A Walking Dead ugyan véget ért, de az élők mennek tovább

Több mint egy évtizede, hogy elindult az amerikai AMC csatornán a Walking Dead, Robert Kirkman azonos című zombis képregénysorozatának tévés adaptációja, amely még úgy is az utóbbi évtized egyik legsikeresebb sorozata volt, hogy az utolsó évadaira a készítők kreativitása és a nézők száma is megcsappant. A sorozat vasárnap ért véget 11 évad után, ezért ideje megnézni, hogy mekkora hatással volt a komplett szórakoztatóiparra a zombitematika már-már monopolizálásától kezdve Oscar-jelöltségig jutó színészek felfedezésén át a tévében soha nem látott erőszakig, vérig és brutalitásig.

A Walking Dead itt véget ért, de ahogy a zombik, úgy ez a franchise is megy tovább a halál után is.

A Walking Dead eredetileg Robert Kirkman 2003-ban indult képregénysorozata. Kirkman és Tony Moore rajzoló eredeti ötletét túl „normálisnak” találta annak idején az Image Comics, ezért kénytelenek voltak azt hazudni, hogy a végkifejlet majd az lesz, hogy az egész zombivírust valójában földönkívüliek küldték a Földre, mielőtt elfoglalnák a bolygónkat. Hála istennek azóta kiderült, hogy Kirkmannek soha esze ágában sem volt ilyen történetszálat behozni a Walking Deadbe, az Image Comics pedig hamar rájött, hogy nagyon belenyúltak a tutiba.

A képregénysorozat éveken át óriási sikersztori volt a piacon, számos patinás díjat megnyertek vele, és nagy rajongói bázisa alakult ki. Igazán népszerű viszont csak akkor lett, amikor az AMC pusztán az alapján berendelt egy komplett évadot a tévésorozatos adaptációból, hogy olvasták a képregényeket, és már fix volt, hogy a produkciót Frank Darabont vezeti. Az 1956-os forradalom után elmenekült magyar szülők gyermekeként (a második neve Árpád) egy francia menekülttáborba születő, de már Amerikában felnövő Darabont kifejezetten jó névnek számított egy ilyen produkcióhoz. Íróként egy sor horrorfilmen dolgozott a nyolcvanas években (Rémálom az Elm utcában 3, A légy 2, A massza), majd rendezőként főleg Stephen King-adaptációkat készített, köztük a Halálsoront és A remény rabjait.

A Walking Dead szinte az első epizód után azonnal a legnépszerűbb tévésorozatok között találta magát, pedig 2010-ben még nagyon másként nézett ki az iparág, mint most. A streaminget gyakorlatilag csak a Netflix képviselte ekkor, minden sorozat kifejezetten tévére készült, és a legtöbb amerikai produkciót Magyarországról még mindig csak torrentezéssel lehetett elérni.

Úttörő a csúcstévékorszakban

Pedig pont a 2010-es évek eleje indította be igazán az úgynevezett peak tv korszakát, vagyis amikor a tévézés népszerűsége és a sorozatok minősége is csúcsokat döntögetett úgy, hogy a streaming még bőven csak feltörekvőben volt. A 2010-ben indult Walking Deadnek a peak tv bedörrentésében legalább akkora szerepe volt, mint az egy évvel később indult Trónok harcának és Black Mirrornak, a Shameless amerikai adaptációjának vagy akár a Sherlocknak, a Spartacusnak és a Boardwalk Empire-nek. De nyugodtan ide lehet tenni három olyan vígjátéksorozatot 2009-ből (Parks and Recreation, Modern Family, Community), amelyek szereplői ma már blockbusterekben adják egymásnak a kilincset. Arról nem is beszélve, hogy 2010-ben szerezte meg a videókölcsönzésből streamingbe kezdő Netflix a Breaking Badet az AMC-től, miután a csatorna el akarta kaszálni a harmadik évad után. A többi már történelem.

