Iratok dobozokban, szárazban és hidegben, amik soha nem kerülnek nyilvánosságra

Napfény nincs, szellőzőzúgás, papírszag, száraz, hideg levegő, na meg rengeteg, kartondobozokkal teli Dexion–Salgó polcsor viszont van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) legnagyobb raktárában. Ebben a pincében vannak az ügynökaktákból ma ténylegesen nyilvánosságra hozott iratok is, de ezek csak a dokumentumok egy kis részét teszik ki. Az ügynökakták szerdai, részleges nyilvánosságra hozatala után nyílt napot tartott a levéltár, a kerekasztal-beszélgetésekkel párhuzamosan nemcsak újságírók, hanem egyszerű érdeklődők is megnézhették, milyen körülmények között tartják azokat az aktákat, amikről változó intenzitással, de évtizedek óta beszélnek a magyar közéletben.

Az 1950-es és 1960-as években az iratok rossz minőségű papírokra készültek, leginkább ezeket kell napfénytől elzárva, állandó hőmérséklet és páratartalom mellett tartani, hogy megóvják az állagukat – magyarázta az érdeklődőknek és az újságíróknak a polcok közötti, a raktár közepén végignyúló szűk folyosón Kőrös Annamária, az ÁBTL információs kárpótlásért felelős osztályának osztályvezetője. Mivel az iratok savasak, ezért savmentes tárolókban kell tartani őket, és időnként még lúgos kémhatású anyaggal is kezelik a dokumentumokat, hogy a jövőben is ugyanolyan állapotban legyenek, mint most. Az állagmegóvás nagyon fontos, már csak azért is, mert az osztályvezető szerint „van olyan iratanyag, amit az elmúlt 30 évben majdnem minden héten vizsgáltak”.

A kommunizmus alatt működő állambiztonsági szolgálatok iratainak állagát persze nem mindig óvták. Rengeteg irat tűnt el több részletben. Az 1956-os forradalom leverése után a szolgálatoknak dolgozó operatív tisztek is megsemmisítettek iratokat, a koncepciós perek iratanyagait az 1960-as években zúzták le. Az 1980-as években pedig politikai kérésre törölték bizonyos emberek aktáit. „Elsősorban az 1980-as évek iratanyaga hiányos” – mondta Kőrös Annamária osztályvezető. Azt is elárulta, hogy az 1970-es évek óta használt, ma nyilvánosságra hozott mágnesszalagokon eredetileg 150-160 ezer emberről voltak adatok, ezekről később már csak 55 ezer emberre vonatkozó adatot tudtak kinyerni.

„Fontos lépés volt a mai nap, de ez az iratanyagnak csak egy töredéke” – mondta az osztályvezető, miközben azokra a polcsorokra mutatott, amiken a ma nyilvánosságra hozott dokumentumok vannak. A munkadossziék, amikben a megfigyelt emberekről szóló konkrét jelentések vannak, az áldozatokra való tekintettel nem kerültek be a levéltár nyilvánosan kereshető adatbázisába. Pedig ezek a dokumentumok több helyet foglalnak el a levéltár legfontosabb és legnagyobb raktárában, mint az összes többi dokumentumtípus bármelyike.

A Telex kérdésére mondta el a levéltár főosztályvezetője, hogy csak a munkadossziék nagyjából 1,2 irat-folyókilométert tesznek ki. Vagyis, ha élükre állítanánk ezeket, akkor a világ legmagasabb épületénél, a Burdzs Kalifánál is magasabb lenne az irathalom.

Kőrös Annamária részletesen beszélt arról is, hogy a kommunizmus alatt működő politikai rendőrség pontosan hogyan szervezett be, környékezett meg embereket. Kezdetben, a Rákosi-korszakban még szélesebb kört érintettek ezek, akár az is elég volt valakinek a megfigyelésére, hogy egy szerzetesrend tagja volt. Ebben az időszakban szinte mindenkiről terhelő információkat akartak gyűjteni, és sok esetben politikai ügyet csináltak olyan dolgokból is, amik nem voltak államellenes bűncselekmények. Rákosi alatt az operatív nyilvántartásba egymillió embert vettek fel, ennyi emberről nyitottak operatív kartont.

