Bejártuk a zsidó Kolozsvárt, ahol egykor virágzó polgári világ épült, de a 20. század mindent elsöpört

Hogy bántalom ne érje őket, megengedtetik nekik keresztényi ruhában járni, minden megszégyenítő jelvény használata és felvétele nélkül
olvasható Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1623. június 18-án kelt oklevelében, ami fontos mérföldköve az erdélyi zsidóság történetének. Korábban többnyire említés szintjén, kereskedelmi vonatkozásban találkozhatunk a zsidókkal az oklevelekben, ekkor viszont Ábrahám Szásza, a fejedelem zsidó orvosa közbenjárására megengedték számukra a letelepedést. Először Erdélyben.
A 11. Kolozsvári Zsidó Napokon népes érdeklődő sereggel jártam körbe a várost Sipos Dávid és Szilágyi Adrien Rebeka vezetésével, és hallgattam meg néhány történetet a város zsidósághoz kapcsolódó múltjából. Ebből osztok meg most néhányat. Az első rögtön Bethlen Gáboré, aki Kolozsváron adta ki az említett engedelemlevelét.
Bethlen többek között megengedte számukra a letelepedést, hogy szabadon mozogjanak az ország területén és külföldön, kereskedjenek, különféle árukat hozzanak be a fejedelemségbe, vallásukat szabadon gyakorolják, és ezért ne zaklassák vagy üldözzék ezért őket. A szokásos zsidójel viselésétől is mentesítette őket, és egyben azt is kinyilvánította, hogy a zsidó közösség nem felelős az egyes zsidók esetleges rossz cselekedeteiért.
Ettől persze a fejedelemség népei még nem néztek kevésbé ferde szemmel a zsidókra. Bethlen Gábor halálát követően szűkültek is a zsidóság jogai, például úgy ítélték meg, hogy a fejedelem csak Gyulafehérvárra engedte meg a letelepedésüket, nem pedig az ország egész területére.
Azzal, hogy az Erdélyi Fejedelemség a Habsburg Birodalom része lett, a területén élő zsidó lakosság életében is változások álltak be. A 18. században felgyorsult a zsidóság demográfiai és belső intézményi fejlődése. Néhány száz főről a 18. század végére kétezer körülire nőtt a Nagyfejedelemség zsidó lakosainak a száma, majd a következő század első évtizedeiben már meghaladta a háromezret. A Bánságban és a Partiumban viszont jóval jelentősebb zsidó közösség élt, 1836-ban már 25 ezerre teszik a számukat. Az erdélyi zsidóság számára végül az osztrák-magyar dualizmus első éve, 1867 hozta el a polgári egyenjogúsítást.

Kolozsváron 1481-ból származik a zsidók első említése, de egészen 1840-ig kell várni, amíg megkapják a letelepedési jogot a városban. Ekkorra már kisebb „megtűrt” zsidó közösség is élt a városban, 1839-ben 17 családot tartottak számon, akinek mintegy 50 halottja volt a régi zsidó temetőben. Miután lehetővé tették a letelepedésüket a városban, nyilván megnőtt a számuk, és igény mutatkozott egy zsinagóga építésére.
A zsidó hitközség megbízásából Hermann Mihály és Heimann Emánuel 1846 decemberében vásárolta meg a már létező rituális fürdő melletti telket az akkori Pap (manapság Párizs) utcában egy zsinagóga megépítésére. Az épület alapkövét 1850 júliusában tették le, míg a Fekete György tervezte klasszicista épület felavatását 1851. december 2-án tartották Friedmann Ábrahám erdélyi országos rabbi és Kovács Miklós katolikus püspök (az erdélyi zsidóság fővédnöke) jelenlétében. A zsinagóga két oldalán a rabbi, a tanító, valamint a kóser vágást biztosító sakter háza állt.

