Július elején jelent meg a Netflix sikersorozata, a Stranger Things negyedik évadának dupla záróepizódja. Egészen meglepő bontásban publikálták a sorozatot: egy hónapja megjelent a negyedik évad első hét része, közel 9 órányi hosszban, majd pár napja a nyolcadik és a kilencedik részes dupla záróepizód, amelyek összesen 4 (!) órát tesznek ki.
Ennek a cikknek egyszerre kellene megfelelnie azoknak,
- akik már ledarálták a Stranger Things utolsó részeit;
- akik még nem, de nemsokára le fogják;
- akik még bele sem kezdtek a negyedik évadba;
- és akiket érdekel a sorozat, de egyáltalán nem is kezdték el.
Úgyhogy előre jelezzük, hogy ez mind nem fog menni. Ahogy azoknak sem fogunk megfelelni, akik odavoltak az évadzárásért, mert a hivatalos véleményünk az évadzáróról az, hogy
meh.
Persze a negyedik évad is rekordnézettséget produkált, folyamatosan születnek a rajongói elméletek, cikkekben kutatják, hogy mik jöhetnek a történetet lezáró ötödik évadban, és nincs vége az egy-egy jelenetet kiemelő, mémesítő, istenítő posztoknak. De ezek nem tudják felülírni azt, hogy az utolsó két rész tele van rosszul megírt jelenetekkel, nevetséges, felesleges vagy épp túltolt pillanatokkal, hogy a végén rájöjjünk arra, hogy ez a 13 órásra nyújtott évad csak a felkészítés volt a következő szezonra. A 13 óra összehasonlításához: még A Gyűrűk Ura bővített kiadásában is lezavarták egész Középfölde megmentését mindössze 10 és fél óra alatt.
Az első hét részt is sokszor elnyújtottnak éreztük, de volt benne annyi lélek és lehetőség, hogy kíváncsian várjuk a két, egyenként is filmhosszúságú záróepizódot. De ez a lezárás olyan volt, mintha a türelmünket és az ép eszünket egyszerre tesztelnék a készítők.
--- FIGYELEM, INNENTŐL SPOILEREKKEL FOLYTATJUK A CIKKET ---
Tizirájder, öcsém!
A negyedik évad végén úgy búcsúzunk el a sorozattól, hogy a főszereplők újra találkoznak Hawkinsban, még a harmadik évad végén elrabolt Hoppert is visszahozzák Szibériából, de a város egyszerre áll lángokban és darabokban. A főgonosz, Vecna, megnyitotta az átjárót a két világ között, sokan meghaltak (köztük az évad újonca, a metálrajongó Eddie Munson), és Maxszel is végzett Vecna, de Tizenegy visszahozta őt az életbe. Vagy legalábbis kómába.
De miért nem volt ott Tizenegy, hogy a többi szörnyűséget megakadályozza?
Azt már az évad első felében is lehetett látni, hogy a készítők egészen meglepő forgatókönyvírói fogásokhoz nyúlnak azért, hogy felesleges fordulatokkal nyújtsák el a játékidőt, mintha a nézők hosszú, állandó megvárakoztatása után nagyobb lenne végül a katarzis. Amire a legfontosabb példa az egész sorozat gerincét és legnagyobb erejét képviselő Tizenegy.
Millie Bobby Brown karakterét csak úgy lehetett végigcipelni a negyedik évadon, hogy a harmadik évad végén legyengítették, miután túl erőssé vált (ráadásul úgy, hogy már a második évadban is mesterségesen kellett leválasztani a fő sztoriszálról, hogy ne oldja meg túl gyorsan a problémát). A negyedik évadban hét részen át néztük azt, hogy lassan visszanyerje az erejét és odapörköljön Vecnának, de fogalmam sincs, hogy van-e olyan néző, aki azt gondolta, hogy nem az lesz ennek az évadnak is a vége, hogy a legyengült Tizenegy végül az erejét visszaszerezve megmenti a barátait.
(Hatalmas zárójel: nem a Stranger Things az egyetlen olyan tévé- vagy filmsorozat, ami a főhős állandó legyengítésével operál – és itt eszünkbe juthatnak efféle megoldások akár a Hősök című sorozatból vagy a Mátrix-kvadrológia is –, de ezeknél a folytatásoknál vagy újabb évadoknál nagyon ritkán lesz az a kollektív emlékezet része, hogy az ilyen fogások után egyre jobb részek vagy folytatások születtek volna.)