A stúdiók ekkoriban kezdtek el igazán nagyszabású, high concept sorozatokat gyártani, köztük több olyat is, amelyek méretben, tematikában és alaphelyzetben már nagyobb mozifilmekre is hasonlítottak. Egyszerűen szokatlan volt olyan megoldásokat látni tévésorozatokban, amelyek eddig főleg filmekre voltak jellemzők, mint például a zombik a Walking Deadben vagy a nyakig felpáncélozott lovagok a Trónok harcában vagy az elképesztően stilizált, akciódús vérontás a Spartacusban. Ezenkívül volt egy másik igen szokatlan jelenség, ami jellemző volt egy csomó új sorozatra, de a tévénézők kevésbé szoktak hozzá:

szemrebbenés nélkül kiírni fontos vagy népszerű karaktereket egyik epizódról a másikra.

Garantáltan egy korosztály emlékszik arra a bizonyos zuhanyzós jelenetre a Dallasban Bobby Ewinggal. A sorozat egyik legkedvelhetőbb karakterét a nyolcadik évad végén elgázolta egy autó, és meghalt, így a kilencedik évadnak már nélküle mentek neki. Az addig brutális nézettséget hozó, a nézettségi versenyben rendre első helyen végző Dallas a kilencedik évad alatt visszacsúszott a hetedik helyre, kezdtek elszivárogni a nézők, ezért a készítők az utolsó pillanatokban, az évad utolsó részének sugárzása előtt nem sokkal összeollóztak egy jelenetet, amiből kiderült, hogy Bobby Ewing sosem halt meg, az egész csak álom volt, így minden, amit a kilencedik évadban láthattak a nézők, valójában nem történt meg. Hiába hozták vissza Patrick Duffyt a sorozatba ennyire barbár módon, és hiába ment még négy évadot a Dallas, a nézők soha többé nem tértek vissza akkora számban, mint korábban.

Ezt a példát csak azért hozzuk fel, hogy érzékeltessük, a tévésorozatok hőskorában egészen másként álltak a készítők a főbb karakterek kiiktatásához. Amikor az internetkorszak előtt emberek pénzt gyűjtöttek Esmeralda szemműtétére vagy Isaura kiszabadítására, akkor képzeljük el, mekkora felháborodás lehetett Amerikában Bobby Ewing kinyiffantása miatt. Viszont amíg a 20. században puszta piaci logika határozta meg egy-egy karakter történetét, a 21. századra beállt egy kis változás, ami főleg a kábeltévéknek köszönhető, azon belül is az HBO-nak. A HBO-nál egy sor legendás sorozat épült arra, hogy egyik pillanatról a másikra megölik a fontosabb szereplőket, legyen szó a Maffiózókról, a Drótról vagy éppen Az elit alakulatról.

De míg ezek a sorozatok a kábeltévés sugárzás miatt nem voltak könnyen hozzáférhetőek, addig a 2010-es évekre sok más sorozat is átvette ezt a formulát, és a streaminggel korán kapcsoló HBO produkcióihoz is könnyebb volt hozzáférni, mint valaha. Így nem csoda, hogy a Breaking Bad, a Walking Dead vagy a Trónok harca is gyakran azzal generált hírverést és rengeteg online diskurzust, hogy bizonyos kulcsjelenetekben kiírtak egy-egy fontos szereplőt. Elég a Vörös Nászt említeni a Trónok harcából, vagy azt a jelenetet a Walking Deadből, amikor Rick felesége egy zombitámadás kellős közepén kezd el szülni, és lépnek fel komplikációk. A Walking Deadben annyira feláldozhatónak tűnt mindenki, hogy egy idő után a rajongók minden epizód vagy évad előtt halállottót játszva próbálták megtippelni, melyik szereplőtől kell hamarosan elbúcsúzni. De a Walking Dead sikerét kár lenne kizárólag annak tulajdonítani, hogy az írók – legalábbis egy darabig – óriási kedvvel szabadultak meg a kedvenc szereplőiktől.

