Egyszer minden diktatúra túlfeszíti a húrt, még az újfajta, demokráciát mímelő verziók is

Ne legyenek illúzióink: Magyarországon, Oroszországban, Törökországban, Fehéroroszországban, Szerbiában is diktatúra van. Csakhogy amíg régen a diktátorok félelemre, erőszakra és elnyomásra alapozták a hatalmukat, ma már egy egészen másfajta rendszerben reagálnak a megváltozott fogyasztói szokásokra: demokratikusnak hazudják magukat, közben minden eszközzel azon vannak, hogy a látszattal ellentétben lebontsák a demokrácia intézményét – így lehetne összefoglalni a csütörtöki panelbeszélgetésen elhangzottak lényegét.

Szergej Gurjev közgazdász a „spin dictator” kifejezést használja az ilyen „diktátorokra”, ami egy szójátékkal a „spin doctor” kifejezésre erősít rá. Utóbbit nem nagyon használjuk a magyarban, inkább az angolszászok szokták a politikai tanácsadókra, mostanában a PR-osokra is, és gyakorlatilag bárkire, aki foglalkozása révén úgy manipulálja a híreket, hogy azok pozitív felhangot üssenek meg, és elhallgassák a negatív dolgokat. Ugyanezt csinálja a 21. századi diktátor is: propagandagépezetére támaszkodva a lehető legjobb színben tünteti fel magát, közben pedig elhallgatja, miként szorítja vissza a polgárok szuverenitását.

Szergej Gurjev a CEU budapesti kampuszán megrendezett Budapest Fórum egyik panelbeszélgetésén vett részt, amelynek fő témája az állami propaganda volt. Sokáig Moszkvában dolgozott, mielőtt Párizsba emigrált volna, Helena Ivanov a Kelet-Balkán propagandakultúráját kutatja, különös fókusszal a jugoszláv háborúra, Jamie Fly a Szabad Európa Rádió elnök-vezérigazgatója, és főként az Egyesült Államok propagandájáról beszélt, Ilja Jablokov pedig a Leedsi Egyetemen tanít orosz politikát és történelmet. A moderátor Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital vezetője volt, aki pedig a magyar állami propagandát is kutatja. Négy ország, négy különböző propagandagépezet, mégis, mint kiderült, rengeteg a közös pont.

Úgy csinál, mintha demokrácia lenne, csak mégse

„A 21. századi diktátor úgy csinál, mintha demokratikus lenne, közben különböző módokon befolyásolja az emberekhez eljutó információt. A cenzúra nem nyílt, hanem rejtett, de ugyanúgy létezik, az újságírókat lefizetik vagy megfélemlítik, és eközben az emberek eleinte nem is tudják, hogy nem egy demokratikus országban élnek” – mondta Gurjev. „Az országhatárokon túlra is nyúlik a befolyásolás, jellemzően igyekeznek aláásni a nyugati intézményekbe vetett bizalmat. Hogy miért? Mert általában nagyon korrupt a rendszerük – ha nem buknak le vele, akkor képesek befolyásolni a külpolitikát is, ha viszont kiderül a korrupció, akkor az új típusú diktátor haza tud menni a saját országába, és azt mondani, hogy a külföldi intézmények az ország ellen dolgoznak, és álhíreket terjesztenek. Még a malmára is hajtja a vizet, ha kiderül, hogy korrupt. Ezek az emberek narratívákat használnak a hatalmuk fenntartásához. Nem kell megölniük, bebörtönözniük ezreket. Csak kontrollálniuk az információáramlást.”

Igazi sorvezető a 21. századi diktátorok között Vlagyimir Putyin, aki úgy építette fel a rendszerét, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Putyin soha nem volt az összeesküvés-elméletek középpontjában. Távol maradt tőlük, és hagyta, hogy az állami média és a politikai befolyás alatt álló szövetségesei dolgozzanak. „A Kremlnek sikerült egy nagyon hatásos dezinformációs modellt felépítenie mind országosan, mind nemzetközileg – mondta Ilja Jablokov, aki könyvet is írt a témában. A cél az volt, hogy a lehető legtöbb embert érjék el a Kreml narratívái, úgy, hogy közben azt mutassák kifelé: az orosz vezetőség nagyon racionális, észszerű, hatékonyan irányítja az országot, és tényleg tudja, mit csinál.”

