1956: fasiszta felkeléstől tömeges erőszakcselekményig volt már minden a forradalom
2023. április 25. – 17:55
Az 1956-os forradalmat az elmúlt majdnem 70 évben és főleg a rendszerváltás előtt rengetegféleképpen értelmezték. Volt hitlerfasiszta felkelés, népfelkelés, ellenforradalom, pogrom és szabadságharc is, attól függően, éppen kinek milyen érdeke fűződött hozzá. Ungváry Krisztián történész végigvette a különböző korszakok különböző üzeneteit 1956-tal kapcsolatban.
A második világháborúval foglalkozó előadása után most 1956-ot, a magyar történelem egyik legvitatottabb eseménysorozatát vette elő Ungváry Krisztián történész. A magyar kormány által kiűzött CEU nagyelőadójában ezúttal is rengetegen voltak, ami nem is csoda: a szakértő tavaszi előadás-sorozatában a kiegyezés utáni magyar történelem legizgalmasabb/legvitatottabb/legfélreértettebb epizódjait és jelenségeit tárgyalja.
1956 pedig egyértelműen közérdeklődés tárgya: azon túl, hogy rengeteg film és regény romantizálta a történéseket, van annyira közel a jelenkorhoz, hogy élnek még, akik átélték, ott voltak a Műszaki Egyetemen, a Kossuth téren, a Magyar Rádió előtt – ahogy ezt egy, a beszélgetés után felszólaló férfi igazolta is: elmesélte, hogyan vonult diákként a rakparton, hogyan vágta ki a szovjet címert a magyar zászlóból, és hogyan ment haza a Magyar Rádió elől, ahol akkor már folytak a harcok, neki azonban nem volt fegyvere. Ő is megélte, ahogyan az elmúlt évtizedekben az éppen aktuálisan hatalmon lévő kormány megpróbálta kisajátítani és felhasználni a forradalmat a saját érdekeinek megfelelően.
Ungváry Krisztián felhívta a figyelmet arra, hogy 1956-ról nem lehet beszélni úgy, hogy meg ne említsük Rákosi Mátyást, aki az eseménysorozat elemi okozója volt Magyarországon. „Elképesztően véres rezsim volt ez, még a kelet-európai országokhoz képest is” – mondta. Bár 1956-ban kevesebb mint tíz kivégzést regisztráltak, 1953-ban a statisztikák szerint 108-at, közöttük köztörvényes bűnözők és a politikai elítéltek egyaránt ott voltak. A túlnyomó többség azonban politikai áldozat – mondta Ungváry. A diktatúrában
- 300 embert kivégeztek,
- 44 ezret internáltak,
- 35 ezret börtönbe zártak,
- 1,5 millióan szerepeltek az állambiztonsági nyilvántartásban.
Ez a rendszer tehát közvetlen okozója volt az 1956-os eseményeknek, amelyeket először az „ellenforradalmi csőcselék” tetteinek neveztek – így hívta a párt az 1956-ban utcára vonulókat. Október 23-án Ungváry szerint még maga Nagy Imre sem volt teljesen képben azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene kommunikálnia: beszédét az „elvtársak” megszólítással kezdte, mire az Országháznál összegyűlt tömeg lehurrogta. A „csőcselék” narratíva nagyjából öt napot élt, október 28-ig, amikor is csavartak egyet a hivatalos kommunikáción, a kommunista pártvezetés egészen november 4-ig dicsőséges népfelkelésként illette a történéseket. A szovjetek bevonulása után aztán megint változott a hivatalos narratíva: december 4-ig a központi kiadványokban kétlépcsős tragikus eseménysorozatként hivatkoztak a forradalomra.
1956 mint fasiszta felkelés
December 5-én aztán egy hivatalos párthatározat kimondta, hogy ellenforradalmi összeesküvésről volt szó, amelyhez négy egyértelmű ok vezetett: a Rákosi-Gerő-klikk hibái, a pártellenzék, a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom, illetve a nemzetközi imperializmus. Bár a párthatározat elméletileg 1988-ig érvényben volt, az 1970-es években októberi tragikus eseményekként, 1989. január 28-a után népfelkelésnek, majd később polgárháborúnak nevezték a forradalmat.
1956 után 12 év alatt 404 halálos ítéletet hajtottak végre, ezek közül 240 volt olyan, amelyet konkrétan lehet 1956-os cselekményhez kötni. 30 esetben 1945 előtti népellenes bűncselekményért végeztek ki embereket – ez pedig szorosan összefügg azzal, hogy a párthatározat előírta, hogy 1956-ot fasiszták követték el, így a politikai rendőrség el is kezdte keresni őket, elővette a 1945 előtti bűntetteket is.
