1989 nem volt igazi töréspont a múlt felvállalásában. Az ügynökkérdés neuralgikus pont maradt

Volt, ahol a társadalmi katarzis a késlekedés miatt elmaradt, de abban mindenütt egyetértenek, hogy a társadalomnak tisztában kell lennie a múltjával, ezért, akkor is fontos az átláthatóságot biztosítani, ha lassan már inkább történelmi távlatokba kerültek a kommunizmus évtizedei és nincs közvetlen politikai tétje annak, hogy ki működött együtt az egypártrendszer titkosszolgálatával. Ez akkor is igaz, ha így is kerültek miniszterelnöki, államfői pozíciókba olyanok, akiknek ügynöki múltjuk van.

Csehszlovákia az élen

Csehország és Szlovákia 1993-as különválása előtt a közös ország még 1991 őszén elfogadta a lusztrációs törvényt, amely a rendszerváltó országok között példátlan egyértelműséggel kimondta, hogy mindazok, akik a titkosszolgálat bármely ágának munkatársai, ügynökei voltak, vagy kommunista funkcionáriusként magas pozíciót töltöttek be a Csehszlovák Kommunista Pártban, tagjai voltak az ottani munkásőrségnek (LM), az új rendszerben nem kaphatnak felelős beosztást az államigazgatásban, a hadseregben és a rendőrség soraiban.

Miközben sok országban, így Magyarországon is arról ment a vita, hogy ki számít valójában ügynöknek – milyen iratok megléte kell a bizonyításhoz, a beszervezést igazolóktól a jelentéstételen át az esetleges anyagi juttatásig – addig Csehszlovákiában azzal vágták át a gordiuszi csomót, hogy kimondták: „Akik az állambiztonsági operatív nyilvántartásokban ügynökként szerepelnek, azok ügynökök” – mondta a Telexnek Bukovszky László. A szakember közelről ismeri a feltárás folyamatát, hiszen 2003-tól öt éven át a szlovákiai Nemzeti Emlékezet Intézete (ÚPN) Levéltári Főosztályának igazgatója, majd 2008 és 2010 között a csehországi Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának (ABS) főigazgatója volt.

Csehszlovákiában – és a továbbiakban már a két országot külön említve – a törvényhozók nem bonyolódtak bele abba, hogy maguk határozzák meg, ki az ügynök, rezidens, informátor, titkos munkatárs, kölcsönzött lakás birtokosa, vagy konspirációs lakás birtokosa, egyszóval mindazok, akikre a már említett 1991-es átvilágítási törvénynek vonatkoznia kell.

Akit tehát az előző rendszer ügynöknek tartott, az annak is minősült.

A törvénnyel szemben felmerült, hogy túl szigorú, a kollektív bűnösség szellemét idézi, így még 1992-ben Alkotmánybíróság elé is került, ám a testület lényegében helybenhagyta, csupán kivett az érintettek közül három kategóriát, amelyek az állambiztonsági iratokban megjelentek: a bizalmi munkatárs, titkos munkatárs jelölt, és a bizalmas kapcsolati munkatárs. Ők tehát mentesültek a szankciók alól.

Az a szabályozás, amely alapján Magyarországon 2026 novemberében nyilvánosan elérhetők lesznek a dokumentumok, sokban hasonlít arra, ami Csehországban és Szlovákiában is megvalósult – máshol a térségben viszont sem akkor, sem azóta nem. „Ott körülbelül azokat a naplókat, mint amelyek most nálunk nyilvánosságra fognak kerülni, már nyilvánosságra hoztak. Ott az a szerencsésebb helyzet volt, hogy ott megmaradt az összes napló, így egyértelmű volt, hogy a teljes időszak összes nyilvántartási adata megvan. Nálunk sajnos ez nem így van” – mondta a Telexnek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója. Cseh Gergő Bendegúz szerint azonban ennek ellenére az új magyar szabályozás túlmegy a cseh és szlovák példán, mert nálunk ezeken a bizonyos naplókon túl tényleges iratokat, tényleges dossziékat hoznak nyilvánosságra, amelyeket ott nem.

