2022. július 11. – 23:57
frissítve
Miközben az emberek teljes joggal kezdhetnek kiégni a szuperhősdömpingtől, van egy sorozat, amely immáron három évada olyan görbe tükröt állít az egész műfajnak, hogy az ember néha csak úgy pislog. A fiúk (The Boys) mára egyértelműen az Amazon tévés zászlóshajója; az a fajta sorozatos ritkaság, amely évadról évadra egyre jobb, és olyan kőkemény aktuálpolitikai és társadalmi témákat dolgoz fel, amelyekre a Disney egész egyszerűen alkalmatlan.
A Boys eredetileg egy 2006-ban indult képregénysorozat a legendás Garth Ennistől, akit többek között a Preacher, a Hellblazer vagy a Punisher miatt is ismerni lehet. Hat évig mentek a Boys-képregények, és Ennis már az elejétől nagyon figyelt rá, hogy egészen új szemszögből mutasson meg egy unalomig ismert műfajt: ebben a világban mindenki korrupt, romlott és jellemtelen, a szuperhősök csak marketingtermékek, akiket egy pillanatig sem érdekel az emberek megmentése, a hősök pedig azok a hétköznapi figurák, akik le akarnak számolni a számukra egyre közveszélyesebb szuperhős-társadalommal.
Az Amazon 2019-ben hozta ki az első évadot a sorozatból, amely első ránézésre inkább hasonlított egy kicsit felnőttesebb DC-sorozathoz a CW-n, mintsem tűnt valami eget rengető újdonságnak. Aztán hamar kiderült, hogy a Boys minden, amit egy Warner (DC) vagy Disney (Marvel) nem mer, nem tud vagy nem is akar megcsinálni. A készítők néha egészen brutális és sokkoló módon ábrázolnak egy olyan világot, ahol az emberfeletti képességekkel bíró hősöket minden jobban érdekel, mint a társadalom és a hétköznapi emberek védelme.
A harmadik évad pedig már odáig ment, hogy a túltolt politikai korrektségtől a woke marketingen át az amerikai konzervatív politikába egyre jobban beszivárgó széljobbos ideológiákig feldolgozott egy csomó olyan aktuális témát, amely jellemző a mai Amerikára, és részben a nyugati világ más országaira. Még azt is bátran ki lehet jelenteni, hogy
a harmadik évad gyakorlatilag nem más, mint Donald Trump felemelkedésének története egy szuperhős életén keresztül.
Ebben a világban van egy nagy cég, amely gyakorlatilag a Disney, a Facebook és az Amazon egybegyúrva. A Vought megavállalat irányít gyakorlatilag mindent, övék minden tévé, minden rádió, a legnépszerűbb social mediás felületek, illetve ők menedzselik a Hetet is. A Hét egy top hősökből álló szupercsapat, akik inkább influenszerek és termékek, és úgy is kezelik őket. A Vought gyakorlatilag megcsinálta azt, hogy műanyag akciófigurák helyett hús-vér szuperemberekkel adnak el különböző brandeket, a hősök pedig inkább filmekben és reklámokban szerepelnek, embert csak akkor mentenek, ha biztosan van kamera, amely éppen rögzíti ezt.
Amíg az első évad bevezetett ebbe a romlott, korrupt, disztópikusan későkapitalista világba, a második évad még tovább ment nemcsak a társadalomkritikával, hanem azokkal a véres, erőszakos, sokkoló jelenetekkel is, amelyekből mára a sorozat egyik sajátossága kiforrott. A Boyst nézve ugyanis az embernek kicsit olyan érzése van, mintha a tévézés aranykorában lennénk valahol a kétezres években, amikor még képes volt egy-egy produkció úgy tabut döntögetni, hogy azt nem egy marketingötletelésen találták volna ki.
A második évad végére egyértelművé vált, hogy a Boys arra fog kifutni; mihez kezd magával Homelander, a Hét vezetője, ennek a világnak a Supermanje, aki fizikailag gyakorlatilag sebezhetetlen, cserébe szépen végigkövethettük, hogyan borul meg teljesen az elméje. A harmadik évad pedig még tovább fűzi ezt a szálat, hiszen Homelander rájön, hogy mivel elpusztíthatatlan, igazából azt csinál, amit csak akar, és még a mindenható Vought sem állíthatja meg.