Amit Darabont nagyon jól elkapott a képregény adaptálásával, hogy miközben konkrét paneleket vett át egy az egyben a képregényből, az ő zombiapokalipszise sokkal földhöz ragadtabb volt, mint akár Kirkman víziója. Az első pár évad nem is szólt másról, mint egyszerű hétköznapi emberekről, akiknek az életük horrorfilmmé változott. Darabont jól ráérzett arra is, hogy nem a zombik a főszereplői a Walking Deadnek, tehát a zombik jelenléte nem csavarként funkcionál a történetben, hanem egy konstans, amivel meg kell tanulniuk együtt élni nemcsak hőseinknek, hanem a nézőknek is. Én például személy szerint ki nem állhatom a belezős, zombis, ijesztgetős horrorfilmeket, soha sem tudtam egyet sem végignézni, de valahogy a Walking Deadnél sosem lehetett azt érezni, hogy az alkotók a nézők beszaratására és öncélú sokkolására játszanának, ehelyett a céljuk az emberi természet feltárása egy olyan kritikus helyzetben, mint a világvége és az élőhalottak támadása.

A sorozat mindössze hat résszel kezdte az első évadot, átlagosan 5,24 millióan nézték vasárnap esténként az epizódokat. Ez annyira fellelkesítette az AMC-t, hogy következő évben már 13, egy évvel később már 16 epizódból állt egy évad, ami a nézettség folyamatos növekedésével is járt. A csúcsot 2014-ben, az ötödik évaddal érte el a sorozat, amikor átlagosan közel 15 millió ember nézte a részeket. Nem véletlen, hogy egy évvel később el is indították az első spinoffot Fear the Walking Dead címmel, és már a kezdetektől nagyon tudatosan készültek arra a készítők, hogy mondjuk a Marvelhez, a DC-hez vagy a Harry Potterhez hasonlóan egy multiplatformos franchise-t építsenek köré, amelynek részét képezik videójátékok, websorozatok, spinoffok, társasjátékok és még megannyi más termék.

Z mint zombi

A Walking Dead sikere magát a zombis műfajt is felélesztette, azonban hiába készült el a Zombieland 2, hiába lett kasszasiker a Z világháború, valahogy egyik produkció sem tudta akár csak megközelíteni a sorozat népszerűségét. Ehhez persze az is kellett, hogy a sorozatban egy tucat olyan színész bukkant fel, akiknek már-már ikonikussá vált a karakterük, vagy később igazi hollywoodi szupersztárokká váltak. Előbbiben mondjuk az is közrejátszott, hogy a készítők ugyan nem adaptáltak szóról szóra mindent a képregényekből, de nagyjából ugyanazt a történetvezetést követték ugyanazokkal az eltúlzott, „képregényes” karakterekkel.

A Walking Dead arca hosszú ideig egyértelműen Andrew Lincoln volt, vagyis Rick Grimes nyomozó, akivel az első epizód kezdődik. Lincoln leghíresebb szerepe a Walking Deadig az Igazából szerelem című romantikus vígjáték volt, Rickként azonban egészen új oldalát mutatta meg színészként. Lincoln viszont alig-alig vállalt más munkát a sorozaton kívül, és hiába hozták össze az évek során egy sor blockbusterrel és franchise-zal, nem igazán tudott kitörni ebből a szerepéből. Mások viszont nagyon is.

A legismertebb színész, aki a Walking Deadben tűnt fel, majd utána egészen sikeresen alakult a pályája, egyértelműen Jon Bernthal. Ő egy kifejezetten gonosz, szemét és ellenszenves karaktert játszott, akin sokan azért nevettek, mert állandóan a fejét vakarta beszéd közben. Ez a szerep szabályosan berobbantotta Bernthal karrierjét, aki később a legtöbb filmben és sorozatban, ahol feltűnt, agresszív, nagy pofájú macsót alakított. Olyan kritikuskedvenc sorozatok fűződnek azóta a nevéhez, mint a Punisher, a Mutass egy hőst!, a Miénk a város vagy a The Bear, és felbukkant még a Wall Street farkasában, a Haragban, a Sicarióban és a Wind Riverben is, szóval bárki is az ügynöke, szinte csak kiemelkedő melókat szerzett Bernthalnak.

