2024. január 15. – 20:54
Annál sejtelmesebben nem is kezdődhet egy sorozat, mint a True Detective negyedik, hivatalosan a Night Country (Éjszakai vidék) alcímet kapó évada: egy felirat tudatja, hogy az év utolsó naplementéjét látjuk éppen. A helyszín az alaszkai, amúgy nem létező Ennis, ahol ha egyszer lemegy a nap, akkor úgy is marad egy jó időre.
A helyszínünk nem változik hat rész alatt (a kritikához megnézhettük a teljes évadot), szóval ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy egy adott pillanatban Ennisben éppen mennyi az idő. Hogy a főszereplőink hajnalban nyomoznak vagy délben, hogy az adminisztrációt éjszakába nyúlóan végzik, vagy az első dolguk ébredés után, talán lefekvéskor, sőt, amikor fogat most valaki, akkor is képtelenség megmondani, hogy most kelt, vagy most fog lefeküdni. A sötéthez pedig hóvihar, fagy, jég is dukál: amikor Ennis lakói kimerészkednek az utcára, akkor mintha egy hógömbben sétálnának. Amikor pedig a kopár tundrára merészkednek ki, alig látni pár méternél tovább. Mintha pár méter után megszűnne minden más, ember, természet, valóság.
Csak éppen a holtak nem. Ennisben a végtelen éjszaka egyre több embernek megy az idegeire, és látja a már nem élőket, valahol azon a határmezsgyén, ahol fény és sötétség találkozik. Talán tömeges hallucináció, talán csoportos mentális probléma, talán tényleg előjönnek a jégből a holtak. Ha lemegy a nap, te eljössz mindig hozzám.
De az élők viszont nincsenek sehol: egy város menti kutatóbázison nyom nélkül eltűnik nyolc tudós, mintha egyenesen a Mary Celeste fedélzetéről párologtak volna el. Se holttestek, se dulakodásra utaló nyomok, a tévén is őrült módon megy loopolva a Meglógtam a Ferrarival. Egyszerűen eltűntek a sötétben.
A sötétség a True Detective: Night Country legjobb, sőt, talán a leg-True Detective-ebb eleme, de hogy pontosan mit jelent az, ha valami True Detective, azt nehéz definiálni. Ha hunyorgunk, mindegyiket összekötik bizonyos közhelyszerű, zsarufilmes elemek: az egymással néha fasírtban, néha legjobban lévő társak, a múltbeli megbánt titkok, a valóság és a képzelet furcsa karambolja a történetekben, ami szólhat egy brutális gyilkosságról vagy egy ingatlanpanamáról is. Az első évad a True Detective-világ örök albatroszmadara lesz, ami súlyként fog minden alkotó nyakában lógni, főleg Matthew McConaughey messzi csillagokat is az égről lehozó alakítása, a déli iszapos-párás hangulat, a végzetes fatalizmus és a kozmikus horror lehetséges ígérete miatt.
A két fő alkotó, a rendező Cary Fukunaga és az író Nic Pizzolatto az első évad után összevesztek, a világban az utóbbi maradt meg, aki úgy meghajtotta magát az írásban, hogy szinte önmaga paródiája lett a második évad, a mocsári hangulat helyett a Los Angeles-i szmogban, még lázálomszerűbb haláltánccal, és még több eltúlzó, kvázimély dialógussal. (És én nagyon szerettem a második évadot.) A harmadik évad visszakanyarodott az első évtizedeket átívelő nyomozásához, Mahershala Ali parádés alakításával, de azzal az érzéssel, hogy ebből az antológiából akkor lehet valami igazán friss, ha teljesen levetkőzi önmagát.
Érdekes gondolatkísérlet az, hogy melyik másik sorozat lehetne még True Detective, és mit kellene megváltoztatni ehhez rajta. Az Easttowni rejtélyekben csak egy partner kellene, a Mindhunterből pedig a forgatókönyv minőségét kellene három lépcsőfokon lerugdosni.
Akár Louisiana, akár Los Angeles, akár az Ozark-hegység a helyszín, a True Detective sajátjai a humortalan, faarcú, sorsról, megváltásról, megbánásról, bocsánatról, végzetről, gyökerekről, családról, és ezekhez köthető mindenféle lehetséges tragédiákról előadott, véresen komoly monológok, dialógusok, közhelyes mondatok. A True Detective legnagyobb trükkje az volt, hogy presztízssorozatnak álcázta magát, miközben ponyva volt. Mélyenszántó gondolatokat, soha nem látott szörnyűségeket, megtépett sorsokat ígért. Aztán az utolsó részben elmondta, hogy a komornyik volt a gyilkos. Az erős környezetrajza, a rendőrsorozatos felépítése, a felső kategóriás megvalósítása mind harcot vívott egymással. Bele volt kódolva a csalódás.
És ha így tekintünk a True Detective-re, akkor a Night Country tökéletesen beleillik a sorba, miközben ki is lóg onnan: sokkal erősebb benne a horror, sokkal sajátosabb a környezetrajz, a karakterei pedig még karcosabbak, még kevésbé szimpatikusak. Talán a sorozat történetében először érdekesebb a megoldás, mint az oda vezető hosszú út.
Erre az útra pedig ketten lépnek rá egyszerre, bár nem kapásból: az egyikőjük Ennis rendőrfőkapitánya, Elizabeth Danvers (Jodie Foster), akinek nemigen van dolga a kisvárosban, már azon kívül, hogy néha ittas sofőröket reguláz meg, és a nevelt lányát (Isabella Star LaBlanc) próbálja meg észhez téríteni. A másik pedig a járőrré lefokozott Evangeline Navarro (a korábban ökölvívó Kali Reis). Danvers felelőssége az eltűnt tudósok után nyomozni, Navarro pedig úgy sejti, hogy az egésznek köze van egy évekkel ezelőtti gyilkossághoz. A két rendőrnek külön-külön is van elég baja a múltban, de közösen is van egy eset, amit még nem sikerült feldolgozniuk. Most nagyon úgy tűnik, hogy lesz még egy.