Kezdjük rögtön ott, hogy a Homelandert alakító Anthony Starr előtt mindenki megemeli a kalapját: egészen döbbenetes, mennyire hitelesen hozza a kicsinyes, önző, narcisztikus, szép lassan teljesen megőrülő figurát, aki eddig legalább a kamerák előtt próbált diplomatikus maradni, de a szemén már látszik, hogy legszívesebben lemészárolna mindenkit, aki egy picit is irritálja. Nem véletlen, hogy az egész harmadik évad leginkább két részre fókuszál végig: Homelander megkattanására és arra, hogy Amerika bizonyos része ezt mennyire imádja, illetve „a fiúkra”, akik egyre radikálisabb megoldásokkal próbálják legyőzni a szuperhősöket.
Nyilván van egy rakás mellékszál is, de a legerősebb az egész évadban egyértelműen az, hogy a második évad történéseire (vagyis hogy egy echte náci szuperhős nemcsak beszivárgott a Hétbe, hanem még Homelander barátnője is volt) hogyan reagál a közvélemény. A hősök fősodratából elütő, valóban a rászorulók megsegítésére törekvő Starlight (Erin Moriarty) népszerűsége az egekben, Homelander pedig a Hét vezetőjeként azt veszi észre, hogy szép lassan megpróbálják kipöckölni az oldalvonalra.
A sokadik ilyen esetnél egyszer csak eldurran az agya, de ahelyett, hogy ez a karrierje végét jelentené, az emberek egy része elkezdi ajnározni az őszinte és szókimondó stílusa miatt. Homelander pedig rákapcsol, és egyértelműen Donald Trumpot megidézve fake newsról beszél, a mainstream médiát ekézi, háttérhatalmakat emleget, és pontosan azt a retorikát folytatja, amellyel az előző amerikai elnök 2016-ban megnyerte a választásokat. A különbség annyi, hogy a Capitolium ostromának megfeleltethető eseménynek sokkal sötétebb kifutása lett a sorozatban, mint a való életben, és hogy
talán Homelanderért több náci rajong, mint Trumpért.
Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a fiúknál sem oké minden. A vezetőjük, Butcher (Karl Urban) eszközei eddig is megkérdőjelezhetőek voltak, a harmadik évadra pedig tényleg elmegy a falig, és viszi magával Hughie-t (Jack Quaid) is. Ketten eljutnak arra a szintre, hogy a nézőben is joggal merül fel a kérdés: meddig lehet morálisan érvelni amellett, hogy a cél szentesíti az eszközt.
És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen durva jelenetek vannak néhol. Alapból az évad úgy kezdődik, hogy egy egészen apróra zsugorodó szuperhős bemászik egy férfi pöcslyukába, ahol aztán eltüsszenti magát. Ennek a következményét a kedves olvasónk fantáziájára bízzuk. De van még itt maszturbálás haldokló ember kezével, és egy olyan alkalom is, amikor az egyik hőssel megetetik a legjobb barátját. Ezek így leírva erőltetetten sokkolónak tűnhetnek, de egy picit sem lógnak ki az egész sorozat hangulatából, üzenetéből és jellemrajzából.
Az biztos, hogy a Boys nem való mindenkinek, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy aki a Warnerhez és a Disneyhez szokott, annak ez egyáltalán nem tetszik majd. Ugyanis az összes poén, utalás és kikacsintás megértéséhez kicsit érdemes képben lenni az amerikai politikával, médiával és az ottani társadalmi jelenségekkel, hiszen sokkal inkább ezeken van a hangsúly, mint a szuperhősök parodizálásán.
Éppen ezért kifejezetten ajánlom a sorozatot azoknak, akiknek herótjuk van az összes köpenyes-pizsamás igazságosztótól, mert itt valami egészen mást kapnak. Ez az a sorozat, amely évadról évadra úgy emeli a tétet, hogy sosem lesz feleslegesen hatásvadász, és mindig tud valami egészen meghökkentőt lépni, sőt, olyan dolgokat is megmutatni, mint például egy szuperhősorgia.
Az más kérdés, hogy egyes karakterekről mintha megfeledkeztek volna a végére, de egyszerűen annyira tökéletes főgonosz Anthony Starr Homelander szerepében, hogy istenigazából nekem az is elég, ha még 4-5 évig csak azt nézem, ahogyan tikkelő szemekkel vigyorog a kamerába. Arról nem is beszélve, hogy a Boysszal az Amazonnak is meglett a saját Stranger Thingse, hiszen a sorozat annyira népszerű, hogy készült már belőle animációs sorozat, és csinálják az első spin-offot is; szóval a fiúk velünk lesznek még egy darabig.