Hasonló utat járt be Michael Rooker is, aki Daryl testvérét játszotta, és egészen a Walking Deadig csak kisebb tévés és filmes szerepei voltak, ma meg már mindenki A galaxis őrzői Yondujaként ismeri. Sonequa-Martin Greent (Sasha) beszippantotta a Star Trek-univerzum, Danai Gurira (Michonne) pedig a Fekete Párduc testőreként lett a Marvel-filmek állandó arca. A legnagyobbat viszont egyértelműen Steven Yeun (Glenn) fejlődött, aki mainstream karrier helyett valamivel rögösebb utat választott színészként, és olyan produkciókban szerepelt, mint az Okja, a Sorry to Bother You vagy a Nope, a Minari című filmben nyújtott alakításáért pedig a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjra is jelölték.

Ráadásul a sorozat jó érzékkel épített fel közönségkedvenc karaktereket is. Norman Reedus, vagyis Daryl Dixon teljesen új karakter volt a képregényekhez képest, ma már viszont egyértelműen a legemblematikusabb arca a sorozatnak. Vagy ott van a már említett Michonne, a raszta szamurájnő, Ezekiel, a raszta tigristartó nagyúr, Gabriel, a kegyetlen gyilkossá váló egykori jámbor pap vagy Abraham, aki úgy nézett ki, mintha egy G. I. Joe-reklámból szedték volna elő. A gyávaságát legyőző Eugene-t, esetleg az egyszerű háziasszonyból a leghidegvérűbb végrahajtóvá váló Carolt is fel lehet ide írni, ahogy Rick fiát, Carlt vagy a futárból akcióhőssé váló Glennt. A készítők még arra is figyeltek, hogy a nagyon képregényes főgonoszokat kifejezetten karakteres színészek alakítsák, így lett a brit színházi világból ismerős David Morrissey a Kormányzó vagy később a Grace Klinikában és a Supernaturalben feltűnt Jeffrey Dean Morgan a pszichopata gyilkos Negan.

A sorozat első pár éve igazi diadalmenet volt úgy is, hogy Frank Darabont távozott az első évad után, és azóta is pereskedik az AMC-vel. Folyamatosan nőtt a nézettség, elárasztották a mobil- és videójátékos piacot a Walking Dead-termékek, jól futott a képregény is, és a háttérben az AMC elkezdte kiépíteni a mainstream szórakoztatóipar legnagyobb zombis univerzumát. Azonban a hatodik évadtól, vagyis 2015-től csökkenni kezdett a nézettség. Először csak apránként, de a nyolcadik évadot már csak feleannyian nézték átlagosan, mint az ötödiket. A mélypont 2018-tól kezdődött, ekkor az első évad nézettségét sem tudta hozni a Walking Dead, olyannyira, hogy a 10. évad fináléjára mindössze 2,12 millió ember volt rá kíváncsi:

Több oka is van annak, hogy a Walking Dead véget ért a 11. évaddal:

• annyira lecsökkent a nézettség, hogy így már semmi értelme folytatni;
• Robert Kirkman útközben befejezte a képregényeket, amelyekből máig építkezett a sorozat;
• távozott Andrew Lincoln és Steven Yeun is, vagyis a sorozat legnépszerűbbb arcai;
• az emberek a 2010-es évek végére valószínűleg megcsömörlöttek a végtelen mennyiségű zombis és Walking Dead-tartalomtól;
• már a készítők sem nagyon tudtak újat mondani;
• a streamingháborúból pedig annyira kimaradt az AMC, hogy csak két éve indították el a saját szolgáltatásukat, így a Walking hol a Disney-n, hol az HBO-n, hol a Netflixen, hol az Amazonon nézhető, hol mindegyik helyen egyszerre.