Putyin a saját vermébe esett bele

Nem igazán tudni, mi történt az elmúlt öt évben, de Putyin dezinformációs – és összességében a vezetési – taktikája teljesen megváltozott. A legtöbb szakértő – így Jablokov is – úgy gondolja, hogy az orosz elnök a saját csapdájába esett: őt is csak olyan hírekkel látták el a politikai szövetségesei, amilyeneket hallani akart. „Minden autoriter vezetővel az a baj, hogy saját magát is elszigeteli a szűretlen információtól, gyakorlatilag a saját propagandájának esik áldozatául. Persze nem tudunk olvasni a gondolataiban, de eléggé úgy tűnik, hogy olyan jelentéseket tettek le elé, amilyeneket Vlagyimir Putyin látni akart” – mondta Jablokov. Az orosz elnök valamikor 2012 környékén indulhatott el a lejtőn, amikor újra elnökké választották, a folyamat csúcspontja pedig Ukrajna megtámadása volt. „A koronavírus-járvány, az elszigeteltség, a saját propagandája utolérte, ezt láttuk a mai beszédében is. Egy összeesküvés-elméletekkel tűzdelt, nagyon Nyugat-ellenes narratívát, ami messze van attól, ahogyan egy racionális vezetőnek kommunikálnia kéne.”

Az új típusú propaganda sem most kezdődött azonban: a Nyugat-Balkán kifejezetten híres az államilag támogatott propagandagépezetéről, amit a jugoszláv háborúban is csúcsra járattak. Nem nehéz rájönni, hogy most sem sokkal jobb a helyzet, Szerbiában például az az Aleksandar Vučić az elnök, aki Slobodan Milošević alatt volt propagandaminiszter. „Amikor a jugoszláv háború alatti dezinformációt elemeztem, egyértelművé vált, mennyire fontos hozzá, hogy az állam örökölte a média kommunista időkből fennmaradt szerkezetét, vagyis azt, hogy az irányítása alatt lehet a leginkább véleményformáló szerepet játszó közmédia. A korábbi Jugoszláviában gyakorlatilag egy állami médium volt, teljes hatalma volt afelett, hogy az emberek mit gondoltak – mondta Helena Ivanov. – Mindent elmond, amit az időszak médiafogyasztási szokásairól tudni kell, hogy az 1990-es évek Szerbiájában négymillióan nézték mindennap az állami tévét és hallgatták az állami rádiót a hétmilliós lakosságból.”

A helyzet annyiban változott mára, hogy a Nyugat-Balkánon is jelen vannak privát médiacégek, de Ivanov szerint ezeknek jelentős része is állami befolyás alatt áll – vagy úgy, hogy a kormányhoz nagyon közeli entitás birtokolja, vagy pedig maga az állam a tulajdonos. Annak ellenére tehát, hogy több helyről jön az információ, még nem feltétlenül lett objektív. „Nagyobb probléma, hogy ez nem csak a Nyugat-Balkánon jelenik meg: a közösségi médiában terjedő propagandának szerepe volt a brexitben és Donald Trump elnökké választásában is. Különböző kormányok és rezsimek megpróbálnak visszaélni a közösségimédia-platformokkal, hogy a saját érdekeiket mozdítsák előre.”

Ez ellen pedig nagyon nehéz védekezni, hiszen ahogy Ivanov mondta: nem tudhatunk mindent, kénytelenek vagyunk másokra hagyatkozni az információszerzés során, ha tudni akarjuk, mi zajlik a világban. „A baj az, hogy most már bárki terjeszthet álhíreket, és hívhatja őket alternatív tényeknek.” Sőt, államilag támogatott trollfarmok működnek, amelyek a közösségi médiában az illiberális kormányok narratíváit terjesztik.

„Ez az oligarchák vezette, dezinformációra épülő média nem légüres térben vagy időn kívül létezik, ezért az autoriter vezetők hiába igyekeznek megtéveszteni az embereket, azok előbb-utóbb rájönnek, hogy vannak jobb opciók is – mondta Jamie Fly. – Az a veszélyes, hogy ahogy ezek a vezetők elbizonytalanodnak, egyre durvább korlátozásokat vezetnek be. Ugyanezt láttuk Oroszországban is: egy évvel ezelőtt még szabad volt az internet, ma már a legtöbb nyugati közösségi oldalt csak VPN-en keresztül lehet elérni.”

Fly szerint az ilyen rendszerek előbb-utóbb elérnek egy töréspontot, az álarc leesik, és az emberek szabadságillúziója fokozatosan eltűnik. Ennek akár polgárháború is lehet a vége, amit nyilvánvalóan a 21. századi diktátorok sem akarnak.

