2021. február 23. – 07:11
Nem vagyok az a fajta dilettáns, aki összetéveszti a színészt az alakításával, de ha Rosamund Pike rám mosolyogna, nem tudom, hogy hinnék-e neki. Egy gazdag karrierben, amiben egyaránt vannak Bond-filmek (Halj meg máskor!) és Bond-paródiák (Johnny English újratöltve), az angol színésznő teljesen megérdemelten kapott egy Oscar-jelölést, amikor eljátszotta az állítólag eltűnt, de valójában nagyon is meglett, velejéig manipulatív Amyt a Holtodiglan című David Fincher-thrillerben. Amiben tényleg annyira hatásos volt, hogy néha nehéz másnak látni más filmben, képtelenség nem úgy nézni, mint egy jégkirálynőt, aki egy adott ponton mindenkit ki fog játszani egymás ellen, csak hogy minél nagyobbat tudjon nyerni.
És most itt van a Fontos vagy nekem című thriller, amiben egy jégkirálynő, aki egy adott ponton mindenkit kijátszik egymás ellen, hogy aztán minél nagyobbat tudjon nyerni. Látom magam előtt, hogy J Blakeson író-rendező megnézi a Holtodiglant, és nekiáll ennek a sztorinak azzal a céllal, hogy ír magának egy másik Amy-t, egy olyat, aki még Amy-bb. Ezt a még Amy-bb Amy-t úgy hívják, hogy Marla Grayson, és még jégszívűbb és kegyetlenebb, mint Pike leghíresebb szerepe: egész egyszerűen egy csaló, aki pénzes öreg embereket foszt ki.
Méghozzá intézményes keretek segítségével. Egy orvos kiszagolja neki, hogy kik azok az öregek, akikre rá lehet sütni azt, hogy nem tudják ellátni magukat, egy bíró hozzásegíti őt ahhoz, hogy Marla legyen az államilag kirendelt gondviselőjük, egy igazgató pedig elintézi, hogy egy idősek otthonában legyenek életük végéig, a kassza pedig ennél a fondorlatos nőnél csilingeljen, aki a film elején egy narrációban el is mondja, hogy volt már életében szegény, de az nem állt jól neki.
Marla nem szegény, bár empátiából kevés jutott neki, ezt viszont sikeresen tudja azzal leplezni a mosollyal, ami Rosamund Pike sajátja. Az a mosoly, amikor valaki pont annyira feszíti a arcát, hogy még ne legyen Black Hole Sun-arca, de a sok fog majdnem groteszk legyen. Az a mosoly, ami ugyan az empátia hiányát képes leplezni, de azt nem, hogy a tulajdonosa legszívesebben egy kiskanállal kikaparná bárkinek a szívét, akivel bazsalyogni kell.
Marla Grayson egy gonosz, egy gazember, egy rossz, egy bűnöző, gyengéket kihasználó ember. A Fontos vagy nekem legnagyobb hibája a sok közül pedig az, hogy a film második felére hőst akar belőle varázsolni – történik ugyanis, hogy Marla egy olyan nővel kezd el izmozni, aki nem egy egyszerű idős hölgy, akit be lehet csak úgy dobni egy öregek otthonába. Ha nem egy olyan idős hölggyel (Dianne Wiest), akit be lehet dobni csak úgy egy öregek otthonába, csak éppen nagyon agresszív emberek fogják őt keresni, élükön a Peter Dinklage alakította rejtélyes és kegyetlen figurával. Aki csak azért lesz a Fontos vagy nekem gonosza, mert rejtélyesebb és kegyetlenebb a főszereplőnknél.
Óvatos kötéltáncot igényel az, ha valaki azt akarja, hogy egy alapvetően gonosz és önző ember felé érezzünk szimpátiát egy ilyen műfajú filmben. Marla figurája olyan, mintha mondjuk az Elemi ösztönből Sharon Stone-t követnénk, és néznénk azt, hogy miféle slamasztikába keveredik attól, hogy embereket öl meg szex közben jégcsákánnyal, vagy ha már Michael Douglas-filmek, Glenn Close-t követnénk a Végzetes vonzerőben, ahogy dolgozik a mestertervén, hogy tönkretegye egy csalfa férfi életét. A Fontos vagy nekem jelentős időt és energiát öl abba, hogy elhitesse velünk: Marla egy alávaló figura, aki tényleg gyengéket zsákmányol ki, hogy ő erős legyen. Azt már nem képes elhitetni velünk, hogy ez egy olyan karakter, akit szánni kellene, akiért izgulni kellene, aki miatt éreznünk kellene valamit, pedig a cselekménye pont ezt diktálja. Marla, és szeretője/asszisztense, Fran (Eiza González) egyre nagyobb csávába keverednek, olyanokba, mint amikbe a thrillerek főszereplője szoktak, általában ártatlanul és/vagy véletlenül. Marla egyik sem, neki a film elején megmondják, hogy baj lesz, úgyhogy a film felénél senki sem fog meglepődni, hogy baj van.
Maximum azon, hogy a fentebb említett példákhoz hasonlóan mennyire a kilencvenes évek stílusát árasztja magából ez a film, a közepes költségvetésű, átlagosnál jobban ismert arcokat felvonultató, csavarosnak szánt rejtélyes thrillerek hangulatát, amikből viszonylag kevés készül manapság (az Egy kis szívesség egy jó példa), és azok sem mindig annyira jók. A műfaj nem arról szólt, hogy eszement zsenialitások készültek, de legalább néha adtak olyan apró örömöket, mint amikor Alec Baldwin a Bűvölet című filmben azt morogja Nicole Kidmannek, hogy ő Isten maga. A Fontos vagy nekemben ez az öröm Rosamund Pike karaktere maga, aki tényleg csodálatosan képmutató, alávaló gazember, egy nárcisztikus, minden hájjal megkent manipulátor, aki képes az arcát olyan formákba rendezni, hogy ebből nem sok minden látszódjon. A film egyik közepesen ötletes húzása, hogy Marla néha egy elektromos cigibe szív, és egészen váratlan pillanatokban önti el az arcát a füst, mintha nem is a kütyüjéből, hanem a fejéből szivárogna a kénkő. Pike tényleg csodás.
De sem az ellenfelének szánt Dinklage karaktere, sem a film többi része nem ér fel hozzá. Dinklage abból csinált karriert, hogy roppant dühös embereket alakít, itt is roppant dühös, turmixokat hajigál, mérgesen eszik egy fánkot, és közben úgy viselkedik, mintha valaki azzal fenyegette volna, hogy kap egy áramütést, ha kijön a sodrából. Minden igyekezete ellenére nem tudja máshogy játszani azt a karaktert, amit már ezrek játszottak el előtte, ugyanúgy. A film pedig amennyire próbálja beletuszkolni a főszereplőjét egy másik skatulyába, ugyanannyira nem találja meg pontosan, hogy mit is szeretne egy adott pillanatban mondani. Lerántani a leplet a korrupt amerikai egészségügyről és idősgondozásról? Megmutatni, hogy milyen erősek a queer nők, ha akarnak? Kifigurázni a kapitalizmust? Szórakoztatni? Nem mindegyik megy, de a legfájdalmasabb, hogy a legutolsó egyáltalán nem.
A Fontos vagy nekem február 19-től látható a Netflix műsorán.