Amíg az első évadok még a zombiapokalipszissel járó sokk, trauma és káosz kezeléséről és feldolgozásáról, illetve magáról a túlélésről szóltak, az ötödik évadtól komoly fordulatot vett a történet. Addig a történetvezetés nagyjából arról szólt, hogy Rick és társai igyekeznek túlélni valahol (Hershel farmja vagy a börtön), majd arról a helyről is menekülniük kell, hogy aztán a következő menedék se óvja meg őket sokáig. Ezen az úton találkoznak kannibálokkal, félőrült kisközösségi vezetőkkel és mindenféle fura szerzettel. Ettől mindig is egy kicsit bizarr road movie-hangulata volt a sorozatnak, és a folyamatos utazásnak köszönhetően egészen részletesen tudták bemutatni a készítők, hogyan is nézne ki az emberiség a civilizációnk bukása után, és hogyan birkóznának meg olyan problémákkal, mint az áram, a tartós élelmiszer vagy éppen a víz hiánya.

Aztán megérkeztünk az ötödik évadhoz, és gyökeresen megváltozott a sorozat hangulata. Addig hőseink még hétköznapi túlélőknek számítottak, akik még mindig nem tudják feldolgozni, hogy élőhalottak uralják a Földet. Az ötödik évadtól viszont a készítők is rámentek arra, hogy ennyi év elteltével már nem lehet a zombiapokalipszist sokkoló újdonságként kezelni, így a hangsúly a mindennapi túlélésről átkerült a hosszú távú építkezésre. Kis erdei kabinok és lerobbant autót hátsó ülései helyett megerősített főhadiszállások, elkerített városrészek és felfegyverzett táborok lettek a Walking Dead főbb helyszínei, ahol a zombik okozta problémák hétköznapinak számítanak már, és megtanultak ehhez alkalmazkodni az emberek. Így pont akkor kezdett el a sorozat egymással háborúzó kisközösségek sorozata lenni, amikor a legtöbb néző kapcsolt oda az új részekre vasárnaponként.

Túl nagyra nőtt

Még Jeffrey Dean Morgan, vagyis Negan felbukkanása visszahozta a reményt, hiszen egy kifejezetten karizmatikus, ijesztő, szórakoztató, egyben hátborzongató figuráról van szó, aki azzal debütál, hogy halálra ver baseballütővel több kedvelt karaktert. Sajnos azonban a történet – ahogy a képregényekben is – ezután teljes egészében ráfordul az ilyen-olyan frakciók közti diplomáciára, versengésre vagy csatározásra, és

az utolsó évadokra azon kapja magát az ember, hogy egy vértől csöpögő szappanoperát néz, ahol két személyes tragédia között valakit megharap egy zombi.

Az AMC is érezte, hogy lassan itt a vége mindennek, de azért a 10. évadot felduzzasztották 22, a 11-iket 24 részesre. A történet pedig ott ért véget, hogy hiába építettek fel a túlélők egy több településből álló, egymással összefogó kis birodalmat, azt megint elpusztították, ezért új opciók után kell nézni. Az új opció pedig nem más, mint a Commonwealth, azaz Nemzetközösség, a sorozat legnagyobb emberi telephelye, ahol 50 ezren élnek a falakon belül úgy, ahogy az apokalipszis előtt.

Én valahol a 8-9. évad körül engedtem el végleg a sorozatot, amikor a pszichopata Neganből valamiféle emberszerű, értelmezhető lényt próbáltak faragni. Addigra olyan szinten elfáradtam az állandóan ismétlődő helyzetekben és egyre gyengébb színészi alakításokban, hogy nemrég tényleg csak muszájból daráltam le az összes részt, így a most vasárnapi finálét is. Egyszerűen túl feltűnővé vált ennyi év után, hogy a Walking Dead az alábbi formula alapján működik:

• Vannak a túlélők, aki eljutnak A-ból B-be.
• A helyiek befogadják őket, feltéve, ha segítenek elhárítani valami bajt.
• A valami baj általában egy másik embercsoport és annak vezetője.
• A túlélők és a helyiek összefognak, építkeznek, felderítenek, majd összecsapnak az ellenséggel.
• Meghal pár közepesen fontos és egy fontosabb karakter, az ellenségből páran átállnak, a főgonoszt pedig vagy megölik, vagy elfogják.
• Hirtelen minden idilli, amíg ki nem derül, hogy ismét költözni kell, ismét új főgonosz van a láthatáron, és ismét kezdődik ez a körforgás.

