyítésére és a volt katonáival való kapcsolataira koncentrál a záróepizód. Persze azt sem tudom mondani, hogy hiába éreztem epizódról epizódra egyre rosszabbnak a sorozatot, attól még ugyanúgy vártam a következő alkalmat, hogy Reacher rájöjjön a kirakós újabb darabjára, mondjon valamit arról, hogy mit érdemel az, aki bántotta a barátait, végül aztán laposra verjen valakit.
A Reacher második évada is remek nézettséggel futott, és az évad butaságait többen is kiemelik ugyan, a nézők és a kritikusok is szerették a második évadot. És már csak azért sem tudok haragudni a Reacherre, mert az elmúlt években nem sokan mertek akció- vagy akció-krimisorozatot készíteni. A mozikból egyre inkább eltűnnek az akciófilmek (és még egy gyönyörű emberekkel megpakolt Michael Bay-film is meg tud bukni), úgyhogy ha akciót akarunk látni, akkor marad a John Wick és spin-offjai, egy-két kémfranchise újabb felvonása (Mission: Impossible vagy James Bond, habár arra is jócskán várhatunk), amúgy meg választhatunk a szuperhősök és a Halálos iramban-filmek közül.
A tévében sem látunk olyan régi vágású akciósorozatokat, mint a 24, a Válaszcsapás vagy a Banshee, itt is inkább szuperhősökkel (például Echo), kémekkel (például Jack Ryan) vagy valamilyen akció-sci-fivel (például Halo) találkozunk. Ebbe a vákuumba mertek belépni a Reacher készítői tavaly egy földhözragadtabb akciókrimivel, amin az idén még változtatni is mertek – még ha sokszor nem is a jó irányba. A Reacher az az akciósorozat, amit megérdemlünk, nem pedig az, amire szükségünk van.