Bravúrokat halmoznak a világ legjobb hegymászói, és ez hamarosan talán eljut a hazai médiába is. Bemutatjuk, hogyan mutatja be ezt a sportot a lelkes gyakornok, a dörzsölt kereskedelmi mászó és a sokat látott zsurnaliszta.
Váratlanul úgy beindult a világ hegy- és sziklamászó elitje, mintha a hegyekben nem hó, hanem valami kristályos doppingszer hullana az égből. Egy ukrán csapat a napokban megmászta az Annapurna 3 nevű himalájai hegy gerincét. A mászók rettenthetetlenségét jelzi, hogy 18 napig másztak brutális körülmények közt, és ebből 12 napra volt elég az élelmük. Egy cseh társaság nem sokkal ezután az Ama Dablam meredek falára mászott új utat, 6000 méter felett végezve atletikus mozdulatokat. Egy orosz páros pedig egy két és fél kilométer magasságú jeges, sziklás falon mászott fel, egy még sosem mászott kirgiz hegyen. Nehéz lesz díjat osztani az idei Piolet d'Oron.
Ezek persze olyan teljesítmények, amelyek értékeléséhez kell valamennyi háttértudás, mert itt nem csak arról van szó, hogy valaki oxigénnel vagy anélkül felgyalogolt egy nyolcezer méteres csúcsra, 2546. mászóként.
A hírek előbb-utóbb beszivároghatnak a hazai hírlapokba is, úgyhogy a meglepetések elkerülése végett felvillantom azt a négy jellegzetes stílust, ahogy nálunk írnak a hegymászásról.
Csak a szikla van, és én – a gyakornok nagy kalandja
A világhírű alpinisták feljutottak az ember által még sosem mászott himalájai falon a csúcsra. Ez jutott eszembe, ahogy kezem görcsösen markolta a sziklát. Ujjaim a kő kiszögelléseit keresték ösztönösen. Testemet csupán ezek az apró pontok rögzítettek a hegyhez, amúgy mögöttem a végtelen tér kezdődött.
A kötél, a létbe vezető vékony köldökzsinór is mintha valaki más testéhez lett volna rögzítve.
Homlokomon az eső (vagy arcomat égette a nap, attól függ, hogy a szerkesztő melyik évszakban küldte ki az újságírót riportra, hogy írjon valamit hétfőre új hobbijáról). De az időjárás is csak távoli jelzés volt, hogy valahol a messziségben mégis létezik a világ. Egyre távolabbról hallottam a hangokat, barátaim arca odalenn elmosódott.
Egy másik térszeletben mozogtam már, ahol csak én voltam, és a szikla.
Aztán váratlanul ott álltam Fenn. Ugyanúgy, mint a világhírű alpinisták múlt héten az Ama Dablan csúcsán. Könnyű bizsergés futott végig agyamon, ujjaim perzseltek, lenézve társaimat láttam. Ujjongtak/elhűlve néztek a teljesítményemet látva. Tudtam, hogy hamarosan mellettük állok, de mégis, valahol örökre átléptem a határaimat.
Felhúzta magát a kapaszkodókon – a news roomos, akinek egy közlekedési baleset után még ezt a hírt is be kell raknia
Egy nemzetközi expedíció a hétvégén megmászta a Himaláját. A hegymászóknak három napba telt, amíg meghódították a csúcsot. A híradások szerint a sportolóknak meredek kapaszkodókon kellett haladniuk, egyikük kizuhant, de a kötél be volt csavarozva a hegybe, ezért a baleset szerencsésen végződött. (De ki vitte fel a kötelet?!)
Az expedíció vezetője a hazatérést követő sajtótájékoztatóan azt is elmondta, hogy a legnehezebb részek kihajlottak, egyfajta negatív falon kellett felmenniük. Itt is szöges cipőket és egyéb kapaszkodókat vettek igénybe.
Ez volt a legnehezebb pálya, amit valaha a világon megmásztak.
Nem kell amputálni a lábujjakat – a profi vendégcikket ad le
Hajnali két órakor hagytuk el az előretolt alaptábort, négykor szálltunk be a falba. Vizes, nehezen biztosítható szakaszok után értünk ki a főfalra. A törős sziklába két szög és egy ék segítségével építettünk standot, ahonnan a főfalat vettük célba.
Délre értük el az áthajlásrendszert, amely sok meglepetést tartogatott, hiszen itt még sosem másztak, és látcsővel sem tudtuk megfigyelni a táborból a részleteket.
A nehézséget jelzi, hogy Csaba két alkalommal kicsúszott, és 25 illetve 32 métert esett, a Hegyimedve Kft.-től kapott amerikai köteleink azonban megfogták. Köszönjük a támogatást.
Egy éjszakát töltöttünk 7382 méter magasan egy függőbivakban. A csúcsot harmadnap délben értük el, egy meredek hólejtő leküzdése után. Köszönjük a Hegyimedve Kft. értékes segítségét a bakancsokért, az orvosok szerint a fagyási sérülések átmenetiek, nem kell amputálni a lábujjakat.
A Máramarosi puding hatalmas, de a Himalája még hatalmasabb – a kereskedelmi mászó cikke
Kis csapatunk vidáman készülődött a gleccseren felállított, színes táborban. Serpa barátainkkal közösen énekeltük a fenséges tájról írt versemet, kedves pakisztáni hordáraink műanyag dobozokból szerkesztett dobokon adták a ritmust. Végignéztem a boldog arcokon, és eszembe jutott mindaz, amit átéltünk. Két hetet töltöttünk az alaptáborban akklimatizációval, barátkozással, interkulturális kapcsolatok építésével.
Esténként hallgattuk a pakisztáni törzs bölcs öregjét, miközben Máramarosi pudingot kanalaztunk. A Máramarosi puding nemcsak magashegyi sportolóknak, de minden egészséges életmódot folytató embernek értékes tápláléka, legyen szó egy könnyű reggeliről vagy mozgás utáni energiautánpótlásról.
De hol vannak ezek a gondtalan napok? Alaptábori teamünk könnyes szemmel búcsúzott tőlünk, ahogy a hegy lába felé vettük az irányt. Indulásunkat csak az hátráltatta, hogy pakisztáni barátaink elállták az utunkat, részben szeretetből, részben hogy fizessük ki a hordári szolgálataikat. Sajnálatos, hogy az anyagiasság, a pénz mámora a világ ezen érintetlen szegleteiben is meghódítja a lelkeket.
Vad, erős szél kapott az arcunkba.
Akaratlanul is társam hátizsákjára szegeztem a tekintetem, a Makadám Mogyoró logója volt egyetlen támpontom a kegyetlen viharban. Tudatom így keresett menedéket a tomboló elemek poklában. A fagy lassan kúszott végig lábszáramon. Egyértelmű volt, hogy átléptük a Kockázati Zóna határát, ahonnan nincs visszaút.
Összenéztünk. Nem kellettek szavak. Az élet mindennél többet ér. Talán csak a hideg csikarta ki a könnycseppet, amely azonnal ráfagyott szakállamra. Visszafordultunk. Rögtön intettem is az alaptábori sátor előtt álló szakácsnak, aki tudta: ilyen állapotban, és persze nyugodt délutánokon is, egy forró Golden Peak Tea életet menthet.
