Finnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek

A finnugor nyelvrokonságot az új történelemtankönyv csak egy nyelvészek által vallott hipotézisnek állítja be, a hun-magyar folytonosságot és a történelmi mítoszok magját ellenben valóságosnak tartja, és leteszi a garast a kettős honfoglalás tézise mellett, pedig azt a történészek nagy többsége elutasítja. Ez csak néhány erősen vitatott pont az új történelemtankönyvekből, amiket kötelező jelleggel használnak ötödikben és kilencedikben, de arról sincs szakmai konszenzus, hogy a honfoglalás egy előre eltervezett akció lett volna, ahogy az a tananyagban szerepel. Nincs szó ugyanakkor az új könyvben a besenyőkről, pedig a meghatározó vélemény szerint a honfoglalók előlük menekültek nyugatra.

Itt olvashatja a Telex legfrissebb híreit.

Az, hogy a XX. század története politikailag megosztja az embereket, természetes, de hogy a közelmúlt mellett éppen az őstörténet az, ami hatalmas indulatokat képes kiváltani a szélesebb közvéleményből, némileg magyar sajátosság. A 19. századi török-ugor háború nemcsak nyelvtörténeti, hanem politikai kérdés is volt, az István, a király rockopera is felszínre hozott sok addig szunnyadó identitástémát, de újabban miniszterelnöki szinten is elhangoznak időnként kisebb-nagyobb kipcsakolások.

Három tényező határozza meg az eseményeket:

• A korai magyar történet iszonyú izgalmas kutatási terület, rengeteg ismeretlennel még az alapkérdésekben is. Az elmúlt években fontos új felfedezések jöttek, részben a régészet felől, részben az archeogenetikából, bár az utóbbi terület eredményeit a kutatók nagyobb része még óvatosan kezelné.
• A téma a szélesebb közvéleményben súlyosan átpolitizált, egy sor nemzeti mítosz és ideológiai vélemény kapcsolódik hozzá. A kormányban Kásler miniszter személyes mániája az őstörténet és a hun származás, aminek a jegyében létre is hozták a Magyarságkutató Intézetet.
• A Magyarságkutatóban hangsúlyozott nézetek elég határozottan megjelentek az új tankönyvekben. A korábbi törikönyveknek a korai magyar történelemről szóló fejezeteit írták át leginkább, méghozzá Szabados György, a Magyarságkutató Intézet munkatársa elképzelései alapján.

Miután január végén elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet (NAT), néhány hónap alatt átírták a tankönyveket, majd pillanatok alatt el is fogadták azokat. Az új NAT miatt is bőven voltak viták, a tankönyvkritika pedig régóta kedvelt műfaj nálunk, főleg mióta államosították a tankönyvpiacot. Pár éve már csak állami tankönyvekből lehet tanulni, a tanszabadság ebben a tekintetben abban merül ki, hogy az iskolák két tankönyvcsalád közül választhatnak – de mindkettőt az Oktatási Hivatal fejleszti.

A gyakorlatban ez történelemből például úgy néz ki, hogy az egyik változat (itt teljes terjedelemben olvasható) szerzője a másiknak (ez pedig itt) a társszerzője; aki amazt írta, az emezt lektorálta. A tananyagfejlesztők ugyanabból a csapatból kerülnek ki, így a párhuzamos könyvek között a variancia is eléggé behatárolt. Azt is lehetne persze gondolni, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen a tananyag úgysem a szerzők egyéni ízlésén múlik. A valóságban azonban a történelemtankönyvekkel szemben éppen az a fő kritika, hogy azokban egy sor olyan állítás szerepel, amelyekről nincs konszenzus a történettudományban, sőt, azokat inkább csak egy, most politikailag éppen jól álló gárda fogadja el. Ők a saját szájuk íze szerint írhatják most át a tankönyveket, melyeknek versenyhelyzet híján már nincs alternatívája a magyar közoktatásban.

„Tankönyvírásnál nagy alázatra van szükség. Olyan arányossággal kell bemutatni az anyagot, ami egy gyerek számára képet ad az általános tudásunkról, és nem egy véleményt hangsúlyoz agyon. Ez a részrehajlás problémája, ebből a könyvből pedig hiányzik a szükséges távolságtartás. Sok szakmai hiba is van benne, ennél sokkal alaposabb lektorálás kellene” – mondta szombaton a tankönyvről folytatott vitán Klaniczay Gábor, az egyik legnevesebb magyar középkortörténész, egyetemi tanár.