Csehországban tétje volt a lusztrációnak

A különvált Csehországban és Szlovákiában aztán eltérően alakult az ügynökkérdés. Az átvilágítási törvény a cseh oldalon érdemben érvénybe is lépett. „Csehország volt az, amelyik 1993 után szembe mert nézni a kommunista titkosszolgálat múltjával és az ügynökkérdéssel” – mondta Bukovszky. Ennek megfelelően 1994-ben és 1996-ban is törvényt hoztak, amely alapján a belügyi levéltár ügynökaktáit kezelő részleg létrejött, lehetővé téve az iratokba való betekintést a történészeknek és az áldozatoknak egyaránt. A csehszlovák titkosszolgálat (ŠtB) nyilvántartása könnyen kutathatóvá vált, valóban széles körű nyilvánosságot biztosított, és bő tíz éve digitálisan, mindenféle kötöttség nélkül hozzáférhető a hivatalos oldalon.

Eközben ott van az átvilágítási törvény, amely alapján az érintettek nem foglalhatnak el magas állami beosztást a közszolgálati médiumok vezetésétől kezdve állami hivatalokon át magáig a titkosszolgálatok kezeléséért felelős levéltárig, amelyre 2008-ban már teljesen önálló intézet jött létre, a már említett ABS, amelynek első vezetője Bukovszky László volt.

A cseh lusztrációs törvény eredetileg 1996-ig maradt volna fenn, azóta azonban érvényességét többször meghosszabbították, azaz a meghatározott tisztségek betöltéséhez ma is szükség van a belügyminisztérium által kiállított igazolásra, amelyet az illetékes levéltár – 2008-tól az ABS – által adott iratok alapján adnak meg az érintettségről vagy annak hiányáról.

Szlovákiában a nyilvánosság eldöntötte a kérdést

A 90-es évek független Szlovákiájában a folyamat tehát másképp alakult. Az ország vezetését 1998-ig meghatározó Vladimír Mečiar miniszterelnöksége alatt nem teremtették meg a lusztrációs törvény végrehajtásának Csehországban már ismertetett feltételeit. Mindvégig papíron maradt tehát a törvény, amely jogilag zárta volna el az utat a volt ügynökök, tartótisztek, magas rangú pártfunkcionáriusok elől a demokratikus Szlovákia bizonyos pozíciói elől.

Mečiar után azonban hamar megindult az iratok csehországihoz hasonló nyilvánosságának megteremtését célzó folyamat. 2003-ban létrejött a Nemzeti Emlékezet Intézete (ÚPN), amely a titkosszolgálati iratok kezelését kapta feladatul – és amelyet elsőként szintén Bukovszky vezetett. 2004-től digitálisan is hozzáférhetővé vált az adatbázis ügynökökről, tartótisztekről.

A lusztrációs törvény ezzel lényegében okafogyottá vált, hiszen a nyilvánosság előtt már nem lehetett titok senki titkosszolgálati múltja. Abban, hogy a mečiari évek alatti toporgás után létrejött az ÚPN, és biztosították az ügynökiratok széles nyilvánosságát, meghatározó szerepe volt Ján Langošnak, aki még Csehszlovákia első szabadon választott kormányának belügyminisztereként feloszlatta az ŠtB-t, majd már szlovák parlamenti képviselőként kiállt az iratok hozzáférhetőségéért. Langoš 2006-os halálos autóbalesetéig állt az ÚPN élén, így halálának körülményei rögtön találgatások tárgya lett. Két évvel később hivatalosan is bűncselekményt kizárva, balesetként zárták le a vizsgálatot.

A nyilvánosságra hozatalnak voltak ellenzői, mondván, különbséget kell tenni a megfélemlített, megzsarolt és a jutalmak ígéretével beszervezett ügynökök között. Ezt azonban az archívum is lehetővé teszi, hiszen a beszervezés körülményeit is jelzik az iratok. Az érintett egyébként saját hozzáfűzött véleményét is csatolhatja az iratokhoz, bár Bukovszky szerint ezzel a lehetőséggel csak néhány volt ügynök élt.