Hollós Ervinnek, a belső elhárítás vezetőjének nem volt könnyű dolga, hogy megtalálja a megfelelő ellenséget: mivel 1956-ban nem voltak sem nyilasok, sem csendőrök, sem horthysta tisztek, nehéz volt a fasisztákra kenni a történéseket. A Rákosi-rendszerben ráadásul nagyjából mindenkit megfigyeltek, az utolsó házi macskáig, kivéve a volt nyilasokat, hiszen a nyilaspárt tulajdonképpen munkáspárt volt, és a sztálinista rendszer ideológiailag nem tartotta veszélyforrásnak. „A nyilasok feldolgozása állambiztonsági szempontból 1956 után kezdődött el rendesen” – mondta Ungváry Krisztián, kiemelve, hogy az 1967-es zuglói nyilasper után az állampárt nem igen erőltette, hogy bírói szakaszba kerüljön a többi ilyen per is, mivel ennek kínos jogi következményei lettek, ráadásul húsz év után nehéz rábizonyítani bárkire bármit.
A zuglói nyilasper
Huszonkét évvel a második világháború vége után, 1967. január 19. és április 19. között zajlott a híres zuglói nyilasper, amelyben tizenkilenc egykori pártszolgálatost vontak felelősségre, és végül hármat ítéltek halálra, a többiek pedig nyolc és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak. Ma úgy tartják, hogy a nagy nyilvánosság előtt zajló eseménysor egyszerre volt antifasiszta kirakatper és megkésett igazságtétel. Kröszl Vilmos zuglói nyilas pártszolgálatos vezető és társai ellen indult meg a nyomozás, a hatóságok pedig arra jutottak, hogy a gyanúsítottak összesen nagyjából 200-250 ember meggyilkolásában vehettek részt. A pernek 1956 adott aktualitást annyiban, hogy az indok az volt: a nyilas rémuralom idején aktív pártszolgálatosok a forradalomnak is aktív résztvevői voltak. Azonban ma már tudjuk, hogy ez nem így volt.
A nyilasper idején vették elő Franczia-Kiss Mihályt is, akit eredetileg a második világháború után 62-rendbeli gyilkossággal vádoltak meg, de végül kormányzói kegyelmet kapott, mert a kormányzó úgy gondolta: a bizonyított gyilkosságokat hazafias felbuzdulásból követte el. Különös kegyetlenkedéseiről vált hírhedtté, az úgynevezett „orgoványi módszer” híve volt, ami az orgoványi erdőben elkövetett kínzásokra és gyilkosságokra utal. 1956 után végül halálra ítélték, és olyan narratívát húztak köré, mintha tulajdonképpen már egy Hitler előtti Hitler lett volna, és ezzel összekötötték 1919-et, 1939-et és 1956-ot mint egymástól elválaszthatatlan történelmi eseményeket.
Munkásfelkelés, pogrom, népfelkelés a sztálini rendszer ellen
Nem maradt azonban mindig a fasiszták nyakán 1956: Bill Lomax szerint 1956 szocialista munkásfelkelés volt, a holokauszttagató brit történész, David Irving holokauszttagadó pogromként emlegette az 1970-es években, Glatz Ferenc pedig 1988-ban a História magazinban leírta: nem volt forradalom és nem volt ellenforradalom sem, népfelkelés volt a sztálini rendszer ellen, amely egy hagyomány nélküli politikai rendszert próbált ráerőszakolni az országra. Pozsgay Imre 1957-ben még párton belüli árulókról és revizionistákról beszélt, és bírálta Nagy Imrét, 1989-ben meg már azt mondta, hogy Nagy Imrének volt igaza, és burkoltan kimondta, hogy többpártrendszerre van szükség. Kovács László államtitkár polgárháborúnak és az MSZMP által megvalósítani kívánt politika történelmi előzményének hívta 1956-ot, Szili Katalin pedig 2000-ben mindenért bocsánatot kért, a jövőbeli és múltbéli bűnökért, sőt, még azért is, amit a szocialisták nem követtek el.
Ungváry kitért arra is, hogy mit művel a NER a forradalom képével: 2016-ban egész botránysorozat zajlott, amikor Dózsa László azt mondta, ő szerepel a híres tűzfalas képen, aztán kiderült, hogy Pruck Pál. Mérföldkő volt a megemlékezés módja 1956 újraértelmezésében, ugyanis újra középpontba kerültek a pesti srácok és lányok, a forradalom mindennapi arcai, azzal szemben, hogy korábban a narratíva inkább az volt, hogy az értelmiség számlájára írható a forradalom kirobbantása.
„Az a rendszer, amely 1956-ból kitörli azt, hogy annak előzménye mégiscsak részben a Petőfi Kör vitáiban, Nagy Imrében, a polgári gondolatot el nem felejtett emberek ellenállásában ragadható meg, és csak a pesti srácokra, az utcai harcokra redukálja, az ugyanoda kanyarodik vissza, ahova Irving is” – mondta Ungváry.
Ungváry Krisztián történész a Blinken OSA Archivum fölkérésére és szervezésében tizenkét előadást tart dokumentálható tényeken alapuló történelem iránt érdeklődők számára a 19–20. századi magyar történelem vitatott kérdéseiről. Az előadás-sorozat különböző értelmezési kereteket és mintákat vázol fel Magyarország legújabbkori történelmének vitatott fordulópontjairól.
Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.