A sorozat egyik erőssége pont az volt, hogy hitelesen próbálta bemutatni, hogyan is nézne ki a Föld, ha tényleg elkezdődne a zombiapokalipszis. Erre mindig is figyeltek a készítők, és a vége felé az egyetlen izgalmat tényleg az okozta, hogyan lesznek ezek a közösségek önfenntartók, hogyan építenek egymás között kereskedelmi útvonalakat, milyen politikai rendszert alakítanak ki, hogyan adaptálódik az élethez a posztapokaliptikus emberi társadalom maradéka.

Viszont túl sokat foglalkoztak egyre érdektelenebb karakterek egyre érdektelenebb életével, Rick és Michonne szerelme is annyira volt hiteles, mint Kedves Ferenc bármelyik barátnője a Blikk címlapján, és erősen azt lehetett érezni, hogy már rég nem az alapján írnak ki karaktereket a sorozatból, ahogy az a képregényekben történt (vagy ahogy a történet indokolná), hanem amilyen szerződést írtak velük alá a forgatások előtt. Az utolsó évad modern, kisvárosi miliője pedig annyira kizökkenti az embert a megszokott ritmusából, hogy az alapvetően kreatív elképzelése ellenére hamar fárasztóvá tud válni. A Walking Dead egyik utolsó része konkrétan egy bírósági tárgyalásról szólt, és ott álltak a pár epizóddal korábban még vértől és belektől mocskos hőseink egy tárgyalóban kiöltözve, kinyalva, olyan kifejezéseket használva, mint hogy „tisztelt bíróság”.

Az egész sorozatot záró finálé vasárnap került adásba Amerikában, és bár erre is jellemző volt sok hiba az elmúlt évadokból, kár lenne tagadni, hogy érzelmileg simán az utóbbi évek legjobb epizódját láthattuk. Amennyire tompán hatott már a végefelé a karakterek halála, annyira megrázott pár kulcsszereplő távozása az utolsó részben, mert végre tényleg azt lehetett látni a képernyőn, hogy őszintén sokkolja a többieket társuk elvesztése, nemcsak szomorúan néznek, hogy aztán menjenek tovább isten hírével. A történet nagyjából ott ért véget, ahol a képregények is, bár nagyon sok az eltérés. Arra azért figyeltek, hogy a képregényekben is elhangzott, hogy „we are not the walking dead”, ott Rick szájából, itt majdnem szó szerint ugyanezt elsütötte Daryl az egyik kulcsjelenetben. A lezárás a sorozathoz méltóan véres és kaotikus lett, és talán a happy end sem lett akkora, ahogy azt Kirkman megírta a Walking Dead 193-ik, utolsó számában.

Az is nagyon látszik, hogy lélekben már a folytatásra készül az AMC, az epizód végén kaptunk is egy kis ízelítőt azokból a spinoffokból, amelyekkel folytatódik majd a történet, de minden bizonnyal más helyszíneken. Éppen ezért sem volt tökéletes a nagy finálé: igazából csak az anyasorozat zárult le, a kedvenc hőseink folytatják tovább a posztapokalipszisben. Ez a tudat pedig meggátolja az embert abban, hogy együtt járjon az elengedés nehéz érzésével a finálé befejezése.