Bukovszky szerint jó az a cseh és a szlovák gyakorlat, amely az ügynöki és egyéb minősítésekhez magának a pártállamnak az operatív nyilvántartását veszi alapul. Fontosnak tartja azt is, hogy közvetett iratok is elegendők a kapcsolat igazolásához és a nyilvánosságra hozatalhoz, elvégre a dossziék egy részét ledarálhatták a rendszerváltás előtti időben. „Ha valaki dossziéja nincs meg, még nem jelenti, hogy nem bizonyítható az együttműködése. Ha például megvannak a nyugták, amelyek alapján a tartótiszt elszámolt a felettesének az ügynökkel való találkozójáról, akkor tárgytalan, hogy mi volt a már nem fellelhető dossziékban. Ha van ilyen elszámolás, mellékes, hogy nincsen meg a jelentés, hiszen ha éveken át tartották az illetővel a kapcsolatot, az érdemi együttműködést feltételez. És ha a jelentés vagy a beszervezési dokumentum nincs is meg, ott lehetnek még a munkatervek, fedőnevekkel, nyilvántartási számokkal, amelyek szintén az aktív együttműködés bizonyítékai” – mondta Bukovszky.

A történész szakember szerint nem lett társadalmi vita abból, hogy ki miért lett ügynök és milyen szintig ment le az együttműködésben, bár nyilvánvaló, hogy különböző életutakból adódó eltérő helyzetek vezethettek oda.

De épp a nyilvánosság lehetősége biztosította, hogy ezen a szembenézésen a társadalom gyorsan túlessen, a katarzis után hamar lecsengett az intenzív érdeklődés.

A feltételek szerencsés együttállása is szerepet játszott abban, hogy Csehországban és végül Szlovákiában is viszonylag hamar biztosították az érdemi nyilvánosságot. „Nem volt ez azért teljesen zökkenőmentes, hiszen ahogy Magyarországon, úgy nálunk is igaz volt, hogy az ellenzék soraiban is voltak érintettek” – mondta Bukovszky. „De nagy volt a társadalmi igény a szembenézésre és az ezzel járó kockázatot vállalták a kormányzatok. Ehhez kellett az is, hogy legyen egy hiteles személy, akin keresztül a kérdés a napi politika része lett. Ilyen volt Ján Langoš. Magyarországon ilyen személy annak idején nem volt. Bár Kenedi János sokat tett érte, de végül ő is csak egy bizottság felállításáig jutott, de tovább nem” – vetette össze a cseh és szlovák, valamint a magyar helyzetet a szakember, aki szerint az érvényesített csehországi lusztrációs törvénnyel és az ügynökakták cseh és szlovák nyilvánossá tételével a két ország társadalma garanciát kapott arra, hogy a titkosszolgálati múltjával senki ne legyen zsarolható a közéletben.

Ez igaz még akkor is, ha Andrej Babiš ma Csehország kormányfője, miközben az iratok szerint a politikus egykor Bureš fedőnéven jelentéseket tett a titkosszolgálatnak. Perre ment ugyan az ÚPN-nel szemben, de a bíróság az intézetnek adott igazat.

A lusztrációs törvényből adódó korlátozás ugyanis választott tisztségekre nem vonatkozik, hiszen a társadalom a nyilvánosságnak köszönhetően épp ennek a múltnak az ismeretében dönt, hogy elfogadhatónak tartja a posztra az adott személyt vagy sem. Elvégre ma minden jogi, intézményi és technikai feltétele is adott a dokumentumok kutatásának, a titok nem mérgezi a társadalmat.

Bukovszky szerint azonban ott, ahol nem történt meg korábban megkésve is van értelme az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának, akkor is, ha 35 év elteltével egyre kevesebb személyi tétje van már ennek, mert a történelmi szembenézés mindenképpen hasznára válik a társadalomnak.

