2023. június 3. – 21:29
A FUBAR katonai szlengben használt angol mozaikszó, a „fucked up beyond all repair” rövidítése (bár repair helyett gyakran recognition szerepel). Ezt magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy „menthetetlenül el van kúrva”, esetleg „a felismerhetetlenségig el van kúrva”. Ez a rövidítés a címe Arnold Schwarzenegger első saját tévés sorozatának, ami a napokban debütált a Netflixen, de nem tudom, az alkotók miért ilyen szigorúak magukkal. Tényleg elég silány, de azért nem menthetetlenül rossz, és még fel is lehet ismerni, mi ez: a True Lies – Két tűz között elcseszett, nyolc epizódra széthúzott majmolása.
Az 1994-es True Lies Schwarzenegger és James Cameron utolsó közös filmje volt, félig vígjáték, félig akciófilm remek jelenetekkel és parádés szereposztással. A későbbi kaliforniai kormányzó egy titkosügynököt alakított benne, aki a családjának nem árulja el a foglalkozását, hanem eljátssza, hogy unalmas üzletemberként keresi a kenyerét. Aztán ebből lesz is nagy kalamajka, jó helyzetkomikumok, veszélybe került családtagok, de inkább nézze meg, aki még nem látta.
A FUBAR alaphelyzete még emeli is a tétet: nemcsak a Schwarzenegger által játszott Luke Brunner titkosügynök, hanem a lánya, Emma is (mindketten a CIA-nál). És persze a család nem tudja, mit művelnek napi nyolc órában, sőt egymásról sem tudnak, amíg a pilotban össze nem kerülnek egy közös bevetésre. Aztán onnantól kezdve a címhez hűen a cselekmény elindul egy lefele tartó spirálban, egyre több kívülálló keveredik bele a két ügynök hazugságainak hálójába, miközben a CIA által kergetett terrorista is egyre közelebb kerül az atombombához és így egy világra szóló katasztrófához.
Ígéretes felütés, a gond az, hogy a FUBAR nem csupán a True Lies örököse próbál lenni, hanem még szerteágazó családi dráma is, továbbá meg akar idézni minél több kémfilmes klisét, és még néhány love story szálait is szövögeti. Már pár epizód után menthetetlenül összeroskad a saját vállalásai alatt, és végül egyiknek sem tud igazán megfelelni. A sorozat showrunner-producere, Nick Santora egyszerűen túl sokat akart, és az egész sorozaton érezni valamiféle fókusz hiányát.
Ami furcsa, mert Santora nem ma kezdte az ipart: íróként és/vagy producerként dolgozott többek közt a Maffiózókon, A szökésen, az Esküdt ellenségeken, legutóbb pedig a Reacheren. És a stáblistában hozzá hasonlóan tapasztalt nevek sorakoznak az íróknál és rendezőknél is, olyan csapat, akikből nem nézem ki, hogy a „Netflixre ez is jó lesz” a mantrájuk. Mégis valami nagyon félrement, mert a FUBAR forgatókönyve legjobb pillanataiban is középszerű, egyes elemeiben és egészében is.
Kezdjük ott, hogy ötlettelen. Minden jelenetét láttuk már, a konfliktusokat mintha összelegózták volna más filmekből, mert a producer azt mondta, hogy legyen benne vonatos rablás meg alvilági kártyaparti is. De ez a kisebb baj, mert minél messzebb jutunk a sztoriban, az annál jobban elrugaszkodik a valóságtól, és egymást érik a logikátlan, ésszerűtlen, megmagyarázhatatlan momentumok. Ez egy olyan sorozat, ahol el kell fogadni, hogy CIA-nál csak a gonosztevők viselkednek idiótábban. És akkor ehhez jön még egy túladagolás hisztikből és veszekedésekből mind a Brunner családban, mint az ügynökségnél, de tényleg olyan dózisban, hogy a dráma menthetetlenül melodrámává silányul, és a néző ásítozni kezd, amikor megint két olyan szereplő kap hajba, akik korábban még nem marták egymást.
Mindez béna párbeszédekben és kiszámítható fordulatokban bontakozik ki – szép bravúr, hogy a FUBAR a témájához képest mennyire tét és meglepetések nélküli tud lenni. A legkomolyabb problémák is súlytalanná válnak, mert ezerszer láttuk már, hogy más filmekben ezek mindig megoldódnak, és hát itt is. Ez nem az a sorozat, amiben nagyon kell izgulni a szereplőkért, és nagy biztonsággal meg lehet tippelni, ki az ellenség beépített embere. Az akciójelenetek egyébként is felejthetők, bár ez részben Schwarzenegger korából is fakad.
Ha nincs izgalom, maradna a viccelődés, de nevetni sem lehet sokat a sorozat lapos tréfáin. Az egyik fő poénforrás például a CIA-ügynökök sablonossága, az egyikük érzékeny macsó kipattintott hasizommal, a másik egy nyers modorú leszbikus és igen, akad egy kocka is, aki filmeket meg képregényeket idéz. És ezek folyton beszólogatnak egymásnak, szívatják a kockát, hogy mekkora kocka, hát megszakadok.
A színészek valamelyest mentik a helyzetet. Schwarzenegger 75 évesen is odaadással formálja meg azt az osztrák akcentusú bulldózert, akit annyira szeretünk benne. Kár, hogy nem vették kicsit suttyóbbra a figuráját, és végigérzelgősködi az évadot. Ezzel együtt működik a párosa a lányát játszó Monica Barbaróval, aki a körülményekhez képest sokat kihoz a szerepéből. Dicséretes Gabriel Luna igyekezete is, aki a terroristavezért alakítja, a szájába adott mondatokhoz képest meggyőzően. A CIA-ügynököket megformáló színészek karaktere nem hagy sok kibontakozási lehetőséget, de mindegyiknek vannak jó pillanataik, viszont mindenki elől ellopja a show-t Tom Arnold, aki amúgy a True Liesban Arnold ügynöktársát játszotta.
A rendezés tökéletesen jellegtelen, illetve a terjengős, széteső történetet képtelen összefogni rendesen. Az epizódok többsége rossz ritmusú, a sok szappanoperába illő családi nyafogás sokszor túl sokáig hátráltatja a fő cselekményszálat. Egy dologra viszont figyeltek: minden rész valamilyen cliffhangerrel végződik (a sorozatzáró rész pedig gyakorlatilag beígéri a második évadot). Ez 2023-ban már kevés.
A FUBAR nagyon erőlködik, hogy a következő netflixes sikersorozat legyen, de kizárólag Schwarzenegger neve miatt szerepelhet jelenleg a szolgáltató toplistáin. Nem fájdalmasan rossz, de minden jó jelenetre jut három olyan, ami lehúzza a sorozatot a streamingpurgatórium szürkeségébe. A teljes figyelmünket nem is érdemli ki igazából, tipikus háttértévézés, ami közben az ember elvégzi a házimunkát vagy megdönti a rekordját valamelyik mobiljátékban. Schwarzenegger első tévésorozata többet érdemelt volna.