A kilencedik részre törvényszerűen eljutunk a nagy összecsapásig, a végső harcig az évad főellenségével, Vecnával, hogy végül újra azon izguljunk, ki tudja koncentráltabban kinyújtani a kezét, és ezzel legyőzni a másikat. De valójában senki sem győz le senkit, 13 óra után is ott vagyunk, hogy életben van a szuperhős és a szupergonosz is, de megnyílt az Upside Down, a föld alatti horrordimenzió, és majd valami történni fog 2023-ban vagy 2024-ben, az ötödik évadban. És kicsit aggódom, hogy az az évad úgy fog kezdődni, hogy jönnek a katonák, és elvágják Tizenegyet a többiektől.
Apropó, katonák
Az évad első fele tele volt fárasztó brutalitással, és itt nem csak Vecna szerepére gondolok: ott volt a kosárcsapat, amelynek tagjai a pomponlány halálát akarják megbosszulni valakin, vagy hát szinte bárkin, vagy az amerikai katonák, akik kínoztak és gyilkoltak csak azért, hogy Tizenegy nyomára bukkanjanak. Az ő nem túl jól működő, ráadásul elvarratlan szálukon menjünk végig csak egyetlen jelenet szétcincálásával: azzal, amikor a 8. epizód végén megérkeznek a titkos nevadai laborba, és ott megtámadják a bejáratnál a Tizenegyet védő fegyvereseket.
A támadó katonák halomra lövik a rejtekhelyeikről indokolatlanul felbukkanó statisztákat, végül a benyomuló katonaság átveszi az uralmat a labor felett, és foglyul ejtik az egyik fontosabb szerepet játszó tudóst. De Tizenegy ettől független is elszökik, és felrobbantott egy helikoptert, megölve a benne ülő katonákat.
Hogy miért beszélünk hosszan erről a jelenetsorról, miközben a későbbi történésekre semmiféle hatással sem volt? Hát pont ezért.
Az egyetlen lezárást Matthew Modine karaktere, Papa kapta meg, akit szintén lelőttek a katonák, de még így is el tudta engedni Tizenegyet. De nem derült ki a negyedik évad végére, hogy végül mi lett az egész országot végiglövöldöző ezredessel és a katonáival, mi lett az életben maradt és a gyerekeknek szurkoló tudóssal, és miért nem mentek mindannyian a leglogikusabb helyre, Hawkinsba, a gyerekek után.
De ezen kívül is voltak elvarratlan szálak, például a szibériai szökésben. Mi történik a börtönnel, ahol a főhősök megküzdenek egy csomó szörnnyel? Ennyi volt, nincs több orosz kísérlet? Vagy ezt már tudják az amerikaiak is? Vagy hogy eleve hogyan került oda az a sok szörny az orosz laborba? Ez mind csak a rajongói elméletek táptalaja.
És ott van az a jelenet is, amiben az egyik idegesítő orosz mellékszereplő győzköd egy másik, még idegesítőbb mellékszereplőt arról, hogy segítsenek a főhősöknek. Itt egy, a közönség által eddig nem ismert részletet vesz elő a másik mellékszereplő múltjából, mindenféle korábbi utalás vagy írói építkezés nélkül. És hogy végül mi történik ezzel a két, egyébként relatív sokat szereplő figurával, miután megmentették a főhősöket, és egy orosz csempészként és börtönőrként megérkeztek a nyolcvanas évek Amerikájába? Hát ez sem derül ki.
Aki túl sokat markol
Ez az évad rengeteg mindent akart: maradjon meg az érzelem és a nosztalgia, de legyen több helyszín, több karakter, legyen a korábbiaknál félelmetesebb, derüljenek ki régi titkok, legyenek nagy felismerések, és persze mutassuk meg, hogy a szeretet, az akaraterő, a barátság és az önfeláldozás milyen fontos ahhoz, hogy ne győzhessen a gonosz.
De közben annyi emlékezetes pillanatot, akciót és feszültséget próbált egybefűzni, és egyszerre akart dráma, horror és vígjáték is lenni, hogy ezzel az egész negyedik évad, de főleg a két záróepizód átcsapott a saját maga paródiájába.
Egyszerre ott volt a megkínzott Hopper szibériai csatája, amiben szétkaszabolja az előtte lelángszórózott demogorgont, sokadszorra is végignéztük Tizenegy utolsó pillanatos üvöltözős szuperlökéseit, és metállal harcoltak a túlvilági lények ellen, mintha csak a Bill és Ted zseniális kalandját néznénk. Csak a Stranger Thingsben mindent nagyon komolyan vesznek.