Romániában elnök lett a volt ügynök

Amilyen véres volt a rendszerváltás Romániában, Nicolae Ceaușescu diktátor és felesége kivégzésével és a még utána is zajló összecsapásokkal, amelyekben több mint 1100 ember meghalt, háromezer megsebesült, annyira visszafogottan haladt a szembenézés a román titkosszolgálat, a Securitate működésével és több tízezres ügynökhálózatának múltjával a '90-es években.

„1989 nem volt igazi töréspont a múlt felvállalásában. Az ügynökkérdés neuralgikus pont maradt” – mondta a Telexnek Novák Csaba Zoltán. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint ebben a tekintetben a helyzet hasonlít a magyarországihoz, ahol az ügynökakták nyilvánosságra hozatala szintén ellentmondásosan, féloldalasan haladt.

Pedig lendületesen indult, a Temesvári Kiáltvánnyal, amely a csehszlovák példát követve egyértelmű határvonalat akart húzni a rendszerváltással – Romániában egy sokkal keményebb diktatúra felszámolásával –, úgy, hogy az akták nyilvánosságát biztosítva zárják is ki a közéletből azokat, akik aktív szerepet vállaltak ügynökként, tartótisztként a titkosszolgálatban, magas funkciót betöltő személyként a rendszer működtetésében.

A Temesvári Kiáltvány szellemisége azonban távol állt az új vezetéstől, amely részben valójában régi volt: a diktátor gyorsított kivégzéséről szóló döntésben részt vevő későbbi elnök, Ion Iliescu egykor ifjúsági miniszter volt Ceaușescu alatt, majd a partvonalra került. Vele együtt a párt másod-harmadvonalából mások is a rendszerváltás élére álltak. Abban azonban részben saját múltjuk miatt sem voltak érdekeltek, hogy a Securitate aktáit minél gyorsabban nyilvánosságra hozzák, abban pedig még kevésbé, hogy a felelős politikai pozíciókat elzárják az előző rendszer funkcionáriusai elől. A rendszerváltásra igent mondtak, de a szembenézésre nem.

Ebben segítette őket, hogy részben a demokratikus ellenzékben is voltak, akik a múlt feltárása helyett inkább csak előre tekintettek volna, a feledés jótékony homályát terítve arra, ki milyen szerepet vállalt a kivégzett diktátor bő húsz éven át tartó rendszerében.

Iliescu az 1990-es elnökválasztást nagy többséggel megnyerte, majd az új alkotmány elfogadása után szervezett 1992-es választást is, amely négyéves ciklust biztosított neki. Ez alatt az idő alatt nem jött létre új intézmény, amely átvette, rendszerezte hozzáférhetővé tette volna az ügynökaktákat és lehetővé tette volna az átvilágítást. Az iratokat továbbra is a szolgálatok különböző szervei őrizték, a hírszerzés, elhárítás, és katonai titkosszolgálat.

1999-ben jutott el oda Románia, hogy létrejöjjön a Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). Ekkor már a '96-ban Iliescut nagyrészt az erdélyi szavazatok révén legyőző, az előző rendszerben politikailag nem kompromittálódott geológus professzor, Emil Constantinescu volt az elnök. Iliescu 2000-ben újabb négy évre államfő lett, de a CNSAS megalakulása mindenképp fontos lépés volt az iratok rendezéséhez és a kutathatóság feltételeinek biztosításához. Persze nem egy csapásra. „A CNSAS létrejötte önmagában még nem jelentett megoldást, a dokumentumok továbbra is sok más intézményben voltak, csak lassan kerültek át a CNSAS-hoz” – mondta Novák. A történész szerint a folyamat igazán csak 2006-ban kapott lendületet, Traian Băsescu elnöksége alatt, amikor létrejött a kommunizmus bűneit vizsgáló tanács romániai és külföldön élő történészekből.