Még bőven nincs vége

12 év alatt elérte a Walking Dead, hogy tényleg franchise-t csinált a zombikból, cserébe semmilyen más zombis produkcióra nem lesz kíváncsi senki valószínűleg még hosszú ideig, annyira telepakolta a szórakoztatóipart a márka a saját termékeivel. Az becsülendő, hogy amíg a Trónok harca nem bírta ki, hogy tovább írják George R.R. Martin sztoriját a könyvek nélkül, a Walking Deadet pont ott és pont úgy fejezték be, ahogy Robert Kirkman is tette. Talán jobb is így, mert az utolsó évadban már kerítésre kezdtek el mászni a zombik, és egy ideje már az a Greg Nicotero is rendez epizódokat, aki a kezdetekben pusztán a zombikért felelős sminkmester volt a produkcióban.

Viszont hülye lenne az AMC ezzel veszni hagyni a legnagyobb pénzcsinálóját. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy tavaly októberben lement az Amerika nyugati partjainál (majd már valamivel délebben) játszódó Fear the Walking Dead hetedik évada, benne pár ismerős szereplővel az anyasorozatból. Ebből még minimum egy évadot látni fogunk az AMC tervei szerint, ellenben a Walking Dead: World Beyonddal, amely mindössze két évadot ért meg. Pedig itt próbált a sorozat kicsit újítani, és gyakorlatilag egy tinisorozatot csinálni a zombiapokalipszisben, de nem igazán voltak vevők rá az emberek. Ahogy a most augusztusban indult Tales of the Walking Deadre sem annyira, ami pedig egy antológiasorozat, vagyis minden részben egy-egy önálló történetet mondanak el már ismert vagy teljesen új karakterekkel.

Az újabb spinoffok egyik tanulsága, hogy miközben az emberek ugyanannak a formulának az ismételgetése miatt ábrándulhattak ki a Walking Deadből, pont azok a próbálkozások nem működnek, ahol egy kicsit megpróbálnak csavarni az alaphelyzeten vagy az általános hangsúlyon. Ez azért lehet aggasztó az AMC-nek, mert további nagy terveik vannak még. Michonne és Rick nem véletlenül került ki az anyasorozatból, ugyanis eredetileg három mozifilmet szerettek volna köréjük felépíteni. Csakhogy ez 2019-ben volt, vagyis a pandémia és a mozis forgalmazás lassú elhalálozása előtt, ezért végül 6 részes minisorozatot forgatnak a két karakterrel, 2023-as bemutatási dátummal.

Ezen kívül is van még pár terve az AMC-nek: szintén 2023-ra terveznek egy szimplán Daryl Dixon címet viselő spinoffot Norman Reedusszal, illetve ugyancsak jövőre egy másikat Negannel és Maggie-vel (Lauren Cohan). Utóbbi elvileg New Yorkban játszódik majd, és a The Walking Dead: Dead City címet kapta. Lauren Cohan egyébként korábban otthagyta a sorozatot, hogy főszereplője legyen egy Whiskey Cavalier című sorozatnak, de azt mindössze egy évad után elkaszálták, így hamar visszatért a Walking Deadbe, és úgy tűnik, marad is a franchise-ban.

Nagyon úgy néz ki, hogy ha ugyan véget is ért a Walking Dead mint tévésorozat és képregény, magának a Walking Dead-univerzumnak még közel sincs vége. Nyilván véges minden, amit zombikkal el lehet mesélni, de azzal, hogy az AMC nagyon okosan egy világban játszatja az összes történetet, garantáltan mindig lesz pár millió ember, aki ezredjére is kíváncsi lesz arra, hogy átlagemberek hogyan élik túl a világvégét. És talán egyszer arra is választ kapunk, amire Robert Kirkman soha nem akart választ adni, és lehet, hogy nem is tud: pontosan mi is okozta ezt az egészet? Valahol ez a legnagyobb bravúr, hogy emberek milliói úgy néznek több mint egy évtizede egy (vagy több) sorozatot, hogy erre a kérdésre úgy isten igazából senki nem tud és talán nem is nagyon vár választ, mert ebben a világban az igazi sétáló halottak nem a zombik, hanem az emberek.