A rengeteg apróra bontott történetszál végig fenntartja ugyan a feszültséget, de az utolsó óra eseményei már időben, egymásutániságban követhetetlenek. És itt nem egy Dunkirk szintű, az idővel játszó mesteri történetszövést látunk, hanem a legizgalmas pillanatoknál elvágott jeleneteket, amiket ha időrendbe, egymás mellé pakolnánk, akkor azt látnánk hogy egy 15 éves fiút perceken át agyba-főbe ver egy nála erősebb 18 éves. Vagy hogy a három, Kommandó-üzemmódba kapcsoló fiatalt nevetségesen hosszú ideig fojtogatják a horrorindák – de ezt a hősök mind-mind túlélik.
Eközben a szörnyet, Vecnát, egy minden eddiginél sötétebb és kegyetlenebb főgonoszként ábrázolják, ami nyilván elkerülhetetlen fokozása egy újabb és újabb évadnak, de a „Te voltál végig minden mögött!” nem egy hatalmas ráébredésnek tűnik, hanem egy előrángatott sablonfordulatnak. Megvan az a Scooby-Doo-mém, amikor leveszik a szörny álarcát, és alatta ott van a valódi tettes, aki csak egy ember? Na, itt a szörny álarca mögött csak egy még nagyobb szörny van. De hát annak meg minek kellett az álarc?
És mégis működik
A korábbi főgonoszok mögött álló még nagyobb főgonosz, az eltúlzott akciójelenetek, a titkos múltak még titkosabb részletei, és eközben az összetartás és szeretet folyamatos sulykolása egyébként egy másik franchise-nak már látványosan bejött: a Halálos iramban-filmeknek. Az a sorozat az 5. rész körül újradefiniálta magát, és mára a legnézettebb, legnagyobb érdeklődést kiváltó mozis jelenségek közé küzdötte fel magát. Egyébként nekem a Halálos iramban-filmek létével nincs semmi gondom, ízig-vérig szórakoztatóipari termékek, csak hát jónak vagy minőséginek nem annyira lehet mondani őket.
A Halálos iramban egyszerre tudott egy egyre nagyobb szereplőgárdával, egyre nagyobb tétekben gondolkozó filmsorozattá válni, miközben részről részre egyre inkább önmaga túlzó és infantilis másolata lett. És ez az, ami végül sikerült a Stranger Thingsnek is.
A sok-sok hiba, vagy épp idegesítő fordulat mögött mégis csak van egy fantasztikus tudás: tökéletesítették azt, hogy mindenképp beszédtéma legyen a sorozat. Nem az a lényeg, hogy eredeti vagy jó legyen, csak tegyen kíváncsivá a következő részre. Sőt, itt már nemcsak egy-egy részen keresztül kell fenntartani az érdeklődést, hanem egy egész évadot kell annak szentelni, hogy majd valamikor, egy-két év múlva megmutatjuk, hogyan is záródik le ez a sztori.
És az ötödik, záróévadban is lesz lehetőség, a földnyílós-szörnyirtós hatalmas összecsapás ígéretén kívül ott vannak a különböző módon megsebzett szerelmesek, vagy épp Will lassan és szépen építkező coming outja. Az utolsó epizódra partvonalra állított katonák és a Tizenegy utáni vadászat is újraindul, de ott van Max visszahozásának kérdése is. Ott nemcsak az az érdekes, hogy mi lesz a kómában lévő, megnyomorított lánnyal, hanem az is felmerülhet majd, hogy Tizenegynek egyáltalán joga vagy feladata volt-e visszahozni őt így az életbe. Főleg akkor, ha továbbra is megmaradt a kapcsolat Vecna és közte.
Ezekből az elemekből garantáltan lehet majd gyúrni egy izgalmas záróévadot. Csak az a kérdés, hogy vajon fennmarad-e az a tendencia, hogy a készítők évadról évadra egyre nevetségesebb és mesterségesebb módon fűzik össze ezeket az elemeket. Aminek nem az lesz az eredménye, hogy a nézők nem fogják megnézni az ötödik évadot, mert minden károgásom ellenére én is pontosan tudom magamról, hogy ott leszek a nézők között. Inkább az a gond, hogy 13 órát rengeteg más módon is el lehet tölteni, és nem elsősorban azzal, hogy végignézzünk egy hosszúra nyújtott, egyre kevésbé elbűvölő mesét, amiről a szórakoztatóipar jelenlegi helyzetét ismerve valószínűleg a legvégén kiderül majd, hogy csak a Netflix új Stranger Things spinoff sorozatát készítette elő.
(A címlapkép és a borítókép forrása: Netflix)