Volt idő, amikor tízből egy ember nemi beteg volt Budapesten
2023. november 7. – 21:48
„Budapestről egy olyan demoralizáció illata árad nyugat felé, ami egyenesen a nemzeti becsületet érdekli”
– kongatta a vészharangot a Pesti Hírlap 1899. november 26-i számában. Ez csak egy jellemző idézet Császtvay Tünde irodalom- és művelődéstörténész előadásából, mert a kutató a korabeli sajtó alapos citálásával mutatta be a boldognak tartott békeidők egy kevésbé ismert, sötét oldalát. A kiegyezés utáni évtizedek sokak fejében valamiféle aranykorként élnek, pedig az ebben az időszakban valóban gazdagodó és fejlődő Budapesten rendszeresen – és okkal – cikkeztek a lapok betegségekről, korrupcióról és erkölcsi züllésről.
Császtvay az MTA Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozatán tartotta meg előadását „Kócos, lompos” Budapest – A főváros alvilága a „boldog” békeidőkben címmel, majd Nyáry Krisztián íróval beszélgetett. A YouTube-on visszanézhető programot érő egyetlen komoly kritika az lehet, hogy túl rövid volt: ebben a témában érezhetően sokkal több érdekesség van egy félórás prezentációnál és egy félórás beszélgetésnél, még egy laikus számára is.
Már csak azért is, mert a 19. századi „bűnös Budapest” viszonylag új kutatási téma, amit az elmúlt három évtizedben kezdtek csak igazán felfedezni. Pedig Császtvay szerint rengeteg levéltári és egyéb anyagból lehetne dolgozni. „Szinte rám dőltek a források” – jegyezte meg, amikor Thaisz Elekről, Budapest egykori rendőrfőkapitányáról beszélt, akinek egyébként a fővárosi prostitúció üzemeltetésében nem kis része volt.
A boldog békeidők időszaka egyben Budapest urbanizációs robbanása volt. A főváros korábban Pestként és Budaként ismert térsége az 1860-as évektől kezdve, pár évtized alatt pulzáló metropolisszá alakult. Mint Császtvay elmondta, ez a folyamat nálunk sokkal gyorsabban zajlott le, mint a nyugat-európai nagyvárosokban. A szinte hisztérikus városépítést több tényező is gerjesztette. Az egyik maga a kiegyezés volt, ami magával hozta a rendszerváltást követő átalakítás és építkezés feladatait. Emellett a magyar vezetés nemzeti országközponttá akarta alakítani az 1873-ban Buda és Pest összevonásával megszületett Budapestet – ennek hatásait ma is érezni, tehát az ország vízfejűségét részben a dualizmus döntéshozóinak köszönhetjük.
A kiegyezéskori politikusok azt akarták elérni, hogy a városnak Európában is meghatározó szerepe legyen. Sőt, kifejezett szándékuk volt lenyomni Bécset, vagy legalábbis ellensúlyozni a vonzerejét társadalmi tekintetben (vö. Lázár János: „Célom, hogy 2030-ra utolérjük Ausztriát”). E törekvéshez az egyik kiugrási lehetőség a „nyugati kultúra” közvetítése volt kelet felé, így az 1892-től már székesfővárosnak nevezett Budapest turisztikai és szórakoztató központtá is alakult. De jelentős tényező volt az is, hogy a 19. század második felében háborúk zajlottak a Balkánon, Budapest pedig több ilyen konfliktusban fontos katonai tranzitvárosként is funkcionált.
Mindennek egyenes következménye volt, hogy rengetegen költöztek a fővárosba. 1880-ban körülbelül 370 ezren laktak Budapesten, 1900-ban pedig már 733 ezren, tehát húsz év alatt megduplázódott a lakosság. A beköltöző óriási embertömegnek nagy hányada lehetőségeket kereső fiatal férfi volt – és hasonló nő. Nem meglepő, hogy gyorsan terjedt a prostitúció, amit a korabeli „buliváros” koncepció is fokozott. Budapesten sorra nyíltak az éjszakai lokálok, ezek a mulatók pedig vonzották az alvilágot, például a lánykereskedőket.
Császtvay kutatásai szerint a gyorsan formálódó, polgárosodó Budapestet felkészületlenül érte a jelenség. A tisztes polgárokat hamar zavarni kezdte, hogy a prostituáltak egyre nagyobb számban és egyre nyíltabban kelletik magukat a városban. Sőt, a kéjnők egy része nemcsak este-éjszaka dolgozott, hanem napközben is, jellemzően az Andrássy út, a Kerepesi út és a mai Rákóczi út vonzáskörzetében. A prostitúció rövid idő alatt elsőséget élvező közüggyé vált, évtizedekig jellemző téma volt a közbeszédben, sőt a parlamenti felszólalásokban is.
Természetesen a sajtó is hamar ráébredt a helyzetre. Az 1870-es évektől már minden évben újsághírek százai szóltak a prostitúcióról, és az élclapok is gyakran viccelődtek vele. A századfordulóra a – politikai pártoktól gyakran nem független – lapok már nagyon határozottan kikeltek az „erkölcsi piszkolódás” ellen, többen szorgalmazták, hogy „közibe kell suhintani a tömérdek nuditásnak”. Valószínűleg ez akkor már széles körben elterjedt vélemény volt, mert a prostitúcióval rengeteg olyan gond járt, ami kihatott a mindennapi életre, és ebből pár évtized alatt elege lett minden rendes embernek. Budapest nemcsak metropolisszá vált, hanem feslett, korrupt várossá is.