A vitát a Történelemtanárok Egylete (TTE) Youtube-on is közvetített éves konferenciáján tartották, ahol egyébként a történelem és politika kapcsolatáról volt főleg szó. Putyin múlthamisításáról (Sz. Bíró Zoltántól), amivel mostanában éppen a lengyelekre próbálja tolni a felelősséget a II. világháborúért, miközben Moszkvában megpróbálják tisztára mosni a Molotov-Ribbentrop-paktumot; a lengyel emlékezetpolitikáról (Mitrovits Miklóstól), amit a magyarhoz képest sokkal inkább vívnak a külpolitikai színtéren is (főleg éppen az oroszok ellenében); és arról (Zemplén Gábortól), hogy az áltények és a dezinformációs kampányok korában az iskola Magyarországon egyáltalán nem készíti fel a gyerekeket a működőképes információszűrésre.

Az, hogy erre mennyire szükség lenne, a korai magyar történelem példájából is kiderül. A szélesebb tömegek a tudósokat ártalmas, kártékony, áruló társaságnak tartják, akik el akarják titkolni a valódi magyar történelmet – utalt az akadémiaellenes mítoszokra Klaniczay. „Hogy a politikában kihasználják a középkort ideológiai szempontból, az természetes. A kérdés, hogy létezik-e olyan szakmai kontroll, ami képes érvényesíteni a tudományos szempontokat” – mondta a kutató.

Az új történelemtankönyvet sok kritika érte az elmúlt hónapokban, ezek egyik katalizálója éppen a TTE, amelyik részletes hibajegyzéket is összeállított. A szaktanári szervezet bírálatait ellenfeleik politikai indíttatásúaknak állítják be. Rétvári Bence államtitkár például Niedermüller-átképzősöknek titulálta a tanárokat, amikor azok górcső alá vették az új NAT-ot.

Ehhez képest akár már azt is pozitívnak lehet látni, hogy a TTE konferenciáján szakmai jellegű vita folyt. A tanyanyagfejlesztők közül csak Szabados György vállalta a részvételt.

„Könyörgök, felejtsük már el azt a kifejezést, hogy kalandozások”

– mondta a vita egy pontján Szabados, arról beszélve, hogy az új tankönyv elkezdi kivezetni a fogalmat (helyette támadó hadjáratokról meg eltervezett katonai akciókról beszél), amikor a dicső magyar múlt megjelenítéséről és az oktatás pozitív identitásformáló funkciójáról (ez most deklarált feladata az iskolának) esett szó. Ugyanez a kérdés merült fel a honfoglalás, mint eltervezett stratégia vs. a népvándorlási dominó és menekülés kapcsán, valamint a 907-es, németek ellen győztes pozsonyi csatával kapcsolatban, amit a nemzeti jobboldalon úgy tartanak számon, mint amit igaztalanul elhallgatott idáig az akadémiai történetírás (valójában korábban is megjelent a tankönyvekben, bár tényleg nem túl erősen).

A nemzeti dicsőség elültetésének szándékát lehet sejteni abban is, hogy az új történelemtankönyv milyen hangsúlyosan jeleníti meg a nemzeti mítoszokat. A könyv erősen épít a mondavilágra és a krónikás hagyományra (Hunor és Magor, Noétól, illetve Attilától való leszármazás, Csaba királyfi, turulmonda), és a forráskritikai szempontot itt nem nagyon jeleníti meg. Minden mítosz mélyén ott rejtőzik a történelmi igazság – érvelt Szabados, azt hangsúlyozva, hogy a magyar néphagyományban mélyen meglévő hun-magyar folytonosság egyáltalán nem az a fajta áltudományos ezotéria, mint a Szíriuszról jött magyarok vagy a sumér rokonság.

