Betegek gyógyulásáért imádkozni – mit mond a tudomány?

2021. március 11. – 21:53

frissítve

Betegek gyógyulásáért imádkozni – mit mond a tudomány?
Egy idősotthon lakója imádkozik a koronavírus-járványban 2020. december 21-én – Fotó: Marijan Murat / DPA Picture-Alliance / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Múlt pénteken, az ima világnapján Szívünk imája néven mozgalmat indított a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet. A fővédnök Áder János köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita, aki a mozgalom promójában el is kezd egy, az intézet dolgozói által végigmondott Miatyánkot. Az intézet közleménye szerint az ima gyógyító erejét az elmúlt évtizedekben több tudományos kutatás bizonyította, amik kimutatták, hogy hamarabb és kevesebb szövődménnyel gyógyulnak azok a szívbetegek, akikért imádkoznak. „Az Országos Kardiovaszkuláris Intézetben dolgozók ezt több alkalommal is tapasztalták, csodálatos gyógyulások történtek olyan szívbeteg gyermekek és felnőttek esetében, akikért imaláncot indítottak” – fogalmaz a közlemény.

A hírt persze felkapta a közösségi média, és több kritikus komment vetette fel, hogy egy olyan spirituális aktus, mint az ima, miért is segítene bármit a nyugati orvostudománynak, és ugyan miként is járulhatna hozzá kórházi ápolásra szoruló betegek gyógyulásához. De mint Máté 7.1 mondja, ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Az intézet megfogalmazása elég általános ahhoz, hogy akár legyen igazságtartalma, nem említ sem konkrét tanulmányokat, sem konkrét betegségeket. Azt pedig, hogy a hitnek lehet gyógyító ereje, az orvostudomány ma gyakorlatilag evidenciaként kezeli.

Gyógyhatás a semmitől

Ennek megértéséhez a placebohatás a kulcsfogalom. Ma már közismert, hogy álgyógyszerek is kiválthatnak valódi gyógyhatást, sőt valódi mellékhatásokat, a beteg állapotának rosszabbodását is (ezt nocebohatásnak hívják). Amikor egy új gyógyszer hatásosságát kutatják, külön mérik a placebohatást úgy, hogy egyes kísérleti alanyok hatóanyag nélküli pirulát kapnak, miközben azt hiszik, hogy valódi gyógyszert nyeltek. Nagyon leegyszerűsítve, a mért placebohatást aztán kivonják a gyógyszeres alanyok eredményéből, és így kapják meg a gyógyszer valódi hatását.

Bár a placebohatás működése és evolúciós kialakulása még sok titkot tartogat a kutatóknak, egyre jobban ismerik a hátterét. Ez jelentős részben a pszichoneuroimmunológia nevű, alig negyvenéves tudományágnak köszönhető, ami az emberi viselkedés, az idegrendszer és az immunrendszer kapcsolatát, azok kölcsönhatásait kutatja. Korábban úgy vélték, hogy az immunrendszer az idegrendszertől függetlenül működik, de a nyolcvanas évekre ez a paradigma megdőlt, és ma már tudjuk, hogy a két rendszer között kétirányú a kapcsolat. Például depressziós állapotban az immunrendszer rosszabbul teljesít, a pozitív lelkiállapot pedig az idegrendszeren keresztül hatékonyabb működésre serkenti az immunrendszert. A placebohatás kiindulópontja is egy pozitív helyzet – a beteg gyógyszert kap a bajára, és azt gondolja, jobban lesz tőle –, és ez akkor is kiválthat valós, a sejtek szintjén is megfigyelhető gyógyulást, ha a beteg hatóanyagot tartalmazó tabletta helyett csak gyógyszernek hitt szőlőcukrot nyelt le.

Nem véletlen a fogalmazás, hogy „hitt”: a nem vallási, hanem köznyelvi értelemben vett hit jót tehet a szervezettel. Ha a beteg elhiszi, hogy a gyógyszer meggyógyítja, lehet, hogy előbb meggyógyul, mintha egyáltalán nem tud róla, hogy gyógyszert vett be. Ilyen hatást pedig a vallásos hit is ki tud váltani: ha a páciens hívő, és imádkozik a felépüléséért, az ideg- és az immunrendszer teszi a dolgát, és felléphet a placebohatás. (És amúgy vallásos hittel kiváltható a nocebohatás is, tehát ha a beteg úgy gondolja, Isten elfordult tőle, és nem akarja meggyógyítani, előfordulhat, hogy nehezebben küzd meg a szervezete a kórral.)