Az 1868-69-ben megrendezett Izraelita Egyetemes Gyűlés (közkeletűbb nevén: a Zsidó Kongresszus) után, ami a magyar zsidóság szakadásához (egy neológ, egy ortodox, és egy harmadik, egy úgynevezett status quo ante ágra) vezetett, az épületegyüttes a kolozsvári ortodox zsidó közösség vallási és kulturális központjává vált. Végül 1944-ig működött zsinagógaként, mert a deportálásból visszatért, kis létszámú zsidóság már nem használta arra a célra. Később pászkagyár, rituális mészárszék és étkezde is működött benne. Jelenleg is zsidó hitközség tulajdonában van, 2020-tól a ZIZ működik benne.
„Megoldást Schmil Dávid alapítványa hozott. Eme gazdag férfiú, kinek szép palotája (vő. Sebestyén-palota) emelkedett a Főtér és az Egyetem utca sarkán, gondolt egy nagyot, alapítványt tett, és nemsokára a Szamos utcában a Mózeshitüek gimnáziumának szomszédságában felépítette a kolozsvári Zsidó Kórházat. Ez adott munkát, menedéket a kiebrudalt orvosoknak, valamikor egyetemi tanároknak, fiataloknak, kezdőknek, s bár neve felekezeti gyógyászatot sejtet, tulajdonképpen bárki számára nyitva állott az egyemeletes épület, a maga korában az egyik legjobban felszerelt kórház”
– írta Sebestyén Mihály a Penelopé ruhája. Fejezetek az erdélyi zsidóság történetéből c. kötetében a Gábel Vilmos történetét bemutató fejezetben. Gábel Vilmos volt ugyanis az említett Zsidó Kórház titkára, és így indult 1937-ben pénzt gyűjteni New Yorkba az intézmény javára, de haza onnan már soha nem tért. Vilmos bácsi története egy külön cikk, de vele megérkeztünk a következő helyszínre, az egykori Zsidó Kórházhoz.
Az ortodox zsidók rabbija, Glasner Mózes már 1907-ben felvetette egy zsidó kórház alapításának ötletét, de akkor a mintegy hétezer fős kolozsvári zsidóság még nem tartotta szükségesnek azt. Az impériumváltás után kerül ismét szóba egy zsidó kórház ügye, és Wertheimer Miksa elnökletével 1921-ben alakult meg az Országos Zsidó Kórházegylet, aminek már egy saját intézmény létrehozása volt a célja. A háború utáni gazdasági helyzetben a forrásgyűjtés nem volt igazán eredményes, mígnem Sebestyén Dávid építési vállalkozó és felesége, Karolina aranylakodalmuk alkalmából telket és egymillió lejt adományozott a kórházépítésre 1927 októberében. Ez hozott áttörést.

Sebestyén Dávid a kolozsvári zsidóság egyik legjelesebb képviselője volt akkoriban, aki kőművesből lett a 20. század elejére a város egyik legfontosabb vállalkozója. Nevét a Sebestyén-palota őrzi, amiben manapság a Művész mozi működik, de az ő vállalata volt a kivitelezője egy sor kolozsvári épületnek, így például az egyetem főépületének, a Status-palotáknak vagy épp a Román Nemzeti Bank épületének.
Strasser Elemér és Öhlbaum Áron építészpáros (ők a SORA üzletház tervezői is) tervei alapján elkészült épületben 1928-ban nyílt meg a kórház sürgősségi osztálya, 1929-ben a szülészet-nőgyógyászat, a sebészet, a szemészet és a röntgenosztály, 1931-ben pedig a gyermekgyógyászat, belgyógyászat és klinikai laboratórium.
Ahogy a fenti idézetből is kiderült, az intézményben nem kizárólag zsidó betegeket kezeltek, sőt a betegek egy jelentős részét díjmentesen látták el. 1936-ban a betegek 35 százaléka, 1940-ben 50 százaléka tartozott más felekezethez. A Zsidó Kórház a háború után sem szüntette be a működését, noha az orvosai jelentős részét deportálták. 1948-ban viszont a többi magánkórházzal együtt államosították, majd az 1950-es években át is nevezték 3-as számú klinikára. Azóta ugyan jelentősen kibővítve, de manapság is kórházként üzemel. A régi kolozsváriak még mindig zsidó kórházként emlegetik.
A kórház (Nagy-)Szamos (manapság Iași) utcai szárnyának szomszédságában működött 1940 és 1944 között a zsidók felekezeti iskolája, azaz híres Zsidlic. Mivel 1920-as évek közepétől az erdélyi zsidóság csak románul tanulhatott, a második bécsi döntés után nagy reményeket fűztek a magyarul való tanuláshoz, de azt megnehezítették az Észak-Erdélyre is kiterjesztett zsidótörvények. Antal Márk közbenjárására viszont Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyezte a Kolozsvári Zsidó Fiúgimnázium és a Kolozsvári Zsidó Leánygimnázium megnyitását. A két iskola 1940. november elsején kezdte meg a működését nyolc-nyolc osztállyal. A két gimnázium pedig 1942-ben egyesült Kolozsvári Izraelita Koedukációs Gimnázium néven. Antal Márk, majd Bach Endre igazgatók hozzáértő irányítása alatt az iskolában intenzív irodalmi, kulturális, tudományos és sporttevékenységek folytak, iskolai önképző körei is híresek voltak.
„Emlékszem arra, hogy amikor másodikos gimnazista voltam, vagyis tizenhat éves, az első félévben egyszer bejött Antal Márk órát hallgatni. Legnagyobb csodálkozására nem voltak osztályzataink. Ugyanis a tanárok az elején mindig előadásokat tartottak, és nem feleltettek. Ők egyetemi tanárok voltak; nem tudták, hogy feleltetni kell, vagy egyszerűen megfeledkeztek róla! Bejöttek az osztályba, és elkezdtek beszélni. Olyan jó volt, hogy sosem kellett felelnünk! Aztán lassacskán kezdték megtanulni, hogy feleltetni is kell, de egy évre volt szükségük, hogy megszokják. Ez is olyan érdekesség, ami más iskolában nem fordulhatott volna elő” – emlékezett vissza Nussbaum László.
Elmondása szerint a gimnázium egész tevékenysége Antal Márk köré összpontosult, akinek nemcsak a tanári kar összeállítása volt a feladata, hanem a működési engedély és az épület megszerzése, a pénzügyi alap előteremtése és a tanári kar fizetésének biztosítása is.
„Olyan hangulat volt ebben az iskolában, hogy az ember nem azért tanult, hogy ne kapjon rossz jegyet, hanem azért, mert szégyellte magát a többiek előtt, ha nem tud”
– mesélte az iskoláról Rosenfeld Éva, aki 1944-ben érettségizett a Zsidlicben, és vitte magával még a bizonyítványát egészen Auschwitzig. A híres önképzőkörökre úgy emlékezett vissza: „Működtek különböző önképzőkörök, például lélektankör, ahol Freud műveit olvastuk, és eleinte tanár segítségével értelmeztük. Négy éven át én is részt vettem a foglalkozáson, ott szereztem az ismereteim jelentős részét.”

