Az Oscarra jelölt magyar horror: az ifjú Mulder és a még ifjabb Scully kalandjai a spanyolnátha idején
2021. október 28. – 17:46
Úgyis mindenkit az érdekel egy újonnan bemutatott film esetében, hogy megéri-e a mozijegy árát, úgyhogy gyorsan szögezzük is le az első magyar horrorfilmként reklámozott Post Mortem esetében, hogy még a hibáival (van belőlük azért jó pár) együtt is teljesen korrekt, nem rossz film, alighanem stílusteremtő darabként fogják majd emlegetni idehaza évek múlva, az Oscar-győzelem miatt viszont nem kell rágni a körmünket.
Azt most hagyjuk, hogy valóban, 100%-ig az első magyar horror-e a Post Mortem, nem is ez a lényeg, már csak azért sem, mert Bergendy Péter (Állítsátok meg Terézanyut!, a Vizsga, Trezor) legújabb filmjében nem a horror a legizgalmasabb, sőt az valójában a legrosszabb, legbugyutább része, ami miatt sajnos némileg elhasal a kiváló alapötlettel indító film.
A történet szerint 1918-ban, az első világháború végén járunk, a háború pusztítása mellett már a spanyolnátha is könyörtelenül szedi az áldozatait, ennek szörnyű hatását pedig tökéletesen látjuk egy felvidéki faluban, ahol a férfiak többsége meghalt, a fagy miatt pedig szó szerint halomban állnak a temetetlen halottak. Ide érkezik meg Tomas (Klem Viktor), aki egyfelől halottak fotózásával keresi a kenyerét – ez hátborzongató, de rendes szakma volt egykoriban, az elhunytakat még egyszer, utoljára szépen felöltöztetve beállították a család közé, hogy legyen róluk egy utolsó kép –, másfelől a háborúban egy robbanás után visszatért a halálból. Utóbbi jelenti a kapcsot közte és a faluban lakó tízéves lány, Anna (Hais Fruzsina) között, akit születésekor kellett újjáéleszteni.
A probléma pedig a falut sújtó kísértetjárás, ami a természetfeletti hangok mellett természetfeletti gyilkosságok formájában is megjelenik.
Bergendyék a démoni, lidérces vonallal a Démonok között univerzum sikerét célozták meg, különös véletlen folytán a spanyolnátha, koronavírus párhuzam is pluszlöketet ad a filmnek. De önmagában az 1918-as időszak vidéki Magyarországa (simán lehetne egyébként bármely kelet-európai terület is), a világháborús, majd spanyolnáthás pusztítás remek választás lett volna még koronavírus nélkül is.
De csak lett volna. A kétórás film első felében remek a hangulatépítés, még a feszültség is fokozódik valamennyire, aztán az egész film kezd kísértetjárásról kísértetjárásra egyre jobban szétesni. Az elején misztikus késleltetésnek tűnik, hogy a fent említett pár mondaton kívül nem tudunk semmit a démonvadásznak felcsapó Tomas, Anna páros hátteréről, az idővel úgy lesz egyre nagyobb hiányt jelentő kérdőjel, mert a két karaktert nem sikerül semmi mélységgel megtölteni.
Ugyanez a helyzet a papíron a film központi szerepét játszó kísértetjárással is – sem azok okáról, sem az egész megoldásáról nem tudunk meg semmit, az sem derül ki, hogy miért ezt a falut sanyargatják a kísértetek, miért azt ölik meg, akit épp megöltek.
Jönnek, látnak, ijesztgetnek,
aztán mennek is tovább, hogy aztán megint jöjjenek és megint ijesztgessenek, valódi tét nélkül. Az ijesztgetés egyébként a film másik gyenge pontja. A feszültséget sosem sikerül tartalommal megtölteni, így a kísértetjárás jelenetei egészen olcsó jump scare-ekben, vagyis hirtelen, a semmiből előjövő hangeffektekben, illetve már-már röhejesen rángatózó holttestekben csúcsosodnak ki. A jó horror viszont nem attól jó, hogy az ember ötpercenként kirázza az ölében levő popcorn felét, hanem hogy az, ami miatt rettegett a moziban, később is eszébe jut, elgondolkodtatja.
A Post Mortem esetében kézenfekvő lett volna a gyásszal, a hétköznapok részévé váló temetetlen halottakkal való szembenézés, az egész, sok éven át húzódó tragédia feldolgozásának központba állítása, de ebből semmit nem kapunk meg. Abban, hogy nem áll össze az egész, felelősek a szereplők is, a rémisztő jelenetek alatti reakciójuk egyáltalán nem hiteles.
Nem meglepő, hogy ha a főszereplőket és a történetet sem sikerült túl mélyen kibontani, akkor a mellékszereplőkre sem jutott túl sok energia. A Schell Judit által játszott nő esetében az is világosan látszik, hogy nagyon sok leforgatott anyag maradt ki a kicsit már így is túl hosszúra nyúlt filmből, amik kibonthatták volna egy-egy tettének a hátterét, így viszont – mint az egész filmben – sok minden csak lóg a levegőben, pont úgy, ahogy a falu lakói a kísértetjárás alatt.
A film első, építkező fele mellett pluszpont viszont, hogy a speciális effekteket nézve simán hozza a film a nyugati B szintet. A lebegő emberek, a maszkok teljesen jók, még a kísértetek ábrázolása is elmegy, szóval látszik, hogy hova ment a filmre költött bő 860 millió forint jó része.
A Post Mortem így elfuserált, vidéki Magyarországba oltott múlt századi X-akták-rész lett: (az ifjú) Mulder és (a még ifjabb) Scully kinyomozták a nagy, ijesztő misztikus fenyegetést, nem tudunk meg semmiről semmit, majd továbbállnak.
Ennek ellenére mint első, komoly állami támogatásból készült nagyjátékfilmes magyar horror, megér egy esélyt, hogy aztán lássuk, hova jut a műfaj idehaza, ha jönnek a követők.
A film Oscar-jelölése miatt meg kell említeni, hogy a Post Mortem (egyik) producere az a Lajos Tamás, aki az SZFE újonnan kinevezett kuratóriumának tagja, míg a több, az elmúlt időszakban bemutatott, az Oscar-jelölés szempontjából bármennyire is szóba kerülhető film mind SZFE-kötődésű.