Foster karaktere egy igazán kellemetlen alak, aki felettesként folyton átlépi a határokat a beosztottakkal szemben, akaratos, szenvtelen, ami persze valami végtelen szomorúságot palástol el benne az első perctől kezdve. Reis mellette olyan, mint egy harckocsi, az arcpiercingjeivel, tetoválásaival akár lehetne berlini kidobóember is, nem pedig a meg nem nevezett harcteret is megjárt, lefokozott rendőr. Mindketten magányosak, és mindketten a lehető legrosszabb partnert választják maguk mellé, hogy ezt a magányt enyhítsék. A családtagok és a kollégák sem segítenek sokat, az ennisi rendőrséget rajtuk kívül egy apa-fiú pár teszi ki, a katalógusból rendelt orosz menyasszonyt váró Hank (John Hawkes), és a tulok apa alatt jó fiúként viselkedő Peter (Finn Bennett).
A negyedik a legrövidebb évad a True Detective-ből, a többihez képest egészen slanknak tűnik az a kicsivel több mint hat óra, amit a történettel tölt – legalábbis papíron, a megvalósításban a Night Country hasonlóan lassú, és komótos. Danvers és Navarro összeállására hivatalosan majdnem a második epizód végéig kell várni, az első rész pedig annyira sok expozíciót és magyarázatot lapátol ránk, hogy kifejezetten rosszulesik, amikor később valamit nem akar a szánkba rágni. Mert olyanból van bőven, a negyedik évad meglehetősen lazán bánik a hallucinációkkal. „Nem szabad a szellemvilágot összekeverni a mentális problémákkal” – mondja a második részben egy karakter, de a Night Country szándékosan keveri a kettőt. Néha ez egészen japán horroros, zsíros hajú lányalakok riogatásaiban múlik ki, néha pedig megmagyarázhatatlan, zavarba ejtő látványokban.
Amik közül messze kiemelkedik az a látvány, ami a második rész elején éri a rendőrséget, és itt most spoiler következik. Ekkor azt még mindig nem tudni, hogy a tudósokkal mi történt, az látszik, hogy mi a végeredménye: egy csapat masszává fagyott, különböző pokoli testmozdulatot felvevő testkupac lett belőlük a jégbe fagyva, mintha Hieronymus Bosch összeállt volna a Family Frosttal. Kár, hogy a Night Countryban meglehetősen kevés az ilyen emlékezetes látvány, az örök sötétség arra kárhoztatja a szereplőinket, hogy vagy unalmasan megvilágított belsőkben, vagy a folytonos hófúvásban beszélgessenek.
És beszélgetnek is, mert van bőven miről. A Night Country nem elégszik meg azzal, hogy egy egyszerű nyomozós sorozat legyen, ahol ajtókon kopogtatnak a detektívjeink, a halottkém pedig jelentését lóbálja – sőt, ilyen nincs is benne, a halottkém szerepét is a szomszédos falu állatorvosa látja el, akinek boncasztal sem jut, csak egy gyors kukkantás a jégkupacra. A nyomozás másodlagos, nincsenek kihallgatások, gyanúsítottak, szembesítések. A sorozatot író és rendező Issa López inkább Ennis kapcsolati hálójával foglalkozik, legyen az egy szexuális viszony két prominens ember, vagy éppen a kölcsönhatás a város bányája és a rendőrség között. López rengeteg témát sző bele a True Detective világába, a környezetvédelemtől kezdve a nők elleni szisztematikus erőszakon át a helyi őslakosok egzisztenciájáig, gyakorlatilag ezen a három pilléren áll minden, ami ebben az évadban történik.
Csak az izgalom tűnik el közben. Az alapul szolgáló bűntény rejtélyes, de mivel a hangsúly nem a részletein van, elvész a Night Country egészében. A zimankós világa szándékosan lehangoló és kilátástalan. A természetfeletti lehetséges megjelenítése az első évad történetmesélési libikókájára emlékeztet, ami mindig belengette, hogy itt valami egészen más, valami sokkal megmagyarázhatatlanabb történik, hogy aztán az utolsó pillanatban a hinta mindig visszaessen az alaphelyzetbe – López ebben rámenősebb, de fantáziátlanabb. Amikor a két lábon járó traumák megjelennek, akkor a riogatás is nehezebb.
Ha az egészét nézzük, a True Detective negyedik évada beleillik az eddigiek sorába: a morózus hangulat, a takarón túl nyúlás, a kőkeménynek szánt, de inkább közhelyeket elsütő dialógusok mind felidézik a korábbi részeket. Foster erős, erősebb, mint Reis, de a karaktere még a sok apró részlet ellenére is inkább tűnik egy különböző ötletekből összerántott elméletnek, mint egy lélegző, hús-vér embernek. A való életből szedett környezetvédelmi probléma (lásd a michigani Flint mérgező vize), vagy az őslakosok kultúrája pedig végül inkább csak dísz lesz az egészen, mint egy organikus rész. A nők elleni szisztematikus erőszakról tud valamit állítani, de azt implicit megteszi minden sorozat, ahol egy fiatal nő is az áldozatok között van. A True Detective: Night Country újat nem tud mondani (például a Top Of The Lake című sorozat két évadához képest), de azt legalább közepesen érdekesen teszi.
A True Detective: Night Country január 15-től látható az HBO Maxon, hetente új részekkel.