A bizottság egy hosszú jelentést készített az 1989 előtti rendszerről. „Băsescu ezt a jelentést a parlamentben be is mutatta, a román terminológia szerint ezzel a kommunizmus bűneinek elítélése szimbolikusan megtörtént” – helyezte kontextusba a gesztust a történész. „Erdélyi magyarként fontosnak érzem, hogy a jelentés kimondta, hogy a rendszer a kisebbségekkel szemben is bűnöket követett el, erőszakos asszimilációval, az értelmiségének megtizedelésével. Fontos gesztus volt, hogy a román állam ezt beismerte és kimondta.” (A romániai magyarság és a román titkosszolgálat kapcsolata külön kutatást érdemel, idén indul egy ezzel kapcsolatos pályázat.)

Fontos volt az is, hogy 2006-tól újabb iratokat vehetett át a CNSAS, könnyebbé vált a szakmai kutatás. Ezután már mindenki kikérhette a saját magáról vagy a legközelebbi hozzátartozójáról szóló iratokat, a történészek, újságírók pedig akkreditációval széles körben kutathattak az iratok között. Az akkreditáció megszerzése elé nem gördített akadályt a szabályozás, így ez érdemi hozzáférést biztosított a nyilvánosság számára is, még ha nem is jelentett a cseh és szlovák szabályozáshoz hasonló teljes nyitottságot.

A sors iróniája, hogy a kivizsgálásnak újabb lendületet adó Traian Băsescu – aki 2004-től két, ekkor már ötéves ciklusra volt az ország elnöke – maga is ügynök volt a '70-es években, egyetemistaként, Petrov fedőnéven. Erről a végső szót bíróság mondta ki 2022-ben, amikor Băsescu már EP-képviselő volt.

Kimondták, na és?

Évekig tartott, mire hivatalosan is ki lehetett mondani, hogy Băsescu besúgó volt. A CNSAS ezt már 2019-ben megállapította és ezt a bíróság még abban az évben megerősítette. A folyamat minden esetben így néz ki, a CNSAS átvizsgáló bizottsága állást foglal, majd az általa megküldött összefoglaló és az iratok alapján a bíróság dönt. Ebben az esetben azonban elhúzódott, a táblabíróság csak kilenc hónappal később indokolta meg az elsőfokú ítéletet, majd a legfelsőbb bíróság közigazgatási részlege az akta iktatásától számítva csaknem másfél évvel későbbre, 2021 novemberére tűzte ki a másodfokú eljárás kezdetét. Ez fejeződött be 2022 márciusában, megerősítve az elsőfokú ítéletet és elutasítva Băsescu beadványát, amelyben a volt elnök tagadta az ellene felhozott vádakat.

A gyakorlatban egyébként volt rá példa, hogy a CNSAS szerint egy adott személy ügynök volt, de a bíróság ezt nem erősítette meg. Igaz, nem feltétlenül az iratok tartalma alapján. Mugur Isărescu 1999-ben egy éven át az ország technokrata kormánya élén állt, és 15 éven át – leszámítva ezt az egyéves időszakot – Románia Nemzeti Bankja (BNR) szakmailag egyébként utólag is elismert vezetője volt. A CNSAS szerint az iratok alapján kimondható, hogy 1979 és 1989 között Isărescu együttműködött a Securitatéval. Ezt végül 2022-ben a bíróság elutasította, helyt adva Isărescu keresetének.

Az ő története a romániai múltfeltárás korlátait mutatta meg: 2019-ben ugyanis módosították az átvilágítással kapcsolatos 11 évvel korábbi törvényt, kimondva, hogy a már vizsgált személyek átvilágítása megismételhető, ha újabb dokumentumok kerülnek elő az érintettről. Isărescuról egy ilyen újabb átvilágítás mondta ki, hogy ügynök volt. A politikus ezt a törvénymódosítást támadta meg, és győzött: az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a törvénymódosítást.

