Amikor 50 Cent idén februárban meglepetésvendégként feltűnt a Super Bowl félidei show-jában és a plafonról lógva elkezdte nyomni az In Da Clubot, azt kétféleképpen lehetett értelmezni. Az egyik olvasat szerint egy igazi legenda tűnt fel Los Angelesben az NFL-döntőn Dr. Dre, Eminem és Snoop Dogg oldalán, hogy teljessé tegye a nyugati parti all-star csapatot; a másik nézőpontból viszont egy szebb napokat megélt rapper próbálta meg felidézni a kétezres évek elejét egy kellemetlen haknival.
Persze ez a show ebben a formában egyértelműen történelmi esemény volt, de én személy szerint ettől még iszonyatosan bénának éreztem az egészet.
Ezért is voltam nagyon kíváncsi, hogy mit tud mutatni a rapper a saját turnéján, amelyet Budapestre is elhozott. 50 Cent utoljára 2006-ban, a pályája abszolút csúcsán járt Magyarországon, de azóta kicsit elment mellette az élet – elfogadható albumot utoljára 2009-ben adott ki, bármilyet meg 2014-ben –, szóval nem voltam benne biztos, hogy a nosztalgián túl bármivel be fog rántani. De végül nemcsak az előzetes várakozásaimat szárnyalta túl, hanem tényleg kifejezetten jó koncertet nyomott le, az összes kötelező slágerrel, király showelemekkel és nulla alibizéssel.
Ha valaki a kétezres években legalább iskolás volt már, az garantáltan ismer vagy tíz 50 Cent-számot – még akkor is ha most egyet sem tud felidézni –, mert akkoriban a csapból is az olyan számok folytak, mint az In Da Club, a Candy Shop, a P.I.M.P. vagy a Just a Lil Bit. Ez nem is volt meglepő, Magyarországon egyébként is nagyon ment a hiphop akkoriban, 50 Cent pedig Eminem, Snoop Dogg és Dr. Dre mellett az egyik legismertebb rapper volt, méghozzá teljes joggal. A rapper a mixtape-jeivel már a kétezres évek elején elkezdett betörni a zeneiparba, az igazi áttörést viszont első albuma, a 2003-as, Eminem és Dr. Dre támogatásával kiadott Get Rich or Die Tryin' hozta el neki.
A lemez simán felnőtt a megjelenését megelőző óriási felhajtáshoz, és visszatekintve simán a kétezres évek egyik legjobb raplemeze, annyi nagy slágerrel, ami másoknak egy teljes karrier alatt sem jön össze. A 2000-ben csodával határos módon kilenc lövést túlélő rappernek az album címéből nem meglepő módon a Get Rich opció jött össze: a lemezt vitték mint a cukrot, az In Da Club pedig egy hét alatt a legtöbbet hallgatott szám lett az amerikai rádiókban. 50 Cent aztán két évvel később ott folytatta, ahol abbahagyta, a Massacre is hatalmas siker lett, a 2007-es Curtisnél viszont elkezdett kiütközni, hogy míg ő évek óta ugyanazt csinálja, a hiphop viszont változik. A lemez így is jól fogyott, de Kanye West Graduationjét nem tudta legyűrni, a két lemez küzdelmét pedig a szaksajtó is fordulópontként értékelte.
50 Cent ekkor azt is pedzegette, hogy ha Kanye több lemezt ad el nála, akkor nem csinál több szólólemezt, de ebből persze visszatáncolt, 2009-ben pedig a Before I Self Destructtal próbált meg visszatérni az első lemezének sikeréhez. Ez amúgy sokak szerint nem is lett rossz lemez, de az eladásokon már erősen megmutatkozott, hogy a rapper fölött kicsit eljárt az idő. Ezt valószínűleg ő is érezte, mert innentől inkább a egyre számosabb botrányai miatt lehetett róla hallani, szó szerint mindenkivel beefelt, beleértve ebbe a korábbi kiadóját is. Hiába akart kiadni több lemezt is, egészen a 2014-es Animal Ambitionig nem járt sikerrel, és igazából abban sem volt sok köszönet. Azóta leginkább kollabokban tűnt fel, és persze üzletemberként tevékenykedett, dél-afrikai bányászprojektektől bokszmeccsek népszerűsítésén át a producerkedésig mindent csinált, szerepelt filmekben és sorozatokban, és persze dolgozott a hatodik lemezén, amiről ezen a ponton valószínűleg ő maga sem tudja, hogy meg fog-e jelenni valaha.
