2023. december 22. – 21:17
Kevés rendezőt tudnék mondani az elmúlt két évtizedből, akinek a karrierje annyira hektikusan alakult, mint Zack Snyderé. Jövőre lesz húsz éve, hogy Snyder rendezőként debütált a Holtak hajnala Romero-horror remake-jével, majd hamar az egyik legsikeresebb blockbuster-készítővé vált.
Olyannyira, hogy a 2010-es évekre neki adták a Marvellel rivalizáló DC-univerzumot, ami végül a vesztét is okozta. Sokáig úgy tűnt, hogy Snyder hosszú időre kiírta magát abból a körből, ahonnan a jó nevű rendezőket választják a méregdrága szuperprodukciókhoz, de végül a Netflix mentőövet dobott neki.
Mit mentőövet, hozzávágtak közel kétszázmillió dollárt, hogy leforgassa a szolgáltató történetének egyik legnagyobb dobását.
Egy olyan teljesen új világra épülő, űrben játszódó kalandfilmet, ami majd felveheti a versenyt akár Star Warsszal is. Ez lett a Rebel Moon – 1. rész: A tűz gyermeke, aminek minden egyes képkockáján érezni, hogy marketingesekkel szoros együttműködésben készülhetett.
Synder nem ok nélkül volt a 2000-es évek kifejezetten felkapott rendezője. A Holtak hajnala sikeres debütálásnak számított 2004-ben, amit kettő még sikeresebb rendezése követett: a 2007-es 300 és a 2009-es Watchmen. Mindkét film sötét, erőszakos és borzasztóan látványos, és meglepő mélységekkel rendelkezett a műfajhoz képest, különösen a 300, ami látványban és akcióban olyat nyújtott, amit addig más akciófilmek nem igazán. Itt vált Snyder védjegyévé az az azóta bőven túlhasznált trükk, hogy az akciójelenetekbe szuperlassításokat tesz, amitől még látványosabbá válik bármilyen közelharc.
A 2010-es évek elején volt pár mellélövése (Álomháború, Az Őrzők legendája), azonban vizuálisan annyira meghatározóvá vált a munkássága, hogy a Warner rábízta a következő évek DC-filmjeit. Ez már akkor óriási dolog volt, hiszen amíg a Marvelnél Kevin Feigere bízták ezt, addig a DC-nél is kellett valaki, aki központosítja Batman, Superman és a többi szuperhős történetét, hogy majd összeállhasson az Igazság ligája.
Azonban hiába kapta meg Snyder Supermant (Az acélember), majd Batmant és Supermant is egyszerre (Batman vs. Superman), illetve volt ráhatása minden más DC-filmre (Wonder Woman, Öngyilkos osztag), végül az Igazság Ligájából nem lett az új Bosszúállók. Sőt, gyakorlatilag ez indította el végleg a lejtőn a franchise-t olyannyira, hogy hamarosan teljesen újrakezdik az egészet James Gunn irányításával. Arról a James Gunnról van szó egyébként, aki a Holtak hajnala forgatókönyvét is írta annak idején Snydernek, és aki az első próbálkozásnál százszor jobb Öngyilkos osztagot forgatott pár évvel később.
Snydert joggal támadták azzal, hogy túl sötét, túl borús, és erőltetetten bibliai áthallásos minden, egyébként tök ugyanúgy kinéző szuperhősös filmje, az Igazság Ligája körüli blama rajta kívül álló okok miatt is történt: Synder és feleségének, egyben producertársának lánya öngyilkos lett a film utómunkálatai idején, ezért a pár kiszállt a produkcióból. A helyüket az a Joss Whedon vette át, akiről azóta kiderült, hogy egy kiállhatatlan fickó, viszont nélküle nem lett volna a Bosszúállók sem akkora siker. Whedon pedig fogta, és a rá jellemző humorral és színvilággal újravágta, forgatta és értelmezte Snyder filmjét.
