A Szerencse lánya (eredeti címén: Luckiest Girl Alive) olyan súlyos témákkal foglalkozik, mint a bullying, a nemi erőszak, az iskolai lövöldözések, a fegyvertartás, az álszentség, az önámítás, társadalmi stigmák, traumák és az ezekből készült, szenzációhajhász dokumentumfilmek, csak nagyjából olyan finomsággal, mint ahogy elhagyatott épületeket szoktak lerombolni vagy vadállatok szokták elfogyasztani a zsákmányukat. Minden mélység, érzékenység vagy empátia nélkül, belegyúrva egy olyan szenzációhajhász thriller köntösébe, mint amilyen tavaly a Fontos vagy nekem volt, ami Fontos Dolgokról Szól, csak éppen ezeket a fontos dolgokat nem helyezi el egy valósághoz hasonlító világban.
A Jessica Knoll magyarul is megjelent, azonos című regényéből készült filmváltozatban Mila Kunis alakítja TifAni FaNellit (igen, így kell írni a nevét, és ennek oka van), a New York Magazine újságíróját, aki éppen az esküvőjére készül egy nagyon gazdag férfival (Finn Wittrock). FaNelli élete mesésnek tűnik, de szenved, úgy érzi, hogy csak megjátssza a boldogságát, akár a testéről van szó (amikor a vőlegénye nem figyel, gyorsan belapátol két szelet pizzát), akár a lelkéről. Ugyanis tinikorában olyan szörnyű dolgokat élt át, amik a mai napig kísértik, és amiket a Szerencse lánya csak egészen sejtelmesen adagol.
FaNelli egy szarkasztikus, számító nőnek tűnik, aki ráadásul a belső narrációjában teljesen máshogy lát mindent, mint azokban a mondatokban, amik elhagyják a száját. Tudja, mit kell mondani a gyerekes anyáknak, a főnökének, sőt, a saját párjának is, hogy boldogok legyenek. Egyedül akkor reccsen meg valamennyire, amikor feltűnik egy dokumentumfilmes, aki arról a szörnyű dologról készítene egy filmet, ami vele történt még gimis korában.
A Szerencse lánya sejtelmesen adagolja ezt a szörnyű dolgot, de a nagy vonalakkal nem vár olyan sokáig: FaNelli tinikorában túlélt egy iskolai lövöldözést, amiről azt terjesztik, hogy potenciálisan közel lehetett hozzá. A mészárlásnak van egy túlélője, egy volt osztálytársa, Dean (Alex Barone), aki a tragédia óta kerekesszékben éli az életét, amit annak szentelt, hogy a felelősebb fegyvertartás mellett lobbizzon. De FaNellivel történt még valami, amit a Szerencse lánya kendőzetlenül, egészen sokkolóan mutat be, azt már nem mondom el, hogy micsoda, de az első bekezdésből össze lehet hozni.
A Szerencse lánya azt a benyomást kelti, mintha az összes megosztó és teljes joggal sokkoló témát, ami valaha tinédzserkorú lányokkal megtörténhet, belesűrítettek volna egy darab filmbe. Ami a főszereplővel és a körülötte élőkkel történt, az szörnyű, de nehéz összeegyeztetni azzal, aminek Mike Barker filmje prezentálja magát, egy olyan intrikával, krézi gyilkosságokkal teli, erős női karakterre épülő thrillernek, amiben talán egy kicsit a főhős is megbolondult.
A film elején elszórtan vannak olyan fantáziajelenetek, amik jobban illenek egy Ryan Murphy-sorozatba, a felszínesség és a Murphy-veterán Connie Britton és Finn Wittrock szerepeltetése miatt is beugorhat az American Horror Story alkotója. Viszont neki ehhez semmi köze, a Szerencse lányát Reese Witherspoon produkciós cége gyártotta, amely már évek óta az olyan nőközpontú történetek feldolgozására szakosodott, mint a Morning Show vagy Ahol a folyami rákok énekelnek.
A Szerencse lánya filmváltozatában azonban néha harcban áll a ponyvaság és a kemény dráma. Vannak pontok, amikor FaNelli elképzeli, hogy leszúrja a jegyesét, de mindezt olyan játékos és feketén humoros módon, hogy nehéz összeegyeztetni azzal, amit aztán később végignézhetünk. Ugyanannyira nehéz hova tenni a főszereplő narrációját, ami ugyan leplezetlenül megmutatja a gondolatait, de nem rest a kelleténél szarkasztikusabb lenni. A legnehezebben összeegyeztethető dolog pedig Mila Kunis alakítása, akinek nem egészen sikerül kommunikálnia kívülről azokat a gondolatokat, amik belülről mardossák – a szerepe ugyan erről szól, de amikor az egész érzelmi állapotot egy narrációból kell összerakni, az nem szerencsés. Barker rendezése is sokszor inkább jól bevált megoldások felé hajlik, nincs az a tükör, amibe FiNelli ne nézne be akár fiatalon (fakó színkulisszában), akár húsz évvel később, azt jelezvén, hogy szembe kell néznie önmagával.
Knoll a regényét úgy írta meg, hogy a saját tragédiájáról nem beszélt, nehogy azt higgyék, hogy előnyt próbál kovácsolni belőle, közben viszont rájött, hogy úgy viszont könnyebb megvádolni azzal, hogy olyasmiről beszél, amihez semmi köze, ezért egy idő után kiállt a nyilvánosság elé. Habár a regényének filmváltozatát is az írónő írta, van benne valami, amitől még két lépés távolságra kerültünk benne a magjától – a Netflix-féle streamingkorszak jellegzetes, félszeg vizuális stílusa, rejtélyeket ígérő cselekménye és a női főszereplője miatt pont olyan tucatszórakoztatás lett belőle, ami más formában, más megvalósításban valószínűleg többet ért volna.
A Szerencse lánya a Netflixen látható.