Ez a karrierív egy befektetőnek valószínűleg impozánsnak tűnhet, leszámítva persze azt az apró részletet, amikor 50 Cent 2015-ben 32 millió dolláros tartozással csődöt jelentett Connecticutban. És persze azt is, hogy hajlamos vállalhatatlan kijelentéseket tenni, 2016-ban például egy autista tinit gúnyolt ki. Mondjuk Kanye West az utóbbi időben ebben is messze túltesz rajta, de a Graduation eladásaival ellentétben ez valószínűleg nem annyira zavarja. Akiket elsősorban 50 Cent zenéje érdekel, azok nem annyira örültek, hogy máshova került a hangsúly a rappernél, és az utóbbi években leginkább mások oldalán lehetett őt hallani. Meg a Boldog halálnapot!-ban, ami amúgy nemcsak emiatt volt olyan, mintha a kétezres években csinálták volna.
Ebből a kínlódásból viszont lényegében semmit nem lehetett látni kedd este, 50 Cent élőben simán megidézte azokat az időket, amikor a csapból is ő folyt, és amikor még a fiatalok körében is menő volt a zenéje. Jó hosszú várakozás után, kicsivel 9 előtt rúgta be az ajtót a What Up Gangstával, ezt pedig egy egészen monumentális, 42 (!!!) számból álló show követte, benne tényleg mindennel, amit az ember bármikor elvárhatott 50 Centtől. Az már az elején kiderült, hogy simán hajlandó korán ellődözni az olyan nagy slágereket, mint a P.I.M.P és a Candy Shop, leginkább mert annyi legendás száma van, hogy egyszerűen nem fogy ki belőlük. Ahogy egy ponton ő is mondta, nem fél attól, hogy a lassabb számokkal elveszíti a közönséget, mert mindig van egy újabb banger, és jól látszott, hogy ebben igaza is van.
Azt talán mondanom sem kell, hogy 42 számba minden fontos szám belefért a Disco Infernótól az Ayo Technology-ig, és bár én a High All The Time-ot hiányoltam az első lemezről, de ezen kívül nehéz lenne belekötni a dalválasztásba. Az kicsit kiábrándító volt, hogy sok számból csak kivonatokat nyomtak, de egyrészt ez egy ekkora listánál elkerülhetetlen, ha nem akarnak négyórás bulit, másrészt pedig az egész úgy volt strukturálva, hogy legtöbbször nem volt zavaró a dolog. A saját számokon túl egy rakás olyan is befért a műsorba, amiben 50 Cent csak közreműködött, többek közt a The Woo a két éve agyonlőtt Pop Smoke-tól, a Crack A Bottle Eminemtől vagy a How We Do a 50 Cent által alapított G-Unitból emlékezetes módon kirúgott The Game-től, aki amúgy a mai napig rühelli a rappert. Ja, és volt egy kis Gangsta's Paradise is a nemrég meghalt Coolio emlékére.
Az élményt az tette teljessé, hogy 50 Cent mellett még két másik rapper (frissítés: Tony Yayo a G-Unitból és Uncle Murda, ez korábban kimaradt innen), egy gitáros, egy basszeros, egy dobos, egy DJ, két billentyűs és időnként négy táncoslány is volt a színpadon, és mindannyian eléggé odatették magukat. Négy éve Kendrick Lamar már megmutatta a Szigeten, hogy teljes zenekarral is lehet gyalázatos koncertet adni, ráadásul ő majdnem végig playbackelt is – a nála tizenkét évvel öregebb 50 Cent viszont most megmutatta, hogy lehet ezt jól is csinálni. Az alapműködés mellett volt két gitárszóló és egy dobszóló is, egy ponton az egyik táncoslány is nyomott egy egészen intenzív performanszot, de a másik két énekes folyamatosan igyekezett felspanolni a közösséget, és maga a színpad önmagában is elég látványos volt. Akkor meg pláne, amikor konfettieső hullott és hatalmas lángoszlopok csaptak fel.
50 Cent láthatóan nem alibizett, playbackelés nélkül végignyomta az egész koncertet, csatakosra izzadt és ha jól számoltam, összesen háromszor öltözött át, szóval hiába lett öregebb, azzal nem lehet vádolni, hogy megúszósra vette volna a figurát.
Az is látszott, hogy a csapat felkészült Magyarországból, Yayón konkrétan Szoboszlai válogatott meze volt, maga 50 Cent pedig többször is beszélt a közönséghez, azt is elmondta, hogy jó tizenhat év után Magyarországon lenni, és megígérte, hogy vissza fog még térni. Azt sajnos nem idézte fel, hogy amikor 2012-ben átutazóban járt Magyarországon, mélységesen felháborodott a Negro cukorkán, de ez talán jobb is így. Ugyan az Aréna nem lett tele kedd este, de nem volt olyan messze ettől, az amúgy nagyon vegyes összetételű közönség pedig két kanállal habzsolta is az egészet, úgyhogy valamit tényleg sikerült előrántani a kétezres évek fényéből. És nem is csak azért, mert abban az országban élünk, ahol alighanem 2023-ban is Eminem lesz a leginkább követelt főfellépő a Szigetre.