Amíg a Marvel szárnyalt, a DC csak szenvedett Snyder alatt, és a lányuk elvesztése után szép lassan kikopott a Warner mellől. Évekkel később azonban kiderült, hogy az internet egyes zugaiban komplett Snyder-szekták lakoznak, amik tagjai elkezdtél vadul követelni a rendező eredeti verzióját az Igazság Ligájából. A Snyder-vágat körüli online őrület odáig fajult, hogy 2019-ben megjelent az ő verziója a filmből az HBO-n, ami inkább kuriózumként volt érdekes, mintsem filmélményként. Arról nem is beszélve, hogy utólag kiderült, bothadsereggel és kamu profilokkal gerjesztették az online érdeklődést a Snyder-vágat iránt.
Mindettől függetlenül Snydert azért nem írta le mindenki, és végül a Netflixnél kötött ki. Pont jókor, hiszen az újravágott Igazság Ligája valamennyire igazságot szolgáltatott a karrierjének, ismét forró névvé vált a piacon, és a folyamatosan új, saját tartalmat kereső Netflix kapott az alkalmon, hogy leszerződtessen egy olyan rendezőt, akinek a stílusa ugyan megosztó, de nem egy sikerfilmért felelt már.
Az első netflixes munkájával vissza is tért a gyökereihez, hiszen A halottak hadserege egy nem túl jó, tipikus zombifilm lett, majd producerként felbukkant a szintén nem túl jó A tolvajok hadseregében is. Nagy dobás viszont nem ez, hanem a most megjelent Rebel Moon lett volna.
A Netflixnek hiába van még mindig brutális előnye a többi szolgáltatóhoz képest, mert amíg az emberek az ő szolgáltatásukat szeretik az egyik legjobban, az igazán ismert márkák, mint a Star Wars, a Marvel, a DC, Harry Potter és társaik más konkurens stúdiókhoz és szolgáltatókhoz tartoznak, így a 2010-es évek streamingháborújának idején mindenhol vadul dobálóztak dollármilliókkal, hogy tehetséges filmesek náluk csinálják meg a következő nagy dobást. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy stúdió 166 millió dollárt adjon egy kétrészes filmért, ami csak streamingen jelenik meg, és nem adaptáció, nem remake, nem reboot, hanem teljesen eredeti koncepció. Syndernek még pont szerencséje volt.
A Rebel Moon ötletét Snyder már régóta fejlesztgeti, eredetileg egy felnőttebb hangulatú Star Wars-filmként árulta, amikor a Disney megvásárolta a Lucasfilmet. Aztán a Warnernek árulta az ötletet egyszerre filmként és videójátékként is sőt, egy idő után megpróbáltak sorozatot csinálni belőle, mielőtt megvette volna a Netflix. Snydert vállaltan a Star Wars, a Kuroszava-filmek és a Heavy Metal-képregények ihlették, tehát egy monumentális űroperát akart készíteni részletes univerzummal, amiből aztán majd videójátékos meg sorozatos spinoffok készülnek.
Az első film alapján erre azért nem vennénk mérget.
A Rebel Moon az első képkockától kezdve meg sem próbálja letagadni a grandiózus ambícióit: a narráció azonnal kezdi darálni a háttértörténetet egy olyan világról, ahol az anyabolygón uralkodó királyi család vérvonalát lázadók erőszakosan elvágták, és ez folyamatos háborúkat indított el a galaxisban. Hogy ez a Tejútrendszer vagy valami más, nem derül ki, de egyébként nem is igazán lényeges.
Hősünk Kora (Sofia Boutella) egy szegény bolygó még szegényebb földműves közösségében tengeti mindennapjait, de nagyon figyelnek arra végig, hogy egy pillanatig se hihesse a néző, hogy ez a lány odavaló. Természetesen hamar kiderül minden fontos háttérinfó, hogy ez tényleg így van.
Hiszen a fő bonyodalmat az okozza, hogy az ezen a bolygón nehezen, de büszkén éldegélő űrvikingeket (nekem ne mondja senki, hogy nem azok, olyan nevekkel, hogy Sindri meg Gunnar) meglátogatják az űrnácik, akik lázadókat keresnek, és ha már itt vannak, akkor lesápolnák a termést is. A jelenet simán elfért volna a Becstelen brigantykban, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ed Skreinnak ki is adták házi feladatként, hogy nézze meg Christoph Waltz összes vallatós jelenetét a Tarantino-filmből.
Sajnos ettől még ultragagyi, hogy hiába vagyunk valami másik világban mindenféle idegen bolygón, mégis csak egy viking faházban állnak befont szakállú, skandinávnak kinéző emberek, akiket náci katonáknak kinéző rohadékok egrecíroznak egészen addig, amíg ki nem jön belőle egy jó kis felesleges vérengzés a szerencsétlen civilek legnagyobb bánatára. Innentől válik a film egy jó kiszámíthatóvá klisévé, hiszen hősünk és mellé szegődő társai a nagy, gonosz, elnyomó hatalom ellen kell, hogy forduljanak, ehhez pedig bejárják a fél világot, hogy megfelelő szövetségeseket találjanak.
A Rebel Moon több mint két óra hosszú, azonban az első egy órában nem történik sokkal több annál, mint amit leírtunk. Snyderrel nekem mindig az volt a bajom, hogy baromira binárisan készíti a filmjeit, tehát mindig van egy egyértelmű jó és egy egyértelmű rossz, és a vége úgyis az, hogy a jó győzedelmeskedik a gonosz felett. Az oda vezető út pedig kizárólag morcos tekintetekből, száraz dialógusokból és látványos akcióból áll. Snyder ugyanis még úgy is tud jó akciójeleneteket csinálni, hogy itt azért látszott, jóval kevesebből dolgozott, mint máskor, és nem szégyellte elővenni a jól ismert szuperlassítós trükkjét sem. Nem is ezekkel van a baj, hanem minden mással.
Annyira vad, egzotikus és új világot próbáltak építeni a Rebel Moonban, hogy végül teljesen elvesztek benne. Miközben plafonról lelógó póklénnyel dumálnak hőseink, előtte pár perccel korábban még egy 16. században tipikusan japánnak számító kisvárosi díszletben sétáltak. A világ egyes részeit igyekeznek kibontani, de arról sosem tudunk meg semmit, hogy ezek a nem embernek kinéző valamik most űrlények vagy mutánsok vagy pontosan micsodák. Csak úgy vannak. Ahogy a cselekmény is csak úgy van, mert egy idő után egyértelművé válik, hogy itt igazából tényleg nem történik semmi más, minthogy emberek elmennek A-ból B-be, onnan aztán C-be, hogy a végén megérkezzenek megint az A-ba. Amíg A mandalóri esetében ez tök jól működik 30-40 perces epizódokban, addig egy ekkora léptékű produkciónál hamar beleun az ember.
Pedig tényleg bevetettek mindent, ami csak jól néz ki egy marketing-megbeszélésen felállított whiteboardon. Vannak jó nevű színészek (Charlie Hunnam, Djimon Hounsou, Ray Fisher, Ed Skrein, Sofia Boutella), van egy aprólékosan kitalált, fantasyelemekkel feldobott science-fiction világ, és vannak akciófigurának beillő szereplők.
Az egyik karakternek még fénykardra hasonlító fegyvere is van, az istenért!
De valójában negyedóránként ugyanazt nézzük: eljutunk egyik helyről a másikra, ott megismerünk egy-egy új karaktert, aztán beüt valami galiba, hogy aztán az ellenfele felé rohanó hőst egy vágás után oldalról, szuperlassítva mutassa a kamera. Vannak harcoló póklények, szárnyas szörnyeteget reptében betörő vadember, mindenféle egzotikus bolygók és persze Sofia Boutella, akivel egy percig sem képes azonosulni a néző, cserébe nem is próbálták érző emberi lényként ábrázolni.
Snyder alapvetően a videóklipek világában érkezett meg a nagyjátékfilmezésbe, és ennyi év után most már kár lenne tagadni, hogy
az egész munkássága egy nagyon drága, nagyon hatásosra vágott videóklip.
Jó nézni, vannak benne könnyen megjegyezhető jelenetek, szép a díszlet és klasszak a ruhák. De ha elkezdünk odafigyelni a sztorira, akkor hamar rájövünk, hogy Snyder tényleg semmit nem tud vagy akar mondani a világról, mert az ő fejében valószínűleg minden nem akciójelenet csak arra van, hogy megindokolja a következő akciójelenetet. Kora története nyilván tragikus, de ezer plusz egy ilyet láttunk már, és semmi újat nem tudtak ehhez az eredetsztorihoz hozzátenni. Ami sokkal szomorúbb, hogy a film során mellészegődő társai pont ennyire egydimenziósok, Charlie Hunnamet például csak az különbözteti meg Jaxtől, a Sons of Anarchy-sorozatban játszott karakterétől, hogy itt hagyják brit akcentussal beszélni.
Már nem abban a korban élünk, hogy bármit el lehessen adni közepesen eredeti ötletekkel, ha cserébe állati jól néznek ki. Érezhető, hogy egyedi, sajátos világot akartak építeni a Rebel Moonnak, ami kicsit a Star Wars, Dűne, Conan, illetve mindenféle szamuráj-, western- és fantasy filmek kombinációja. Ez sikerült is, cserébe az ég egy adta világon nincs egy olyan sajátos vizuális eleme a filmnek, amiről pár nappal később is tudnám, hogy na, ez bizony a Rebel Moon.
Van viszont a Snyderre jellemző több tonna becsillanás, amitől csillog-villog minden fény a képernyőn, illetve a szintén rá jellemző sekély mélységélesség. Utóbbi egy elég érdekes jelenség a filmben, sokáig azt hittem, az én készülékemmel van a baj, hogy a kép közepén kívül eső részek már konkrétan életlennek hatnak. De nem, ez abszolút szándékos alkotói választás, aminek semmi értelme, és még szarul is néz ki. Pont annyira szarul, mint azok a jelenetek, amelyeket láthatóan LED-fal vagy greenbox előtt vettek fel.
Ha hajlandóak vagyunk kikapcsolni az agyunkat, és csak egy popcornmozit várunk, akkor a Rebel Moon egyszer simán nézhető. Viszont üvölt róla, hogy kétszer ennyi pénz is kevés lett volna rá, a lóvé pedig valószínűleg a CGI környékén fogyhatott el, mert egyes helyszínek hátterei és a mindenféle szörnyek olyan rettenetesen festenek, hogy szinte leesnek a képernyőről. Valahogy úgy, mint szegény Djimon Hounsou rasztákba csomagolt álszakálla, aminél rosszabbat rég láttam képernyőn.
A tervek szerint jövőre jön a második rész, amit már le is forgattak, szóval tetszik az embereknek vagy sem (eddig inkább nem), ebből mindenképpen lesz folytatás. A gond csak az, hogy ismét bebizonyosodott: a Netflix hiába vásárol be high concept produkciókból, egyszerűen nincs annyi pénze, hogy ezeket olyan minőségben meg is valósítsa. Elég ránézni a Witcher-sorozat okádék színvonalára, hogy lássuk, dollármilliókat nem fognak a szolgáltatók olyan produkciókra költeni, amiért az emberek havi 3-4 ezer forintot fizetnek, és fél óra után inkább berakják újra a Jóbarátokat.
A Rebel Moon ennek az ész nélküli költekezésnek valószínűleg az egyik utolsó szimbóluma, ahogy abban is biztos vagyok, hogy Zack Snyder sem tud már több stúdiót hülyére venni a megalomán ötleteivel. Az meg már tényleg egyenesen a vicc kategória, hogy Snyder már most arról beszél, hogy valójában korhatáros filmet szeretett volna, de a Netflix meg nem, ezért majd ennek is lesz egy rendezői változata, ami a saját elmondása szerint voltaképpen egy teljesen másmilyen film lesz.