A Kádár-korszakban szűkült a megfigyeltek köre. Ekkor már inkább a közösségek szétzilálását tartották szem előtt a szolgálatok, ezért inkább a közösségek vezetőire koncentráltak. Inkább csak azokkal foglalkoztak már ekkor, akikkel szemben bizonyítható volt az államellenes cselekedet gyanúja.

A beszervezni kívánt személyekről részletes környezettanulmányt készítettek, feltérképezték az életkörülményeit és a személyes hátterét. Ezután beszervezési tervet állítottak össze, aztán megszervezték az első találkozót. A beszervezés különböző alapokon történhetett: leggyakrabban „hazafias” indokra hivatkoztak, de előfordult a politikailag kompromittáló adatokkal való nyomásgyakorlás, ritkábban az anyagi ösztönzés is.

A beszervezéshez kapcsolódóan nyitották a szolgálatok a B-dossziékat, amikbe a folyamat dokumentumai kerültek. Ezeket ma még nem hozták nyilvánosságra, ez februárban fog megtörténni. Alapvetően a szolgálatokkal kollaborálókról állították ki a 6-os kartont, amin többek között feltüntették a személyes adatait, a beszervezés időpontját és annak alapját is. A hálózati személy H-számot kapott, ha pedig később jelentéseket is adott, M-számmal jelölték, ami már a munkadossziéra utalt. A beszervezési naplókban (B-naplókban) a személyek nevét, beszervezésük vonalát és a kizárásukra vonatkozó adatokat rögzítették.

A nyilvánosság kérdése nem csak a levéltár pincéjében található raktárban, hanem az emeleti díszteremben, a raktárvezetés előtt tartott kerekasztal-beszélgetésen is szóba került. „A médiamunkásoktól nem várok semmit” – mondta a beszélgetés egyik vendége, Müller Rolf történész. Arra utalt, hogy szerinte a média tehet arról, hogy elterjedt a közbeszédben a nyilvánosság hiánya az állambiztonsági szolgálatok irataihoz kapcsolódóan. „Higgyék el nekem, hogy volt nyilvánosság eddig is, több ezer betekintés érkezik a levéltárba.”

Rainer M. János történész Müller Rolfra reagálva védelmébe vette a sajtó munkatársait. Azt mondta, ő nem is a levéltár ma élesedett keresőjét nézegette, hanem azt, hogy a nagyobb hírportálok mit írnak. Pozitívan beszélt arról, hogy az újságírók mennyire pontosan használják azokat a kifejezéseket, amiket a levéltár is használ a tájékoztatóiban. „Most! De mi volt 36 évig?” – kérdezett vissza ingerülten Müller Rolf.

Az alapvetően a történészi szempontra fókuszáló kerekasztal-beszélgetésen szóba került az is, hogy mi lett volna, ha a ma felfedett adatokat a rendszerváltáskor nyilvánosságra hozták volna. Rainer M. János szerint nem lehet összehasonlítani az akkori nyilvánosságtechnikai viszonyokat a maiakkal, akkor a nyilvánosság még leginkább a televíziót és a nyomtatott sajtót jelentette. Szerinte „a legnagyobb hatást a politikai elitre gyakorolta volna” az, ha kikerülnek az iratok a rendszerváltás körül.

„Ha ‘89-ben sikerült volna zár alá venni az összes iratanyagot, akkor sokkal nagyobb lenne a közbizalom, a hit abban, hogy itt valóban tudunk valami megtisztulást elérni” – mondta a beszélgetésen az ÁBTL főigazgatója, Cseh Gergő Bendegúz. Ezt azzal indokolta, hogy sehol máshol nem akkora az állambiztonsági szolgálatok iratait őrző levéltárakba vetett bizalom, mint Németországban. Ott ugyanis az emberek 1989-ben konkrétan elfoglalták a Stasi, vagyis az NDK titkosrendőrségének az épületét.