És akkor következzen egy kolozsvári holokauszt történet az egykori Lengyel-kórházból.
„Amint elhagytuk a marhavagonokat, édesanyám, a fiaim és én elszakadtunk édesapámtól és a férjemtől. Most száz métereken át húzódó oszlopokban álltunk. A vonat négy-ötezer utast bocsátott ki, akik mind ugyanolyan kábultak és zavarodottak voltak, mint mi. További parancsok következtek, és mintegy harminc SS-katona – köztük a tábor vezetője és más tisztek – elé vonultattak minket. Válogatni kezdtek, egyeseket jobbra, másokat balra küldve. Ez volt az első »szelekció«, amely során – amit álmodni sem mertünk volna igaznak lenni – kiválasztották a krematóriumok első áldozatait” – idézte fel Lengyel Olga a Five Chimneys (Öt kémény) című visszaemlékezésében családja elhurcolásának történetét az auschwitzi táborba. Nem sokkal később így folytatta:
„A szelektáló édesanyámat és engem a felnőttek csoportjába intett. Kisebbik fiamat, Thomast a gyermekek és az idősek közé sorolta, ami azonnali kiirtást jelentett. Arvad, az idősebb fiam előtt habozott. A szívem vadul dobogott. Ez a tiszt, egy nagy termetű, szemüveges, sötét hajú férfi, úgy tűnt, próbál tisztességesen eljárni. (…) – Ez a fiú biztosan több mint tizenkét éves – jegyezte meg nekem. – Nem – tiltakoztam. Az igazság az volt, hogy Arvad még nem volt tizenkét éves, és ezt megmondhattam volna. Nagy volt a korához képest, de meg akartam kímélni a munkától, amely túl megerőltető lehetett volna számára. – Rendben van – egyezett bele barátságosan” – írta.
Lengyel Olgát végül egész életében mardosta a bűntudat, hogy részben ő a felelős a saját szülei és két fia pusztulásáért. Lengyel Olga és férje, Lengyel Miklós voltak az alapítói Kolozsvár másik egészségügyi intézményének, a Lengyel-kórháznak. Ez a következő helyszínünk.
A Lengyel-kórház 1938-ban nyitotta meg kapuit a Kismező (manapság Crișan) utcában. Az intézmény egy nyolcvan ággyal működő nőgyógyászati klinika (egyes források szerint szanatórium) volt egy 200 négyzetméteres tetőtéri terasszal, ahova kijárhattak a betegek levegőzni. Lengyel Miklós Berlinben tanult sebész volt, egyben az intézmény igazgatója, míg felesége műtőasszisztensként dolgozott a kórházban. Az épületegyüttesben kapott helyet a Lengyel család otthona is.
A családtól előbb elvették a házat meg a kórházat, majd haláltáborba deportálták őket. Lengyel Miklós a halálmenetekben vesztette életét, egyedül Olga élte túl a borzalmakat, aki először Párizsban, majd Amerikában telepedett le. Elsők között írta meg a visszaemlékezéseit a holokauszt borzalmairól, 1946-ben Souvenirs de l'au-delà címmel jelent Franciaországban. Angolul Five Chimneys címmel adtak ki. Később alapítója volt az Olga Lengyel Intézetnek, amelynek küldetése a zsidó népirtás borzalmairól való beszámolás, és a jövő generációinak oktatása a holokauszt borzalmairól. Az egykori Lengyel-korház manapság is egészségügyi intézményként működik, 1949-ben ebben alapították meg a 2-es számú gyermekgyógyászatot.

