A sötét középkorban, amikor a társasjáték még a Ki nevet a végén?-t és a Gazdálkodj okosan!-t jelentette, mindenki úgy gondolt a társasra, mint gyerekeknek való dologra. Aztán jött a kétezres évek nagy társasjátékos reneszánsza, és azóta már senki sem csodálkozik azon, ha meglett, felnőtt, komoly emberek fabárányokat tologatnak egy kartontáblán, szombat esti szórakozásként. Szerencsére a gyerekeknek szánt társasjátékok sem ragadtak le a „kimaradsz a dobásból és a továbblépéshez hatost kell dobnod” szintnél, hanem ahogyan a felnőtteknek szánt játékok, ezek is egyre izgalmasabbak, érdekesebbek lettek az utóbbi időben. A gyerekeknek szánt társasoknak két nagy típusuk van: azok, amik igazából csak a gyerekeknek érdekesek, és azok, amik tulajdonképpen az egész családnak jó játékot kínálnak. Karácsonyiajándék-ajánló cikkünk második részében (az elsőt itt lehet elolvasni és inspirálódni belőle) mindkettőre mutatunk példákat bőséggel.
10 ezer forint alatt
A legkisebbeknek is izgalmas játék a Gumicukik földje. A gumicukorlényeket jelképező korongokat a dobozunkba rakjuk, aztán amikor sorra kerülünk, megkapjuk a gumicuki-csiklandozó eszközt, amivel kicsalogathatunk kettőt a dobozból. Az ezeken levő gyümölcs ikonokkal vásárolhatunk újat a kínálatból, ami aztán szintén a dobozba kerül. A játék végén össze kell számolni, hogy hány kis lény van a korongjainkon, és akinek a legtöbb, az győzött. Mivel nem kell ismerni hozzá a számokat, óvodásoknak is szuper játék lehet, és tényleg van valami jópofa abban, ahogy az ember kicsalogatja a dobozból a kis lényeit. Ráadásként egy kis kampányt is kapunk: három kis dobozt, amiben újfajta gumicukik lapulnak, ezeket sorban kinyitva fedezhetjük fel teljesen a gumicukik földjét.
Karinthy Frigyes játszotta barátaival a Főherceg felel című játékot, amiben az egyik játékos egy kérdésre szándékosan minél nagyobb marhaságot válaszol, a másiknak pedig be kell bizonyítania, hogy ez mégis csak helyes válasz volt, hiszen a főherceg felel, és neki mindig igaza van. A herceg nyer hasonló alaphelyzetből indul, futóverseny van a királyi udvarban, és mindenki azért dolgozik, hogy végül a nem túl fürge lábú herceg legyen a győztes. A játékosok egymás után raknak le lapokat, amik az egyes a versenyzőket mozgatják előre vagy hátra, egyes lapok hatására pedig a herceg is megmozdul, és nem mindig előrefelé. Amikor lent van tíz lap, végrehajtjuk a hatásukat, szóval egy programozós típusú társassal van dolgunk. Ha valaki túlfut a célvonalon, vagy lemarad a pálya végén, elbuktuk a játékot. Négy ilyen menet után kell megnézni, hogy hol áll a herceg – ha az élen, nyertünk. Kooperatív játékról van szó, vagyis együtt nyerünk, vagy együtt vesztünk. Az alapjáték nem jelent gigantikus kihívást, de sok kiegészítéssel nehezítheti meg a dolgunkat. Szerencsére vannak olyan modulok is, amik könnyebbé teszik a herceg előnybe hozását, ezért is lehet, hogy nagyjából nyolcéves kortól felfelé bárkinek izgalmas ez a játék, nem véletlenül zsebelt be több év játéka elismerést idén itthon.
A vasút különleges hatással van a gyerekekre, mi a fiamat már kétéves korában gyakran vittük ki a pályaudvarra, mert imádta nézni a vonatokat. Láthatóan hasonló lelkesedés fűtötte a Lokomoto szerzőjét, a tizenhárom éves Pásztor Emmát. Nemcsak abból egyértelmű ez, hogy az általa kitalált játék témájául a vonatokat választotta, hanem abból is, amilyen műgonddal, odafigyeléssel rajzolta meg a mozdonyokat ábrázoló kártyákat hozzá. Merthogy nemcsak tervezője, hanem illusztrátora is a játéknak, és nem is akármilyen. A játékban egy közös térképre rajzoljuk be a vasútvonalunkat, mindenki más színű filctollat használ ehhez. Amikor sorra kerülünk, dönthetünk, hogy beépítünk egy szakaszt, esetleg lefoglalunk két szakaszt, amiket azután majd be kell építenünk, de más már nem tud rájuk építkezni. A harmadik lehetőségünk pedig a szakaszok beváltása mozdonykártyákra, ezek adják majd a játék végén a pontjainkat. A beváltott szakaszokat fekete filccel húzzuk felül, és ha a beépített útvonal megfelel a kint levő három alakzat valamelyikének, azt a kártyát is megkapjuk, egyfajta bónuszként. A játék addig tart, amíg elfogynak a szabad szakaszok, ilyenkor a lefoglalt, de be nem épített részekért negatív pontot kapunk. A játék gyors, egyszerű, és még arra is ad lehetőséget, hogy egy kicsit gonoszkodjunk a többiekkel – de azért nem kell attól tartani, hogy Monopoly léptékű sértődéseket okozna.
Nem csak a felnőtteknek szánt társasjátékok státusza változott meg az utóbbi években, a korábban még inkább kockának tartott szerepjátékok is széles körben elfogadottá és játszottá váltak. Mivel az a generáció, ami a kezdetekkor, a nyolcvanas években elkezdett játszani ezekkel a játékokkal, ma már lassan nagyszülő korba ér, adta magát az ötlet, hogy készüljön egy olyan játék, amivel a szülők kezdhetik el megismertetni a műfajjal a gyerekeiket. Ez lett a Csillagrév, egy kifejezetten erre a célra kitalált játék, amiben nincsenek bonyolult szabályok, nincsenek éles fegyverek és nem hal meg senki. A könyv által javasolt felállás szerint egy felnőtt vezeti a történetet a gyerekek számára, akik, ha ismerik a számokat, már elég idősek a játékhoz. A laza szabályrendszer a hangsúlyt a kreativitásra, a történetmesélésre helyezi, a próbákhoz egy kockadobás szükséges, ennek értékét a tulajdonságaihoz rendelt zsetonokkal növelhetik a karakterek. A szabálykönyvben megtaláljuk a világ leírását, az itt élő lények tulajdonságait, egy példakalandot és sok kalandötletet. A szerzők láthatóan jól ismerik a megcélzott korosztály lelkivilágát, így aztán találkozhatunk pukiszörnyekkel, böfögényekkel és a Humor Troll-lal is. A kalandok sokféle kihívást állítanak a játékosok elé, és néha a játékot vezető felnőtt elé is: van helyszín, ahol közösen kell süteményt sütniük, olyat, amit aztán meg is tudnak enni. Ha valaki szereti a szerepjátékokat, és nem tudja kivárni, amíg a gyerekei elég idősek lesznek ahhoz, hogy vérben gázolva számoljanak le az ősi vörös sárkánnyal, remek lehetőséget kap a könyvvel arra, hogy együtt játsszon velük. De azoknak a szülőknek is hasznos lehet a könyv, akik csak szeretnének nagyon tartalmasan időt tölteni a gyerekeikkel.
A Mágikus erdő olyat tud, amit nagyon kevés játék: eredetileg a tanulást segítő eszközként született, de ezt egyáltalán nem érezni rajta. Szerzője tanítónő, aki olyan játékot akart csinálni, amivel gyakorolhatják a számolást a gyerekek. A végeredmény egy remek, gondolkodós, de nem agyzsibbasztó játék lett. Mindenkinek van egy erdő táblája, erre a játék elején felhelyezünk véletlenszerűen hat fát, ettől lesz minden játék más és más. Ezután mindenki lapokat húz egy zsákból, szám szerint hatot. Kettőt feltesz a táblájára, a többit továbbadja a mellette levő játékosnak. A kapott négyből mindenki megint feltesz kettőt, továbbadja a maradék kettőt, majd, amit kap, azt is beépíti a saját táblájára. A kártyákon hatféle figura fordul elő: varázsfák, gombák, tündérek, unikornisok, boszorkányok és törpék. A játék végén mindegyik másképpen ér pontot, elsősorban attól függően, hogy mellette milyen más figurák vannak. A boszorkányok például nem szeretik más boszorkányok társaságát, de lenullázták a mellettük levő tündérek értékét is, a gombákból minél hosszabb egybefüggő láncot érdemes kirakni és így tovább. A játék elején véletlenszerűen húzunk három célt is, ezek teljesítéséért is pontokat kapunk. Hosszú távú stratégiát nem könnyű építeni, mivel a lapok húzásában van némi szerencse, de némi gondolkodással mindenből ki lehet hozni valami jót. A játékot a Pagony adta ki, így a grafikára nem lehet panasz.