A parlamenti, önkormányzati képviselői tisztséghez, és más választott pozíciókhoz szükséges az átvilágítás és egy nyilatkozattétel az érintettől arról, hogy együttműködött-e a szolgálatokkal 1989 előtt. Törvényi következménye azonban nincsen annak, ha valakiről kiderül, hogy a Securitate besúgója vagy az ügynökök tartótisztje volt. Egy ismertebb ellenpélda van erre: 2006-ban Monica Octavia Muscă liberális politikusról derült ki, hogy ügynök volt. Pártja gyorsan kizárta a nem sokkal korábban még kulturális és vallásügyi minisztert, aki ezután távozott a közéletből. Ez a fajta morális következmény azonban nem jellemző. Băsescu például hiába volt Petrov ügynök, „ma is rendszeres vendége talkshow-knak, közéleti műsoroknak” – mondta Novák.

Túl zavarosak voltak a '90-es évek

A '90-es évek első felében a társadalmi fókusz nem az ügynökaktákon volt, elég csak a marosvásárhelyi fekete márciusra gondolni – Sütő András itt veszítette el a fél szemét, amikor az ultranacionalista Vatra Românească pogromot szervezett, hogy szétverje a magyar anyanyelvi oktatásért zajló tüntetést az akkor még magyar többségű városban –, majd jöttek a bányászjárások, amikor Iliescu segítségére sietve a fővárosban zavartak szét békés ellenzéki tüntetőket. Ezt a megoldást a vezetés hat alkalommal is bevetette.

Az ügynökkérdés egyébként nemcsak későn jött elő, de tulajdonképpen torzított is a képen, elvégre túlságosan csak a rendszer alsó szintű működtetőire fókuszált a magasabb szinten lévő vezetőkre lényegében nem. „Iliescu esete jogi szempontból nem volt ügynökkérdés, hiszen ő, aki egyidőben a Központi Bizottság tagja is volt, sosem volt ügynök. Vele kapcsolatban a kérdés morális: lehet-e elnök olyan személy, aki a '89 előtti elnyomó rendszer működtetője volt. Azt láthattuk, hogy a társadalom ezt nem utasította el” – mondta Novák.

„Minél tovább húzódott az ügynökakták kérdése, annál kisebb hatásuk volt a közvéleményre. Ha a folyamat nem csak a 2000-es évek közepén indul be igazán, más lett volna a súlyuk” – vélte a történész, megjegyezve, hogy a lökést tulajdonképpen Románia 2007-es csatlakozásának előkészítése adta meg.

Az ügynökakták kései nyilvánosságával szerinte „eget rengető dolog már nem fog bekövetkezni. Ahogy Magyarországon sem.” De így is fontos a feltárás, „a kései szembenézés is hasznos, hogy lássuk, milyenné képes tenni a társadalmat, az egyént egy ilyen rendszer” – mondta Novák.

Romániában azonban még egy, a térség minden országától különböző rétege is van a múlt feltárásának. A rendszerváltás véresen, több mint 1100 halálos áldozattal járt, ám a legnagyobb karhatalmi összecsapások már a diktátor és felesége kivégzése után történtek, több mint 900 ember a Nemzeti Megmentési Front hatalomátvétele után harcokban halt meg. A Ceaușescu hatalmának megdöntését elindító temesvári tüntetésekre adott, 72 civil életét követelő karhatalmi sortűz után végül csaknem 18 évvel hoztak ítéletet: a sortüzet elrendelő Victor Stănculescu és Mihai Chițac tábornokok 15 évet kaptak. Előtte azonban Stănculescu még azt is elmondhatta magáról, hogy ő volt az első posztkommunista román kormány védelmi minisztere 1991-ig. Sok más felelős azonban vagy nem állt bíróság elé vagy később felmentették. Az 1990-es, több halálos áldozattal járó, már említett marosvásárhelyi fekete március ügyében csak magyar és roma származásúak álltak bíróság elé, a szélsőséges román nacionalista Vatra Românească emberei közül senki sem. Bár 1990-ből is volna vizsgálnivaló irat, a CNSAS továbbra is csak 1989 előtti iratokat őrizhet.