Szerbia is Magyarországtól tanul diktatúrát

De honnan lehet felismerni a 21. századi diktátort? Gurjev szerint a legfontosabb az, hogy demokráciát hazudik, amikor egyértelműen nincs. „A demokrácia egy olyan állami berendezkedés, amelyben a vezetőket és a politikusokat szabad és tisztességes választásokon szavazzák meg. Ami ezen kívül esik, az már nem demokrácia.” A nem-demokráciáknak is két fajtája van alapvetően: az egyikben az emberek tudják, hogy diktatúrában élnek, az illúziót sem próbálják fenntartani, hogy bármilyen demokratikus intézmény túlélhet a rendszerben, a másikban viszont fenntartják számukra a látszatot, hogy demokratikus országban töltik a mindennapjaikat, közben pedig folyamatosan manipulálják őket. Az utóbbi rendszer feje a 21. századi diktátor. „Szerbia is ebbe az irányba tart, és igyekszik tanulni Magyarországtól és Oroszországtól is.”

„A 21. századi diktatúra olyan, mint a darwini evolúciója a nem demokratikus rendszereknek, csak jobban illik a 21. századi realitáshoz” – mondta Gurjev, a gondolatait pedig Ivanov is osztotta. A kutató szerint ugyanis kevésbé országokat, mint időszakokat kell összehasonlítani, ha propagandáról beszélünk. „Amikor a PhD-met csináltam, modellt állítottam fel a jugoszláv háború alatti propagandára. Aztán megnéztem, hogy ezt lehet-e alkalmazni például Ruandára, vagy akár Oroszországra, Ukrajnára is. Rengeteg hasonlóságot találtam.” Ivanov mind a nyelvezetben, mind a propaganda céljában talált átfedést, és rájött, hogy nemcsak különböző országokban, de különböző időszakokban is kell gondolkodni.

„Ezeknek a rezsimeknek szembe kell nézniük azzal, hogy a gazdasági növekedéshez okos emberekre van szükség, az okos emberek viszont nem szeretnének ilyen rendszerben élni. Úgyhogy a 21. századi diktátornak választania kell: vagy visszataszítja a gazdaságát a 20. századba, vagy demokratikusabbnak kell lennie – mondta Gurjev. – Mindkettőre láttunk már példát, Ecuador például már majdnem demokrácia, Putyin viszont inkább visszafele indult el.”

Minden propagandának megvan a határa azonban, Putyiné például most látszik gyengülni. „Egy kutatásunk szerint az oroszok mindössze 25-30 százaléka támogatja a propaganda által hangoztatott állításokat – mondta Jablokov. – Egy részük aktívan ellenzi, de a többség a csendes tömeg, aki nem hisz senkinek, úgy gondolja, hogy mind a két oldal hazudik. Ez egy ijesztő szakasza a történelemnek, több igazság van, ezért szokták azt mondani, hogy a poszt-igazság érájában élünk.” Érdekes tendencia viszont, hogy – valószínűleg pontosan ebből kifolyólag – az összeesküvés-elméleteket népszerűsítő orosz Telegram-csoportokban nem hisznek a Kreml dezinformációs narratívájának, nincs nyoma például az ukrán biolaboros álhíreknek sem. Az emberek tudják, hogy az orosz állami forrásokban sem szabad megbízni. „Ez valószínűleg az egyik első hiba a mátrixban, és többet is fogunk látni, mert a mai mobilizációs bejelentés sokkal több embert késztet majd arra, hogy utánanézzen, mi is történik valójában.”

Persze ördögi körről beszélünk, mert a propaganda nem vész el, csak átalakul. Jablokov szerint a médiába vetett hitet kellene megerősíteni, méghozzá lokális publikációkkal, olyanokkal, amelyek a helyiek problémáival foglalkoznak, ez csökkenthetné a propaganda erejét. Ivanov szerint a független médiát kellene erősíteni, de ugyanakkor a propagandát terjesztő médiumok elérésének csökkentésére is szükség van. Gurjev a tényellenőrzés fontosságát emelte ki, illetve azt, hogy az olvasók tudják, kinek a kezében van az a médium, aminek termékét éppen látják, vagy tovább készülnek osztani. És bár ő maga nem hisz az internet szabályozásában, úgy gondolja, hogy a közösségi médiában elengedhetetlen a nagyobb kontroll.