10–15 ezer forint között
Az Art Gallery a címével nem árul zsákbamacskát, egy képtárban sétálhatunk a figurákkal. A képek a művészettörténet nagy klasszikusai Dürertől Kandinszkijig, minden körben változó kínálattal. A kezünkben számozott kártyák vannak, ezeket használhatjuk arra, hogy mozogjunk, és arra is, vagy licitáljunk a képekre. Négy lépés után megnézzük, hogy melyik képet ki nyerte el. A képeken kis ikonokat látunk, és az a cél, hogy ezekből minél hosszabb sorozatokat rakjunk össze. Ha egy gyerek ismeri a számokat, akkor a szabályokat is megérti. A licitálás után a lerakott lapokból mindenki választ magának abban a sorrendben, ahogy az adott képhez érkeztek. Így könnyen lehet, hogy a második körben már főleg nagy vagy éppen kis értékű lapjaink lesznek, ez a rendszer egyszerre egyszerű, de kifejezetten mély stratégiát is lehetővé tesz. A végső pontszámokat még növelhetjük azzal, ha a shopban megvesszük a képeket ábrázoló képeslapokat is. Az Art Galleryben azon túl, hogy remek játék, az a legjobb, hogy észrevétlenül indít beszélgetéseket a festészetről, a művészettörténetről. Ez a játék még gyerekek nélkül is élvezetes.
Gyerekkorunk jól ismert játéka volt a tili-toli, amiben egy kockákra osztott képeket kellett kirakni úgy, hogy az egy szem üres helyre tudunk mindig egy kockát betolni. A dolog végtelenül leegyszerűsítve, de kicsit a bűvös kocka gondolkodásmódját igényelte. Ebből a játékból csinál társast a Pakal, amiben mindenkinek egy folyamatosan változó tili-tolija van. Az egyes fordulókban az a cél persze, hogy nagyon rövid idő alatt úgy tologassuk a négyzeteket, hogy mögöttük csak a megadott képek látsszanak. Ha sikeresek vagyunk, nehezedik a kihívás, átlátszó négyzeteket kapunk, ha viszont elbuktunk, akkor egy átlátszót cserélhetünk telire, könnyebbé téve a feladatot. A játék stresszes is tud lenni, de ha ráérez valaki a technikára, akkor nagyon szórakoztató. Tipikusan olyan dolog ez, amiben a gyerekek jellemzően sokkal jobbak, mint a felnőttek, így könnyen lesz sikerélményük.
Kooperatív játék, így egyfajta hisztit biztosan megelőz a Szurdokerdő kalandorai, ami a labirintus-felfedezős társasjátékok típusát teszi gyerekbarátabbá. Itt nem föld alatti katakombákban mászkálunk ugyan, hanem egy erdőben, de a lényeg ugyanaz, bemegyünk az új helyre, leöljük a szörnyet, felkapjuk a zsákmányt, és megyünk tovább. Mindezt nagyszerű grafikával megrajzolt cuki állatok teszik a varázslatos erdőben, ahol gonosz gombákkal, szellemekkel, aljas növényekkel szállnak szembe. A harc egyszerű, kockadobáson alapul, de azért van tere némi taktikának is, hogy hogyan használjuk fel a kockákat. A végén egy igazi bossfightot kapunk, aminél szükség van az együttműködésre, és arra is, hogy elég tárgyat szedjünk össze korábban. Nagyobb gyerekek, úgy tizenkettő felett már egyedül is játszhatnak vele, de kisebbeknek is érdekes lehet a szülőkkel együtt menteni meg az erdőt a szörnyektől.
Szintén kooperatív játék a Robin Hood kiszabadítása, ami a jól ismert történet egy részletét eleveníti fel. A városbíró elfogta Robin Hoodot, és négy napunk van arra, hogy összeszedjünk egy olyan csapatot, amivel megrohamozhatjuk Nottingham várát. Tulajdonképpen egy pakliépítős játék ez, a felhúzott kártyák adják meg, hogy milyen csapattal próbálkozunk az adott napon. A cél az elfogott falusiak kiszabadítása, amihez le kell győznünk az őröket. Ezt háromféle taktikával is megtehetjük, megpróbálhatunk túljárni az eszükön, lopakodhatunk, vagy a jól megszokott durr bele módon üthetjük a városbíró katonáit. Mindegyik megközelítés kicsit más módon működik, és hogy melyiket érdemes használni, attól is függ, Robin Hood melyik társát irányítjuk, és milyen képességekkel felvértezettek vannak a csapatunkban. Gyakran fordul elő, hogy egy játékos egyedül nem képes kiszabadítani a foglyokat, de szerencsére tág tere van az együttműködésnek. A nem túl bonyolult, de azért érdekes taktikázást a jópofa, rajzfilmszerű grafika dobja fel. Azt, hogy igazán belemerüljünk a történetbe, egy külön kis füzet segíti, amiben minden egyes falusiról elolvashatjuk, hogy ki ő, így a kártyalapok mögül előbújnak a történet igazi szereplői.