A holokauszt borzalmai után már főleg az emlékezés kerül a középpontba. Előbb Kolozsvár egyetlen még működő zsinagógájára csak egy pillantást vetünk. A már említett Párizs utcai ortodox zsinagóga mellett a városban még három zsidó templom működött: az askenázi zsidó közösség vallási épülete, az úgynevezett Sász Hevra zsinagóga, amiben manapság a Babeș–Bolyai Tudományegyetem judaisztikai intézete működik; a Poalé Cedek iparosegylet zsinagógája a Malom (manapság George Barițiu) utcában, amiben a Tranzit Ház van, illetve a Horea úti neológ zsinagóga, ami a haláltáborokban elpusztult észak-erdélyi zsidóság emléktemploma is.
A főleg értelmiségiekből és nagypolgárokból álló, úgynevezett kongresszusi vagy neológ hitközség 1881-ben vált ki az anyahitközségből (akkor még status quo ante hitközség néven, de hamar változtattak a megnevezésen), és igényelt telket a városi tanácstól egy zsinagógára a Trencsin téren. A hitközség első elnöke egyébként a herendi porcelángyár alapítójának a fia, Farkasházi Fischer Vilmos volt. Végül az akkori Nagy (manapság Horea) utcában kaptak telket, ahol 1886-ban szentelték fel a Hegner Izidor vasúti mérnök tervei alapján elkészült a neomór stílusú épületet.
A zsinagógát is találat érte a vasútállomás 1944-es bombázása során is, a második világháború után a visszatérő közösség egy részben beomlott falazatú épületet talált, de végül mégis ennek az újjáépítése mellett döntöttek. 1947-ben nyílt meg.
Az utolsó állomás Lövith Egon munkája alapján készített kolozsvári holokauszt emlékmű az egykori Tyúkpiac téren (manapság I. L. Caragiale park). Lövith Egon szobrászművész történetével többször is foglalkoztunk már, 1923-ban született Kolozsváron, zsidó családban. Órásmester édesapjának, Lövith Maxnak a Malom (manapság Barițiu) utcában volt üzlete. Amikor szélsőséges nacionalisták feldúltak azt, pusztán azért, mert észrevették egy zsidó nevet a cégtáblán, édesapja úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Mexikóban telepedett le, itt nyitott új órásüzletet, ahová felesége, Berta és akkor három éves fiuk 1926-ban csatlakozott. Lövith Max viszont megbetegedett, 1934-ben pedig meg is halt, Berta pedig úgy döntött, hogy visszamegy gyermekeivel Európába. Egészen Kolozsvárig jöttek.
Lövith Egont 1944-ben hívták be munkaszolgálatra. Nagymamáját, édesanyját és húgát többé nem látta, ők meghaltak a lágerben. Ő viszont ott találkozott későbbi feleségével, Margóval. 1945-ben már együtt érkeztek meg Kolozsvárra, hogy új életet kezdjenek. 1947 és 1953 között Lövith párhuzamosan szerezte meg az érettségit, az egyetemi diplomát és kezdett el tanítani is az időközben létrejött Ion Andreescu Művészeti Intézetben. Egyetemi tanárként rajzot, szobrászatot, kompozíciót tanított, alkotóként pedig különböző műfajokkal kísérletezett a kerámiától a bronz- és márványszobrokon át a festészetig. Elismert tagja lett az erdélyi művészeti életnek.

„Én mindig vallottam a zsidóságomat, még akkor is, mikor ez nem volt túl kényelmes dolog. Nekem a zsidóságom a saját létem, de nem vagyok egy mellveregető zsidó, meg hiányoznak a héber és talmudi ismeretek, ami erősítené zsidóságomat. Az én deklarált zsidóságom inkább képpé vált, imázst tudok teremteni, ami felér legalább annyival, mint amikor valaki ír a zsidóságról” – mondta a Centropa.org-on megjelent interjúban.
Az ő tervei alapján készült el a 2014-ben felavatott kolozsvári holokauszt emlékmű.