Ebben nagy része volt annak, hogy rendőrség képtelen volt hatékonyan felvenni a harcot a prostitúcióval. Eleve alacsony volt a létszáma, a kiegyezés előtti évtizedekben sokáig húsznál is kevesebb rendőr tartott rendet Budapesten. Az állomány később harminc emberre nőt, és a századfordulóra érte el a százas létszámot, miközben akkor már több száz mulató működött a fővárosban. De az erőforrás- és munkaerőhiány mellett jelentős probléma volt maga a budapesti rendőrfőkapitány, Thaisz Elek is.
„Thaisz tevékenységéről nagyon gyér az elsődleges forrásunk” – mondta Császtvay. A főrendőr ugyanis gondosan eltüntetett minden forró aktát, de a másodlagos forrásokból azért kirajzolódik róla egy kép, ami nem túl kedvező. Thaisz az 1848–1849-es forradalom utáni egyik emigrációs csoport pénztárosa volt, és a sok politikai foglyot gyűjtő josefstadti börtönt is megjárta. Hogy ezután hogyan lett belőle 1861-ben Pest rendőrfőkapitánya, az nem egészen tiszta, de az bizonyos, hogy kiváló kapcsolatai voltak és Tisza Kálmán egyik bizalmi embere volt. Emellett állítólag fantasztikus memóriával bírt, mindenkire emlékezett és évekkel korábban zajlott beszélgetéseket tudott visszaidézni.
Pest és Buda összevonásakor az új főváros rendőrségének élére is Thaisz Eleket nevezték ki, és ő szervezte újra a rendőrséget. Ennek a hatóságnak messzire elért a keze: a személyi nyilvántartások mellett például iparengedélyeket és más kérvényeket is a rendőrség intézett. A rendőrfőkapitány pedig visszaélt a helyzetével és hatalmával: amellett, hogy több korrupciós és magánéleti botránya volt, gyakorlatilag beszállt a fővárosi prostitúcióba. Illetve a hivatalos verzió szerint csak részt vett a szabályozásában, mint azt egy 1870-es rendelet megfogalmazta: „minden kéjnőnek, aki bordélyba kíván lépni és türelmi bárcát kér, a főkapitánynál kell jelentkeznie, ennek engedélyezése kizárólag a főkapitány joga”. Vagyis Thaisz minden egyes hivatásos kéjnőt ismert a városban.
Thaisz nem a korrupciós botrányaiba bukott bele, hanem abba, hogy az Operaház 1884-es megnyitásakor a Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét váró tömegben halálra tapostak valakit. Amikor a rendőrkapitányt felelősségre vonták emiatt, nem volt hajlandó lemondani, amíg maga Tisza Kálmán el nem küldte neki a felmondólevelét. De mire lemondott, már kiépített egy nem éppen nyugat-európai, inkább balkáni rendőrséget korrumpálható, az alvilágba bejáratos rendőrökkel.
A belföldi és nemzetközi lánykereskedelem virágzott Budapesten, a közbiztonság rossz volt, miközben Thaisz olyan látszatintézkedéseket hozott a prostitúció visszaszorítására, mint az üres telkek bekerítése. A kéjnőket szabályozó, a rendőrkapitány részvételével született 1871-es rendelet kikötötte, hogy csak 40 nyilvánosház lehet Budapesten, és egy-egy házban legalább hat nőnek kell dolgoznia, akik mind regisztrált, „bárcás” prostituáltak. A bordélyok száma hamar nőni kezdett (a századfordulóra már 400 fölé), emellett a titkos prostitúció is mindennapos volt.
„Az 1870-es évek végétől körülbelül kétezer regisztrált prostituáltat jegyeztek fel Budapesten, és ez nagyjából ennyi maradt a század végéig. Viszont a valódi prostituáltak számát harmincezerre teszik. Ez egy kisvárosnyi mennyiség”
– mondta Császtvay Tünde. Ennek az egészségügyre is drámai hatása volt, mint az a nézői kérdések során kiderült. A kutató szerint „elbetegedett a város”, a századforduló táján csak Budapesten évente húszezer halált okozott csak a szifilisz. „Ha más nemi betegségeket is figyelembe veszünk, azt lehet mondani, hogy a századfordulóra minden tizedik ember nemi beteg volt Budapesten” – osztotta meg a jelenlévőkkel Császtvay a döbbenetes adatot. Hozzátette, nem véletlen, hogy Európa legnagyobb területű intézménye a lipótmezei tébolyda volt, ahol a szifilisz járulékos agyi betegségei által sújtottakat kezelték.
A boldog békeidőkben a mindennapi élet tehát valójában tele volt durvaságokkal, és a nők kiszolgáltatottsága, másodrendűsége, védtelensége az első világháború végéig nem változott – összegezte mondandóját Császtvay. Hogy akkor miért alakulhatott ki egy idealizált kép a dualizmusról? A kutató szerint az irodalmi szövegek miatt, amikben a prostituált olykor a normasértő, szabad, önálló nő jelképeként jelent meg, miközben a valóság távol állt ettől. Illetve az íróknak valószínűleg az átlagosnál jobb tapasztalatuk volt a prostitúcióval: maguk is jártak bordélyokba, de többnyire felső kategóriás intézményekbe, az alsó osztályok szereplőinek nyomorára kevésbé láttak rá. A boldog békeidős időszakot így voltaképpen éppen a szépirodalom teremtette meg.