Szia, Uram

A placebokutatás egyik hazai szakértője dr. Bárdos György, az ELTE PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének egyetemi tanára. „Nem azonosítanám a kettőt, de rokon jelenségek” – mondja a hittel gyógyulásról és a klinikumban használt placebókról. „Hatásmechanizmusuk gyakorlatilag megegyezik, tehát erős hittel kiváltható olyan valódi gyógyulás, mint a placebóval. A kialakulásuk mechanizmusa és társadalmi-kulturális környezete viszont más.” A placebohatásban ugyanis fontos szerepe van a tanulásnak is, a beteg emlékeinek és elvárásainak, amik sokszor tudattalanul befolyásolják a placebohatást.

Egy gyógyszer kézzelfogható, mindennapos dolog, mindenki átélte már, hogyan lesz jobban fájdalomcsillapítótól – ezért egy új szer hatását elhinni olyan akadály, amit szinte bárki könnyen megugrik. A vallásos hit viszont kevésbé épül tapasztalatokra, sokkal inkább egyfajta társadalmilag tanult spirituális „tréning”, ami szertartások, olvasmányok és közösségi élmény révén előidéz és fenntart egy feltétlen bizalmat. Ha ennek a bizalomnak a fókusza a gyógyulás, annak viszont már tudományosan kimutatható eredménye is lehet. „Ha egy vallás hívője vagyok, és mások is erősítik a hitemet, hogy meg fogok gyógyulni, az pontosan olyan folyamatot indíthat el, mint egy placebo” – mondja Bárdos.

A távoli közbenjáró imák – vagyis amikor mások imádkoznak a betegért – esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A hittel előidézett gyógyhatás csak akkor jelentkezhet, ha a beteg hite erős abban, hogy a Mindenható segít neki gyógyulni. Ezt másokkal előidéztetni nem feltétlenül lehetséges még egy hívőnél sem. „Attól, hogy mások imádkoznak az én gyógyulásomért, az én hitem nem szükségképpen nő, márpedig a placebohatást kiváltó hit az én hitem, nem másoké. A közbenjáró ima tehát csak akkor működhet igazán, ha a beteg hitét növeli, és a beteg ebben erősen hisz” – mondja Bárdos.

Hívek ülnek a francia lourdes-i barlang mintájára készült belga zarándokhely előtt Oostakkerben 2020. május 8-án. A koronavírus-járványban is lehetőségük van a híveknek a Lourdes-i Szűzanya gyógyító erejéhez imádkozni – Fotó: Jonathan Raa / NurPhoto / AFP

No, hát itt van akkor pár izgalmas kérdés:

  • a vallásos hittel vagy a pirulával kiváltott placebohatás erősebb?
  • Milyen különbségek vannak, számít-e, melyik istenben hiszünk?
  • Számít-e, hányszor imádkozunk?
  • Milyen feltételektől függ, hogy működik-e a távoli közbenjáró ima?
  • És ha azt a közbenjáró imát maga Áder János mondja?

E kérdések többségére a tudománynak nincs még válasza, főleg azért, mert a hittel gyógyítás nem éppen agyonkutatott terület. Az orvostudományban a világibb problémák érthetően előnyt élveznek a kutatási tervekben, és a hit sajátosságait nehéz jól lefordítani olyan vizsgálati módszerekre, amiknek eredményeiből aztán magas impaktfaktorú cikkeket lehet közölni. Ráadásul teológiai oldalról is tapasztalható némi ellenállás: vannak, akik szerint természetéből adódóan teljesen értelmetlen természettudományos metodológiával kutatni a hitet, mások pedig még a blaszfémia lehetőségét is felvetik. Elvégre a hit erejének firtatásától már csak egy asszociációs hangyalépés azt feszegetni, hogy az Úr tesz-e bármit a beteg gyógyulásáért, az Urat próbára tenni pedig nem szabad, ez bekerült a Bibliába, miután Izráel szomjas népe a pusztaságban Mózesnek elégedetlenkedett, és azt kérdezte: „Köztünk van-e az Úr vagy nincs?” (Kiv. 17.2-7, Mtörv 6.16)

