„Ideje visszafogadnunk Attilát és büszkének lenni rá!” – zárja Attila: a miénk! – Türk idők című cikkét a Mandineren Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és az Orbán-rendszer egyik főideológusa. Schmidt szerint „elképesztően ostoba nemtörődömség”, hogy Attila, a hun nem része a magyar történelmi emlékezetnek és közbeszédnek, hogy „nincsenek Attila-szobraink a fővárosban, nem készülnek róla filmek, tévésorozatok, kurtán-furcsán említik tankönyveink”.
Pedig Schmidt szerint rajtunk, magyarokon kívül az egész világ Attila, a hun leszármazottainak tekint bennünket, és „Attiláról a dicső győzelmek, a merészség, a vitézség, a hatalmas küzdeni tudás, a férfias erő, a bátorság, a szervezési és vezetési zsenialitás jut mindenkinek az eszébe”.
Schmidt egyébként a Türk Tanács dicséretével indítja cikkét, majd bekezdéseken keresztül értekezik arról, hogy szerinte milyen a magyar ember. Hát ilyen:
- gyanakvóan néz körül,
- csak ritkán csodálkozik, mert már mindent látott,
- övé a tágasság,
- vonzódik a pompához és a csillogáshoz,
- mindennek szereti megadni a módját,
- szalmaláng,
- helyén kezeli a rongyrázást,
- realista,
- harcos, ha muszáj, de nem támad,
- halogató,
- kiülő,
- óvatos,
- kétkedő,
- vállvonó,
- humoros,
- nem akar minden áron érvényesülni,
- idegen eszméknek nem dől be,
- a sajátjához ragaszkodik,
- a másét nem kívánja.
Utóbbiak miatt viseli nehezen Trianont is, hiszen a magyar „a Szent Korona országait sem növelni, sem elveszteni nem akarja, elengedni nem tudja. Ez a hazája, ősi földje, ez az, ami az övé.”
Ezzel szemben Schmidt szerint a német vagy a francia ember
- fürge,
- cselekvő,
- tülekedő,
- bírhatni vágytól fűtött,
- gyakorlatias,
- átideologizált.
Hát, akkor így.