Egymással óbégató világsztárokból még nem lesz felhőtlen szórakozás

A Malcolm & Marie baromira jól néz ki, és valószínűleg akkor is ezt írnám, ha nem Rév Marcell lenne az operatőre. Révnek ez a sokadik együttműködése Sam Levinson rendezővel, amik közül a legismertebbek talán az Eufória című sorozat epizódjai voltak. Egészen biztos vagyok benne, hogy mostantól a Malcolm & Marie lesz a legismertebb, ez a fekete-fehér, járvány alatt forgatott, kétszereplős vitatkozásmaraton.

Sem Levinson, sem Rév semmit nem bízott a véletlenre, hogy tudjuk, mennyire komolyan vették a vizualitást: a filmet nyitó stáblistán külön feliratot kap, hogy milyen kamerával, milyen objektívvel és milyen nyersanyagra forgott a film. Tényleg baromi jól néz ki, mintha egy felsőkategóriás divatfotózás a szemünk előtt folytatódna, és váltana át egy párkapcsolati drámává. Egy olyan párkapcsolati drámává, aminek a szereplőitől szeretnénk nagyon messzire menekülni.

A szereplői pedig értelemszerűen Malcolm (John David Washington, többek között a Tenetből), aki filmrendező, és Marie (Zendaya, többek között az Eufóriából), a fiatalabb barátnője. Amikor a film elkezdődik, egy kaliforniai vendégházba érkeznek meg Malcolm első rendezésének premierje után. A férfi pörög, a közönség imádta a fiatal, drogfüggő lányról szóló filmet, a kritikusok szemtől szemben dicsérték, minden sínen van. Vagyis csak lehetne, mert Marie-nek piszkálja a csőrét, hogy a beszédében Malcolm a világ összes emberének megköszönte a filmjét, csak neki nem. A fiatal, egykori drogfüggő lánynak.

Egy ártatlan megjegyzés aztán vitatkozásba majd veszekedésbe eszkalálódik ebben a csodálatos berendezésű vendégházban, a veszekedésből pedig aztán egy egész éjjeles szájtépés lesz hitelességről, alkotói inspirációról, egy kapcsolat mélységeiről, filmkészítésről és a kritikusokról. Nem, az utóbbi önmagában még nem lenne baj.

A Malcolm & Marie-be bele van kódolva, hogy a kritikusok dilettánsok, hogy a filmrendezők nárcisztikus jegyeket mutató, megalomán, de érzékeny virágszálak, hogy a filmkészítés úgy általában egy olyan dolog, ami könnyen átpolitizálható, aminek a megítélését millió dolog befolyásolhatja, és általában befolyásolja is. Bele van kódolva, hogy minden, amit én leírok róla, azt az író-rendező simán lerázza magáról, hiszen elmondhatja, hogy a filmje egyik nagy monológja pont erről szól. Washington őrjöngve, zihálva, magából kikelve szitkozódik, amikor a Los Angeles Times egyébként pozitív kritikáját olvassa, csak azért, mert felszínes, rosszul azonosít filmkészítési eszközöket. És amúgy mesterműnek nevezi a munkáját. Nem, ez önmagában még nem lenne baj.

A baj már nyilvánvaló, ha a filmben eljutottunk eddig a pontig: a Malcolm & Marie olyan, mint egy írói kísérlet egy képzelt beszélgetésről, sőt, egy üvöltve előadott dühkitörés, ami elvileg két embernek adna hangot, de inkább a férfinak ad igazat. Egy kifejezett pöcsfej férfinak, aki csámcsogva zabálja a sajtos tésztát, miközben a ház egyik feléből üvöltözik a barátnőjével, egy férfinak, aki még a nyakkendőjét sem lazítja ki, de a párját már látjuk vetkőzni, a férfinak, aki állva is hétrét görnyedve rándul, ha bárki is kritizálni meri. Persze, sehol sem kötelező, hogy egy film főszereplője szimpatikus legyen, de a Malcolm & Marie akkor is mintha a férfi mellett tenné le a voksát, amikor épp a pöcsfejsége csúcsán van.

És rendszeresen odakerül, mert Levinson forgatókönyve ciklikusan ismétli magát, gyakorlatilag különböző okokból kirobbanó viták sorozata, amit néha szöveg nélküli, csendes jelenetek szakítanak meg. Ha egy veszekedés véget ér, akkor kis szünet után folytatódik, csak más indítékból, más kezdeményezésére, más témáról. Amíg ez az első veszekedésig tart csak, addig a Malcolm & Marie érdekes, lefoglalja a néző figyelmét, pörög.

Érdekes azt látni, hogy valakinek élete egyik legjobb estéjét hogyan tudja tönkretenni a kicsinyesség és az ego. Aztán amikor egy konfliktusnak vége, és kezdődik egy másik, és megyünk egyre mélyebbre és mélyebbre a traumákban, sérelmekben és érzelmekben, úgy lesz a film egyre inkább fárasztó és idegtépő. Aki már volt harmadikként szemtanúja egy pár régi sérelmeket felcibáló veszekedésének, az tudja, hogy nem a legszórakoztatóbb élmény.

Még akkor sem, ha a párt John David Washington és Zendaya alakítják, két kedvelhető, tehetséges színész, akikből mintha minden finomság eltűnt volna a Malcolm & Marie-ban. Washington zihál, puffog, harapdálja a száját. Zendaya sokatmondóan néz, a szándékai kifürkészhetetlenek. Mindketten jó sírók, a szájremegés mindkettőjüknek jól áll, amikor arra van éppen szükség, de amit művelnek, az a lehető legnagyobb gesztusokkal előadott színészi munka, ahol nincsen helye kétértelműségnek.

A vizuális megoldások már változatosabbak. Az első pár percben még csak a házon kívül nézzük a párt egy hosszú, de mozgó beállításban, később néha kézikamerás snittekkel követjük, néha statikus képekkel nézhetjük őket. Az egyik legjobb megoldás is a képnek köszönhető: amikor Washington ordítva zabálja a makarónit, sokáig csak szemből nézhetjük, mintha rajtunk keresztül üvöltözne. Aztán amikor mögé kerülünk, akkor úgy tűnik, mintha egy nagy tükörnek kiabált volna végig.

De sajnos nem ilyen szimbolikus használati tárgyakkal veszekednek a főszereplők, hanem egymással, és amennyire szeretne a film célratörőnek tűnni, annyira önismétlő, és végeredményben üres lesz. Egy kinézetre vonzó, de végtelenül üres élmény.

„De mielőtt megírta ezt a bárgyú, kretén kritikát, ugyanaz volt a gondom vele, mint most, hogy elolvastam ezt a kibaszott, köcsög cikket! Ez a nő nem a filmet nézi. A gondolatokat, a mesterségbeli tudást, az érzelmeket. A filmnek nem muszáj üzenetet hordoznia! Szív kell bele és feszültség”

– ezt ordibálja Malcolm, amikor a filmjéről írt első kritikát olvassa. A Malcom & Marie-ben sem szív, sem feszültség nincsen.

A Malcolm & Marie február 5-től nézhető a Netflixen.