„Vigyázzunk, nehogy a turullal álmodjunk, mert bárki teherbe eshet” – riposztozott a „minden mítoszban van valami” érvre Klima László régész és finnugor nyelvész. „Szerintem az ötödikeseknek is el lehet mondani, hogy nem minden monda feltétlenül igaz, és sok mindent nem tudunk, hogy hogy is volt a hunokkal” – mondta Klima, aki szerint a tankönyv a mondai hagyománnyal szemben semmilyen kritikát nem fogalmaz meg, miközben célzatos hangulatkeltéssel él, és kételyeket akar ébreszteni a nyelvrokonsággal szemben. „A tankönyv egy nagyon dicsőséges magyar múltat szeretne bemutatni. De mi köze a mai magyarságnak a honfoglalókhoz? Genetikailag szinte semmi, miközben a nyelv szinte ugyanaz.”

Szabados György azt képviseli, hogy az elmúlt évtizedek magyar őstörténetét a finnugor elmélet (Szabados az enyhén dehonesztáló, nyelvészek körében nem használt „finnugrista” alakot használja) dominálta, ettől kell megszabadítani a területet. Mások szerint ez ködszurkálás, délibábokkal vívott harc: a finnugor nyelvrokonság egy dolog, a magyar etnogenezis egy másik. Mostanra mindenesetre mintha mindkét oldal elfogadná kiindulópontnak, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság független egymástól. Talán ez az egyetlen konszenzusos pont, és ez azért valódi elmozdulás ahhoz képest, amikor a finnugor őshazából indultak ki az őstörténészek is. Így valóban jobban megnyílt a tér a törökös kapcsolatok, a sztyeppei civilizáció és a lovasnomád hagyományok előtt. A magyar őstörténetért vívott harc ugyanakkor csak még inkább megélénkült azzal, hogy új és társtudományok kapcsolódtak be. A korábban domináns nyelvészettel szemben Szabadosék főleg a természettudományok szerepét hangsúlyozzák, bár a hun hagyomány, a népi emlékezet miatt szeretnek hivatkozni a néprajzra is.

„A múltról való tudás színesedik, zajlik a paklik újraosztása a tudományágak között”

– indokolta Szabados, hogy miért éppen az őstörténeti részt kellett újraírni a tankönyvekben. Esetleg az is szerepet játszhatott, hogy a miniszter imádja a témát? A moderátor Stumpf András kérdését a szerző hevesen utasította vissza, ahogy arra is nemmel felelt, hogy politikai megrendelést hajtott-e végre. Arra azonban, hogy szerinte rendben van-e, hogy az új tankönyvek szerzői egymást lektorálják, így válaszolt: „Szívem szerint azt mondanám, hogy nincs rendben”.

Oké, de miért csak egy álláspontot jelenít meg egy kötelező tankönyv, méghozzá olyat, amiről messze nincs tudományos konszenzus? Ez legélesebben a kettős honfoglalás kapcsán jön elő. Az eredetileg László Gyulától eredő hipotézist a tankönyv támogatólag hozza be; miközben a tudományos életben marginális az elfogadottsága, Szabados úgy írta bele a tankönyvbe, hogy erről a tanulók semmit nem tudnak meg.

„Tény, hogy a kettős honfoglalás elméletének támogatói számbeli kisebbségben vannak. De az igazság nem mindig a többségnél van”

– mondta erre Szabados, azt pedig terjedelmi okokkal magyarázta, hogy a vitatott eredetű magyar népnévnek miért kizárólag a hun származtatását tette bele a könyvbe, miközben a finnugort kihagyta.

„Ha alternatív, nem konszenzusalapú elméletek egyáltalán megjelennek, akkor legyenek ütköztetve az érvek és ellenérvek. Ez itt nincs meg” – mondta Reparszky Ildikó, a Fazekas tanára. „A magyar őstörténet kapcsán nem létezik tudományos konszenzus” – válaszolt erre egy meglepőbbet Szabados György, ami az objektivitás lehetőségét tagadó, az erőben hívő kultúrharcos alapállásra emlékeztetett. Szerinte ezt csak azok róják fel, akiknek a véleménye most kevésbé jelenik meg.

„Egy tankönyv esetében különösen veszélyesnek és helytelennek tartom, hogy úgysincs konszenzus” – mondta erre Klaniczay Gábor. A közönségből egy felszólaló végül így összegzett: „Ha nincs tudományos konszenzus, akkor nincs bizonyíték, csak vélemények vannak. És ez a tankönyv egy vélemény.”

(Borítókép: „Bevonulás, a fejedelem felesége”, Feszty Árpád festőművész honfoglalásról készült körpanorámájának részlete. Fotó: Wikimedia Commons / Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark)