A sepsiszentgyörgyi Vörös Csillag nem olyan, mint a romániai múzeumok többsége, és ennek csak örülünk

„Józsikám, úgy soha, de soha ne menj haza az üzemből, hogy legalább egy 6-os anyát nem viszel magaddal! Mindennap lopj valamit! Én jövőre nyugdíjba megyek, de eddig minden nap vittem haza valamit”

– olvasom a sepsiszentgyörgyi Vörös Csillag Múzeum egyik idézetét a rendszerváltás előtti hétköznapokat átszövő lopás jelenségéről, az úgynevezett „szerzésről”. Nekem az előző rendszerből nem sok emlékem van, de a felelősség elhárításának akkor megtanult „mindenki lop” jelszavát azóta is sokszor hallottam, velünk van, ahogy valószínűleg az akkori gyakorlatok a mai napig sem koptak ki teljesen.

Elmentem megnézni a helyreállítási alapból létrehozott sepsiszentgyörgyi Vörös Csillag múzeumot, és a jelent is egy kicsit jobban megértettem a „szerzés” hátterének a bemutatásából a kisajátításoktól egészen a ‘80-as évek hiánygazdaságáig, illetve a nélkülözésekig.

Három emelet, nagyjából 280 interjúrészlet, 1,2 millió karakternyi szöveg

Amikor a múzeum alapításának ötlete először a sajtóban megjelent, még arról szóltak a hírek, hogy a romániai államszocializmus – ahogy a hétköznapokban használják –, a kommunizmus borzalmait bemutató múzeumot hoznak majd létre. A koncepció azóta módosult, pontosabban bővült, az elnyomás történetei mellett a korszak pozitívabb fejleményei is megjelentek benne. „Úgy éreztük, hogy nagyon egyoldalú lett volna a történet, ha csak a szörnyűségeket mutatjuk be, és arra amúgy is van már példa: a budapesti Terror Háza vagy a romániai börtönmúzeumok” – érvelt a Transtelexnek Tóth-Bartos András történész, a tárlat koncepciójának egyik kidolgozója. Elmondása szerint természetesen jött a módosítás, mert amikor öt évvel ezelőtt elkezdték az egyeztetéseket a létesítményről, akkor mind a szakma, mind az önkormányzat részéről felmerült ennek az igénye.

„Az atrocitás, a fizikai elnyomás lételeme volt ennek a rendszernek, ezt nem tagadja senki, de nem kifejezetten erről szólt”

– magyarázta a történész. Elmondása szerint ezek után már csak azt a módszert kellett megtalálják, hogyan tudják mindkettőt bemutatni, hogy a szörnyűségek mellett olyan történetek is megjelenjenek, „mint például amit kis magyar fellélegzésnek neveznek a 60-as évek végén, amikor Háromszéken sorra alakultak a múzeumok, szobrokat emeltek, és egy nagyon aktív kultúrpolitika folyt, aminek még ma is érezzük a hatását. És ez az ország többi részén is megtörtént. Vagy ott van az az infrastrukturális fejlődés, ami természetesen nemcsak Romániában történt meg, hanem a teljes szovjet blokkban.”

Kinda István néprajzkutatóval teljesen szabad kezet kapott Tóth-Bartos a koncepció kidolgozásában. A megrendelő önkormányzat két olyan szempontot határozott meg, amit figyelembe kellett venniük a múzeum terveinek az elkészítésénél: egyrészt azt, hogy a létrehozott kiállítás az egész korszakot, tehát az 1944-től 1989-ig tartó időszakot lefedje, másrészt azt, hogy ne csak az országos történések kapjanak helyet benne, hanem a helyi, háromszéki (székelyföldi) történésekre is térjenek ki. Tóth-Bartos elmondta, ezt figyelembe véve igyekeztek úgy beszélni a romániai államszocializmus idejéről, hogy ahol releváns volt és „volt olyan történet, amit ki lehetett emelni akár az erdélyi magyarság, akár konkrétan Sepsiszentgyörgy vagy Háromszék tekintetében, akkor azt hozták előtérbe”, de mindig integrálták azokat az országos eseményekbe.

„Az iparosítás második hullámában főleg Kovászna megyének a fejlesztéséről beszélünk. Ott vannak az országos események, de a példák inkább Kovászna megyeiek. Ez az az időszak, amihez a ma itt élők is tudnak kapcsolódni, és a mai környezetünket is ez határozza meg” – tette hozzá.

Például ebben az időszakban épült az egykori dohánygyár raktára is, amelynek a kiürítésével és átalakításával létrehozták a Vörös Csillag múzeumot. A létesítményben három szinten elevenedik meg a romániai államszocializmus időszaka.

• Az első szint a Vörös Hajnal, ami Kolozsvár bombázásától, a második világháború végnapjaitól veszi sorra az eseményeket, a kezdve a deportálásokkal, a politikai üldöztetésekkel, valamint a kényszermunkatáborok világának a felidézésével.
• A második szint a Vörös Zászló nevet kapta, a tulajdonképpeni Gheorghe Gheorghiu-Dej-korszakot mutatja be, és a rendszer kiépülésével valamint a társadalom átalakításával foglalkozik. Ezen a szinten esik szó többek között a kollektivizálásról, a Securitate működéséről, az arisztokrácia és az egyházak elleni intézkedésekről, meg a koncepciós perekről is.
• A harmadik szint a Vörös Csillag, ami a Ceaușescu-korszakot mutatja be, a hiánygazdasággal, a diktátor köré épülő személyi kultusszal, propagandával és a végén a rendszer bukásával. Ezen a szinten olvastam a bevezetőben említett idézetet is.

Ugyanakkor végig az ember van a középpontban, amikor a gulág felé menetelnek, amikor a börtönökben sínylődnek vagy amikor az ételért állnak sorba. A történeti keret, az esetleges szómagyarázatok mellett ugyanis a kiállítás jelentős részét az ő történeteik adják. A már megjelent és feldolgozott visszaemlékezések mellett a kurátorok 50 darab két-háromórás interjút készítettek a múzeum számára, ami állításuk szerint az egyik nagyon értékes hozadéka a projektnek, mert több esetben az utolsó lehetőséget ragadták meg egy-egy hosszabb videós interjú elkészítésére. Tóth-Bartos úgy érvel, hogy ebből az alulnézetből tudnak az emberek legjobban kapcsolódni a kiállításhoz.

„Az igazán emberarcú része a kiállításnak az a több mint 280 interjúrészlet, amiket a projekthez készítettünk, és amelyekben tényleg a kisember élményeivel ismerkedhet meg a látogató. Láthatja az arcát, és hallhatja a hanglejtését” – teszi hozzá. Emellett a levelezésekből, naplókból vagy már közölt más forrásokból színészek olvasták fel a visszaemlékezéseket. Ahogy a bejáráson a kurátorok fogalmaztak, összesen 1,2 millió karakternyi, tehát egy vaskosabb könyvnyi szöveg olvasható a kiállításon, amelyen a román mellett minden elérhető magyarul és angolul is. Ez rettenetes mennyiség, de a múzeum állandó tárlata méreteiben is órási, tényleg rengeteg szöveg kell, hogy ne érezzünk üresjáratokat.

Egyáltalán nem olyan, mint a romániai múzeumok

Elég sok elkeserítő tapasztalatom van a romániai múzeumokkal kapcsolatban, kitesznek néhány tárgyat, amit szépen meg lehet nézni, lehet hümmögni mellette, jobb esetben legalább el lehet olvasni, hogy épp mit is látunk, de azzal el is engedik az érdeklődő kezét. A Vörös Csillag Múzeum állandó tárlata pont nem ilyen, sőt, talán néhol még egy kicsit át is estek az alkotók a ló másik oldalára, mindig szól, forog vagy éppen reng valami, folyamatosan próbálják megragadni a látogatók figyelmét, és szórakoztatni őt. A Székely Nemzeti Múzeum munkatársaként dolgozó kurátorok nyilván tapasztaltabbak ebben, de az én figyelmem felkeltésére kevesebb is elég.

A Vörös Csillagban folyamatosan hallunk valamit, a gulág felé vonuló sorból is beszélnek hozzánk, de amikor a '80-as évek üzleteinél sorban állók mellett sétálunk el, akkor is halljuk, hogy miről beszélnek. Egy-egy VR-szemüveggel lehetőségünk van szétnézni a Ceaușescu család rezidenciáján, illetve Márton Áron irodájában is.

Szavazhatunk egy elcsalt választáson, és egy koncepciós pernek is a részesei lehetünk, ha épp működik az elektronika. Nem lennék meglepődve, ha arról érkeznének hírek, hogy valami épp nem működik, esetleg lemerültek az elemek, mert az lenne igazán találó a bemutatott rendszerhez.

A kurátorok elmondása szerint összesen nagyjából 30 témát érintenek a korszakból, és a legtöbb esetben, amikor nem kifejezetten tiltják, akkor a kiállított tárgyakhoz hozzá is lehet nyúlni, meg lehet őket tapogatni. Nyilván a legfelső, a Ceaușescu-korszakot bemutató rész a leggazdagabb emlékekben, míg érthető módon a deportálásokat és a gulágot felidéző rész a legszegényebb.

Aki viszont arra számít, hogy majd megnéz néhány kiállított tárgyat, majd elsétál – ahogy a tapasztalataim szerint nagyon sokan gondolnak a múzeumokra –, az egy kicsit csalódni fog. Lesz ugyan vagon, igaz nem Romániából, hanem Svájcból vásárolt, mert mint elmondták, a romániai vasutaktól nem lehet beszerezni, meg a börtönök vaságyait is meg lehet nézni, a lágerek barakkjait is megépítették, ahogy egy működésképes 1300-as Dacia is ki van állítva, illetve egy teljes lakásbelső is elfért, de azért mégis csak az emberek történetei teszik igazán érdekessé ezeket.

Ahogy egy egykori politikai fogoly felidézi, miként használták rajtuk a különböző, a kiállításon is látható tárgyakat, kezdve a bilincstől egészen a sötétített szemüvegig, az az igazán erős.

Erre pedig sok idő kell, a Vörös Csillag múzeum számomra egyértelműen egy visszajárós történet, de a kevésbé elhivatottak számra is érdemes néhány órát rászánni, és így is csak azt lesz idő részletesen megnézni és elolvasni, ami igazán érdekli a látogatót. A múzeum honlapján 60-90 percet ajánlanak, de szerintem az csak egy nézelődésre, egy ízelítőre elég.

A jó történetek és a számos elektronika mellett az egyszerű térszervezési megoldásokban igazán pazar a kiállítás, például a börtönöket bemutató részbe csak a bíróságokon (az igazságszolgáltatásról szóló részen) keresztül vezet az út, de ha már a vádlottak padjára kerültél, akkor biztosan rabláncon „vezetnek” tovább. A hírhedt állambiztonsági szolgálat, Securitate történetét feldolgozó részben pedig egy pillanatra mi megfigyelővé válunk, ahogy egy ablakon keresztül átnézünk az egyház és az pártállam viszonyt bemutató szobába. A Nicolae Ceauşescu köré épülő személyi kultuszt a felvonulásokat idéző térrel szemléltetik, de ahogy a rendszer megpróbálta elfedni a problémáit, ennek a grandiózus helynek a háttérében is ott vannak az korszak borzalmai: a gyermekotthonok sivár világa, a falurombolás vagy épp a földrengések borzalmai.

Az is erőssége a kiállításnak, hogy ha egy háromszéki – aki ráadásul érdeklődik is a téma iránt, hiszen kifizeti a belépő árát, ami felnőtteknek 50 lej (10 euró), diákoknak és nyugdíjasoknak 30 lej (6 euró) – elmegy megnézni, akkor egyértelműen azt érezheti, hogy ez róla szól, az ő története is. Biztosan lesznek olyan megszólalók, akikről már hallott, esetleg személyesen is ismerte őket, elvégre számos interjú csak néhány éve készült. Az is lehet, hogy néhány fényképen feltűnő személy lesz ismerős, ahogy az 1956-os forradalom erdélyi következményeit bemutató résznél én is nagyapám fiatalkori képével találtam szembe magam.

Szükség van egyáltalán a múzeumra?

Ha azt nézzük, hogy Ceaușescu olyan fiatalok körében lett sztár a TikTokon, akiknek semmi közük az előző rendszerhez, még csak meg sem születtek, amikor 1989 decemberében a diktátort kivégezték, vagy azt nézzük, hogy a Kommunizmus Bűneit Kutató és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) megbízásából végzett reprezentatív felmérés azt mutatta, hogy a romániai lakosság közel kétharmada úgy gondolja, Nicolae Ceauşescu jó vezető volt, akkor ez nem lehet kérdés.

Tóth-Bartos szerint a különböző témák egymás mellé állításával igyekeznek is ellene menni a virágzó nosztalgiának.

„Egyensúlyra törekedtünk, hogy az a része is benne legyen a korszaknak, ami nosztalgiát ébreszt, például a ‘60-as évek vége, illetve a ’70-es évek eleje, amikor tényleg viszonylagos jólét volt Romániában, és nagyon sokan erre emlékeznek, de ott legyen mellette az eltorzult személyi kultusz bemutatása, illetve az is, ami mögötte volt.

Szókimondóan beszélünk a kisebbségekkel szembeni politikáról, legyen szó magyarokról, németekről, romákról vagy zsidókról, de a földrengésről, az árvaházakról, a környezetszennyezésről, illetve az olyan megalomán beruházásokról is, mint a Nép Háza” – magyarázta a történész, aki szerint úgy próbálták végigvezetni a látogatót, hogy ha végigmegy, akkor megfogalmazódjon benne a kérdés, tényleg olyan szép volt, mint sokak emlékezetében megmaradt.

Cosmin Budeancă egyetemi tanárt, az IICCMER történészét idézve elmondta, ha életszerű kérdéseket teszünk fel az embereknek, hogy mekkora volt a választék az üzletekben, hány kilométert autóztál évente vagy épp mikor jártál külföldre, azzal le lehet építeni a nosztalgiát. És ezekre a kérdésekre kendőzetlen választ kapnak, például üres polcok látványától az egészen abszurd árutársításokig, színes tévét csak propagandairodalommal együtt lehetett vásárolni, Sepsiszentgyörgyön pedig a kínai gombakonzervet csak biciklicsengővel együtt adták.

Tóth-Bartos elmondása szerint, amikor a múzeum koncepciójának a kialakításába belevágott, az járt a fejében, hogy egy olyan teret hozzanak létre, ami másfajta nézőpontot ad. „Nekem az volt fontos, amikor ezt elvállaltam, hogy nyújtsunk egy olyan segédeszközt, amivel az emberek jobban megérthetik ezt a korszakot, mert úgy érzem, hogy a Romániában élő emberek egy jó része, akik átélték, nem értik egészen, egy jelentős részük pedig csak hallomásból ismeri, és a java részük nem érti. Ebben próbálunk nekik segítséget nyújtani, objektív információt adni” – magyarázta. Ha pedig megértették azt a korszakot, ahogy engem közelebb vitt a „szerzés” jelenségéhez, akkor abban is előbb leszünk, hogy ne fordulhasson újra elő.