2022. május 24. – 05:39
A Love Death + Robots (innentől csak LDR) egy nagyon érdekes szelete a Netflixnek, mert egyszerre mutat rá a streaming nyújtotta alkotói szabadság pozitívumaira, miközben mégiscsak arról van szó, hogy időközönként Tim Miller és David Fincher felügyelete alatt megjelenik nyolc-kilenc, egymástól tök független, mégis egy kalap alá hozott animációs film szerelemmel, halállal és robotokkal. Mondjuk, ebből a harmadik évadra csak a halál maradt pár robottal.
Az antológiasorozat az animációs műfajban egyáltalán nem újdonság, a LDR-ot is Ralph Bakshi kultikus animációs filmje, az 1981-es Heavy Metal ihlette, ami nem egy nagy összefüggő történet, hanem kb. fél tucat történetszegmens egymás mellé rakva. Fincher és Miller eredetileg ebből az animációs filmből akart élőszereplős rebootot csinálni olyan rendezőkkel, mint James Cameron, Zack Snyder, Gore Verbinski, Guillermo del Toro vagy Rob Zombie, de a 2008-ban bejelentett projekt egy évtizedre filmfejlesztési limbóba került, és végül semmi nem lett belőle. Ezt az antológiás alapötletet hozta el végül Miller (akinek a nevéhez fűződik az első Deadpool) és Fincher, aki a Mindhunter miatt egyébként is otthonosan érezheti már magát a Netflixnél. De ha a Heavy Metal nem mond senkinek semmit, akkor ott van példának az Animatrix, a frissebbek közül a Star Wars Visions vagy a marveles What If?…
A különbség annyi, hogy amíg az előbbieket egy adott márka tartja össze (Mátrix, Star Wars, Marvel), addig a LDR sokkal liberálisabban bánik a témakörökkel. Az eddigi két évadban tényleg volt minden a horrortól a vígjátékon át az egész kedves kis romantikus történetekig, és elég bátran nyúltak az animációs stílusokhoz is. Az első évadban ráadásul egy magyar stúdió, a Digic Pictures két munkája (Ice Age, The Secret War) is szerepel.
A második évadra egy kicsit megkopott az első évad frissessége és eredetisége, valahogy hangulatban és látványban annyira más volt minden epizód egymáshoz képest, hogy egyben ledarálva az első évadhoz képest kevésbé tűnt koherensnek. Nyilván tíz-húsz perces kisfilmekről beszélünk, amelyek külön-külön egészen másként hatnak, de a LDR valahogy olyan, hogy az ember örömmel darálja le az összes részt egy unalmas kedd délután, ahelyett, hogy ezeket a szűk negyedórákat szépen beosztaná magának.
Éppen ezért szerintem egy fokkal erősebb lett a harmadik évad, még ha cserébe jóval sötétebb és nyomasztóbb is a legtöbb történet, mint amire számítottam.
Az évad kicsit át is veri a nézőt, mert az első rész az egész LDR legismertebb karaktereivel, a három kis robottal kezd, akiket már lehetett látni az első évadban. Továbbra is turistaként közlekednek a Földön, azt vizsgálva, hogyan irtotta ki magát az emberiség. Azt nyilván a Netflixnél is érzik, hogy a Three Robotsban ott a potenciál egy önálló sorozatra, mert kevés viccesebb és eredetibb ötletet láttam az utóbbi években annál, hogy három jópofa kis robot azon röhög, mekkora lúzer idióta az egész emberiség. Ezután viszont radikális hangulatváltás következik szinte az utolsó rész végéig.
Akad ugyan egy-egy könnyedebb hangvételű kisfilm (az egyik baromi jópofa stop motion Millertől, a másik pedig gyakorlatilag az első évados mélyhűtős sztori újragondolása egerekkel), de a harmadik évadban elmesélt történetek alapvetően a következőképpen néznek ki:
- az ember vagy emberek nagyon rosszkor vannak, nagyon rossz helyen;
- minden meg akarja ölni a főhőseinket;
- és a végén nagyjából mindenki meg is hal.
Elmondani nem bírom, mikor láttam nagy dózisban ennyi kifejezetten szomorú lezárású kisfilmet, de a lehúzó hangulat ellenére is azt kell mondanom, hogy legalább a harmadik évadra sikerül egy kicsit egységesebbre venni az atmoszférát. A legtöbb történet konkrétan kő kemény horror a belezős-koponyatrancsírozós fajtából. Fincher például rendezett egy matrózsztorit, aminek a címből csak halálhoz van köze, cserébe egészen érdekes morális kérdésköröket feszeget benne úgy, hogy csak úgy repkednek a hullák.
A Swarmban azt nézhetjük meg, hogyan térképez fel az emberiség egy idegen fajt, majd hogyan válik katasztrofálissá az egész művelet. Az feltűnt, hogy ebben az évadban nagy sláger volt az a klisé, hogy egy szörny vagy valamilyen idegen entitás egy hullán keresztül kommunikál a teljesen lesokkolt főhőssel. És persze ismét van két történet, amelyben egy négy-öt fős katonai egység ismeretlen veszélyforrás áldozatává esik, és a végén nyilván senki sem éli túl. A legerősebb viszont minden bizonnyal az egész évadot záró epizód, ami kicsit olyan, mintha egy Vaják-spinoff lenne, iszonyat látványos koreográfiával, zenével, látvánnyal és olyan sokkoló méretű erőszakkal, amit élő szereplőkkel nem is lehetne legyártani rendesen.
A sokkal koherensebb atmoszférateremtés egyértelműen az animációs kísérletezés kárára ment még úgy is, hogy alapvetően mind a kilenc kisfilm fantasztikusan néz ki. A Miller rendezte stop motionös kisfilm a maga műfajában egészen egyedi, de azért a többi inkább hasonlít egy nagyon drága és látványos videójáték átvezető animációjához. Ezzel egyébként semmi baj nincs, mert néha jobban néznek ki, mint egy-egy több százmilliós blockbuster a mozikban, de aki kifejezetten a változatos animációs stílusok miatt szereti a sorozatot, az talán egy kicsit csalódni fog. Az egyetlen pozitívum, hogy valamivel tradicionálisabb, rajzolt animációból legalább egy befért a kilencbe, méghozzá attól a Titmouse stúdiótól, aminek a nevéhez egy sor kultikus rajzfilmsorozat fűződik, mint a Metalocalypse, a Venture Bros vagy a Big Mouth.
Bármennyire is jó szórakozás minden évben ledarálni nyolc-kilenc egyedi, kompakt, látványos, tanulságos vagy éppen baromira sokkoló animációs filmet, a jövőben ez sajnos változhat. A Netflix előfizetőinek száma története során először csökkenni kezdett, ezért megszorításokba kezdtek, és éppen az animációs osztályukat építették le, miközben pár hónappal ezelőtt éppen derült ki, hogy a felhasználóinak több mint a fele nézett már valamilyen – jellemzően japán gyártású – animét a felületen 2021-ben. Ezért sajnos megvan az esély arra, hogy a LDR-hoz hasonló passion projectekből egyre kevesebb lesz.