Hatásvadászat tudományosan

Ehhez képest a hit erejének tudományos kutatása a 19. századig nyúlik vissza. Francis Galton angol polihisztor kezdte meg a sort, aki 1872-ben nagy vitát kavart cikkével, amiben levezette, hogy a közbenjáró ima mit sem ér. Hiszen nap mint nap milliók imádkoznak a királyi család egészségéért, vagyis, ha az imának van bármi hatása, a királyi család tagjai majd kicsattannak az egészségtől, és bizonyára sokkal tovább élnek, mint az átlagpolgárok. Mivel viszont pont addig élnek és annyit betegeskednek, mint más emberek, a közbenjáró ima haszontalan – érvelt Galton.

Ma már persze nem ezen a szinten mozognak a tudományos kutatások, randomizált, kontrollált, nagy mintaszámú vizsgálatok folynak, és kevés olyan, az ima erejéről szóló tanulmányt találni, ami megfelel ezeknek. Nem csoda, hogy a metaanalízisek, azaz a több tanulmány eredményeit összegző, egyfajta tudományos konszenzust kereső tanulmányok jellemzően bő egytucatnyi kutatást vetnek össze. 2006-ban egy ilyen metaanalízis 14 tanulmányt vizsgálva arra jutott, hogy a közbenjáró imának nincs mérhető hatása. Egy évvel később egy másik hasonló kutatás 17 tanulmányt vizsgált, ezek közül 7-ben találtak enyhe pozitív hatást, de ezek a módszertant tekintve kevésbé szigorú publikációk közé tartoztak. 2009-ben a bizonyítékokon alapuló egészségügy nagy presztízsű Cochrane adatbázisa is hozzátette a magáét: a kutatás eleve csak 10 tanulmányt talált vizsgálatra érdemesnek, és megállapította, hogy a közbenjáró imához a gyógyulásban legtöbb esetben semmilyen pozitív vagy negatív hatás nem köthető, és némi pökhendiséggel odaszúrták még, hogy a jövőben ezt nem is kellene tovább kutatni, legalábbis sokkal értelmesebb módokon le lehet kötni a kutatási erőforrásokat. Összegezve, a tudományos konszenzus ma afelé hajlik, hogy a közbenjáró imának nincs kimutatható jelentős saját hatása.

De akkor miről beszél a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet? Nyilván ők más tanulmányokra céloznak, olyan, kisebb mintán vagy más módszerrel végzett, de attól még szaklapban publikált kutatásokra vagy akár egyedi esetismertetésekre, amik a fenti metaanalízisekben nem vettek részt. Esetleg nem is a közbenjáró, hanem a saját imáról szóltak ezek a tanulmányok, vagy egyszerűen csak később készültek, és amik megállapítottak a hit által kiváltott pozitív (placebo)hatást. Egy tavalyi, több mint kétezer amerikai szívbeteggel végzett tanulmány például kihozta, hogy a közbenjáró imának – nyilván az arra fogékony betegeknél – van némi kedvező hatása, és a szerzők azt javasolták, hogy a kezelőorvosok vegyék figyelembe ezt a faktort vallásos pácienseknél. Egy régebbi, 1999-es kutatás pedig közel ezer, kardiológiai intenzívre került betegnél vizsgálta a közbenjáró ima hatását, és arra jutott, hogy azok, akikért imádkoztak, könnyebben felépültek, bár az eltérés nem volt jelentős, mert a betegek kórházban tartózkodása ettől még nem csökkent.

A Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet felnőtt kardiológiai osztályának intenzív részlege 2019-ben – Fotó: Kovács Tamás / MTI

Az egyik legnagyobb, szívbetegekkel végzett tanulmány, a STEP projekt több mint 1800, bypass-műtéten átesett beteggel dolgozott, de a 2006-ban megjelent eredmények nem hoztak nagy revelációt. A betegeket három csoportba osztották: voltak, akikért imádkoztak, és tudtak róla, voltak, akikért imádkoztak, és nem tudtak róla, és akadtak olyanok, akikért nem imádkoztak. Szignifikáns eltéréseket nem talált a tanulmány, de kisebb különbségeket igen, és az egyik konklúzióként azt vonta le, hogy a közbenjáró ima esetleges hatását érdemes továbbkutatni, de csak abban az esetben, ha a hívő páciens tud róla, hogy imádkoznak érte. Ezzel együtt a megfigyelt eltérések nagy része (például, hogy az imamentes csoportban 13 százalék volt a komoly komplikáció aránya, a nem informált csoportban viszont 18 százalék) még a véletlenbe is belefért a szerzők szerint. Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy a bypass-műtét komoly beavatkozás, amivel súlyos szervi problémát oldanak meg, ilyeneknél pedig kevésbé van esélye a placebohatásnak. „A placebohatás általában funkcionális zavaroknál lép fel, ahol nincs jelentős szervi elváltozás. A funkcionális zavaroknál viszont jól működik, mert ezekre a problémákra lehet mentálisan hatni” – magyarázza Bárdos, újra hangsúlyozva, hogy csak a beteg saját hite tud előidézni ilyen hatást. (A közbenjáró imákat célzó kutatások egy része egyébként azért is problémás, mert nem mindig vizsgálják, hogy a beteg saját maga imádkozott-e, és nem próbálják meg kettéválasztani a saját és a távoli közbenjáró ima hatását.)

Drug & pray

A szakirodalom megemlékezik néhány csodaszámba menő gyógyulásról is, például voltak olyan betegek, akik saját és közbenjáró ima segítségével Parkinson-kórból, gyomorbénulásból vagy éppen makuladegeneráció okozta vakságból épültek fel jelentősen. Ezekből az esetismertetésekből azonban nem lehet általánosítani, és a legtöbb tanulmány nem, vagy csak enyhe hatást mér (példáu a lombikprogram kicsit turbózható közbenjáró imával, de a hasonló imák a terhességi komplikációkat nem csökkentik). Az esetleges pozitív hatás nem erősebb a placebohatásnál, és rengeteg tényezőtől függhet, mint ahogy az álgyógyszerekkel végzett vizsgálatokban is befolyásolta a placebohatást a placebo ára, de még a színe és a formája is.

A fentiek miatt a hittel gyógyítás semmiképpen nem javasolható orvosi segítség vagy beavatkozás helyett. Ugyanakkor a placebohatás nem elvetendő bónusz a gyógyászatban, és ha elfogadjuk, hogy a hit is kiválthatja, akkor az erre nyitott betegeknél egyénre szabott kiegészítő terápia része is lehet. A módszertani nehézségekkel terhelt, kevés számú kutatásból nem világlik ki egyértelmű, ordító NEM, legfeljebb annyi, hogy a távoli közbenjáró imáknál erősebb lehet a saját spirituális feltöltődés. Az pedig a gyakorlatban is visszatérő tapasztalat, hogy a hit – akár gyógyszerbe, akár az Úrba vetett – fontos komponense lehet a gyógyulásnak. Vagy ahogy a fent említett, amúgy jelentős hatást nem kimutató STEP projekt egyik szerzője mondta a New York Timesnak: minden orvosnak van hitgyógyítós sztorija.

Ilyesmire köztársasági elnökkel mozgalmat indítani, és a hivatalos közleményben csak a pozitív tanulmányokat megemlíteni persze felvet már a tudományon túlmutató kérdéseket is. A kezdeményezés alapja viszont nem feltétlenül ördögtől való, ugyanakkor a közlemény nem tér ki arra, hogy a betegek is imádkozni fognak-e magukért. „Azt gondolom, attól, hogy az Elnök és felesége vagy a kórház személyzete imákat mond a betegért, nem javítja igazán a gyógyulást, amennyiben a beteg ebben az imában nem vesz részt, és nem hisz ebben a hatásban. A kedvező eredményért a beteget be kell vonni az imádkozásba, esetleg rávenni, hogy – kvázi az imaláncra hivatkozva – maga is imádkozzon rendszeresen magáért” – mondja Bárdos. Ilyen keretek között lehet észrevehető pozitív hatása annak, ha egy hívő ember bedob napi háromszor egy Miatyánkot étkezés előtt. Persze csak a rendes gyógyszerrel együtt.