A társasok Oscarjának is nevezett nagy német társasjátékos díjnak van gyerekjáték kategóriája is, idén ezt a Mysterium Kids – Kipkop kapitány kincse nyerte el, teljes joggal. A felnőtteknek szánt Mysterium játékban egy szellem próbálja mindenféle utalásokkal a játékosok tudomására hozni, hogy mi történt vele, és a gyerekváltozatban is egy szellemé a főszerep. A szellemet játszó játékos azt próbálja tudatni a többiekkel, hogy a kastély kilenc szobája közül melyik rejti a kincset. Mindegyik szobára jellemző egy hang, amit a kirakott kártya mutat, ezt kell valamiképpen a kapitány szellemének reprodukálnia egy kis dobbal. A tesztelésre használt gyerekek körében hatalmas siker volt a játék, felnőttként azért elég hamar kimerül a benne levő izgalom. Ez tipikusan az a játék, ami gyerektársaságoknak tökéletes.
Korábban a társasok kapudrogjának neveztük a Kuruzslók Quedlinburgban című játékot, és kis tesója, a Kuruzsló & Tsa. is remek belépő lehet a komolyabb játékok világába kicsiknek. Az eredetiből megmaradt, hogy mindenki a saját zsákjából húz korongokat, ezek határozzák meg, hogy hányat léphet az állatával a pályán, de a színüktől függően mindenféle egyéb hatásaik is vannak. Létezik olyan a korong is, ami elaltatja az állatot, így kimarad a körből. Ez mégsem válik frusztrálóvá, mert amint a harmadik ilyet kihúztuk, lehetőségünk van az addig összegyűjtött drágaköveinkkel új korongokat vásárolni a zsákba. Az alapjáték nagyon egyszerű, de több kiegészítést is találunk a dobozban, amivel már kifejezetten komplexszé válik. A Kuruzsló & Tsa. kicsit olyan, mintha a Ki nevet a végén? jó játék lenne.
15 000 forint felett
A filmekből, sorozatokból készített játékokkal mindig kicsit gyanakvóan bánik az ember, nem ritka, hogy valami teljesen érdektelen játékot próbálnak eladni a jól ismert névvel és szereplőkkel. Ha azonban a játék jó, akkor kifejezetten az előnyére válhat, hogy egy már ismert és szeretett történetbe helyezheti bele magát a játékos. Két olyan játékot is találtunk, amik megfelelnek ennek a kritériumnak, bár az is egyértelmű, vagy a bennük levő figurákkal elsősorban a rajongók kedvét lesik. A Scooby-Doo társasjáték nagyjából követi a rajzfilmepizódok logikáját. A játékosok a bábukkal összevissza rohangálnak a kisvárosban, elsősorban azért, hogy csapdákhoz gyűjtsenek alkatrészeket, amikkel elkaphatják a szörnyet. Maga a szörny automatikusan lép, így valóban megkapjuk a rajzfilmre jellemző őrült kergetőzés hangulatát, de azért némi gondolkodásra, összedolgozásra szükségünk lesz ahhoz, hogy sikerrel járjunk.
Sokkal hívebben követi az alapanyagot a Stranger Things – hellyel lefelé játék, amiben a sorozat első két évadának történéseit játszhatjuk újra. Ez is kooperatív játék, amiben mindenki a gyerekcsapat egyik tagját irányítja, kivéve persze Tizenegyet, őt segítségként lehet időről időre igénybe venni. A mechanika elég egyszerű, a feladatokat, kihívásokat a korongokból kirakott oszlopok jelképezik, az ezeken lévő számok összege az a nehézség, amit a kijátszott kártyákkal felül kell múlnunk. Ha sikeresek vagyunk, szerezhetünk tárgyakat, szövetségeseket és végül kiszabadíthatjuk Williamet, aki mind a két évadban rászorul a segítségünkre. Ha sok kártyát játszunk ki, biztosabb a siker, de több jelenet is aktiválódik, ami az ellenfeleinknek segít. Nagyjából ennyi az egész szabályrendszer, de itt is rá vagyunk kényszerítve az együttműködésre és a tervezésre. A kooperatív élmény kicsit a Pandemichez hasonló. A Stranger Things rajongóinak kötelező darab, már csak a jókora Demogorgon figura miatt is.
(A játékokat a Compaya, a Deltavision, a Gémklub, a Reflexshop és a Pagony kiadóktól kaptuk kipróbálásra.)