Románia királyi tengerpartja, Mamaia mindig is a kiváltságosoknak szólt, de szerencsére nem csak ők kapták meg

Nyár van, esetenként kánikula és napsütés, amikor jó egy kicsit elterülni a tengerparti homokban. Ezt tesszük most mi is. Az Azopan Fotóarchívummal idén nyáron képzeletben végignyújtózkodunk a román tengerparton. Egy rövid konstancai kitérő után a csillogó Mamaián süttetjük magunkat a nappal.

Konstancán kezdődik az utazásunk, a térség legfontosabb politikai, gazdasági és kulturális központjában. Románia megalakulása és a tengerparti üdülések népszerűvé válása óta gyakorlatilag a város környékén nyaralnak a romániaiak. Itt vannak az ország legnagyobb és legdrágább üdülőhelyei, ahová már több mint száz éve jár pihenni Romániából az, aki megengedheti magának. Ugyanakkor legalább ennyire jelentős a környék kulturális öröksége, ami jóval korábbra nyúlik vissza, mint a román nép kialakulása. Mielőtt kisétálunk a tengerpartra, tegyünk egy kulturális kitérőt.

Konstanca története egészen az i.e. 7. századig nyúlik vissza, amikor a Milétoszról származó görög telepesek megalapítják Tomiszt. Nem fogom a település történetét részletezni, de néhány kikerülhetetlen tényt meg kell jegyezni. A görögök fennhatósága után a Római Birodalom része lett a település, és így száműzte i. e. 8-ban Augustus császár Publius Ovidius Nasot, avagy röviden csak Ovidiust Tomiszba. A költő hiába küldte kegyelemért esedező írásait a császárnak, mert soha nem térhetett már vissza Rómába, a mai Konstanca területén vesztette életét. 1887 óta szobra is áll a város főterén.

Nagy Konstantin császár (274–337) uralkodása alatt kapta a Constantiana, Constantia nevet az uralkodó testvére, Flavia Iulia Constantia után. Később volt a Bizánci Birodalom része is, majd genovai kereskedők befolyása alá is került, hogy aztán az oszmánok balkáni előrenyomulásával évszázadokon keresztül az ő fennhatóságuk alá tartozzon. Igazi fejlődésnek viszont csak a 19. század második felében indult. Előbb az angolok építették fel a település raktárházait és kikötőjét, valamint a tengertől a Dunáig vezető vasútvonalat, ugyanis az Orosz Birodalom ellen indított háborújukban, útban a Krím-félsziget felé, az angol flotta a városban töltötte fel készleteit.

Az 1877–1878-as orosz–török háborút lezáró berlini szerződés döntése nyomán csatolták Dobrudzsát Romániához, Konstanca pedig erőteljes fejlődésnek indult. Ezzel egy időben jelentős betelepítési programot indított a bukaresti vezetés, az addig többségben lévő tatárok és törökök mellé nagy számban telepítettek be moldovai románokat valamint erdélyi mokányokat. A város azok után vált egyértelműen az ország első számú kikötőjévé, hogy Anghel Saligny tervei alapján 1895-ben Csernavoda városánál megépült a Duna-híd, és ezzel közvetlen összeköttetés létesült Konstanca és az ország többi része között. Az említett korok nyomai a fotókon is visszaköszönnek.

Konstanca főterének többnemzetiségű, bazári hangulatáról az Ország-Világnak 1926-ban Legény Elemér író tudósított: „A bronz Ovidius művészi tógájában ott áll a Café Bursa előtt és mozdulatlan rabságban hallgatja az üzleti lármát. Egy néger, maláj és kínai tagokból álló variété-társaság angolul fecseg és pöffeszkedő, artista gőggel lefotografáltatja magát. Még mindig fezt viselő törökök, vagy inkább tatár kereskedők cafea turceascat (török kávét – szerk. megj.) isznak.”

A város első világháború előtti fejlődésének legjelentősebb szimbóluma a Fekete-tenger partján álló kaszinó. Gyakorlatilag már a város román kézre kerülése után, 1880-ban az első reprezentatív tengerparti középület egy fából készült kaszinó volt. Ennek egy kései utóda a ma ismert kaszinóépület, amely 1910-ben készült el Daniel Renard építész tervei alapján, francia szecessziós stílusban. Az első világháború során jelentős károkat szenvedő épületet először 1934-1937 között újították fel, majd másodszor 1985-1987 között esett át nagyobb helyreállításon. Ekkor a belső tereit jelentősen átalakították az eredetihez képest. A rendszerváltás után annyira elhanyagolták, hogy már Európa leginkább veszélyeztetett műemlékei között tartották számon. Végül a 2020-as években született ismét újjá. A képek többségén viszont egy másik formáját mutatja, amikor vendéglő, bár és cukrászda működött benne.

Ha már kisétáltunk a tengerpartra, akkor maradjunk is ott. Konstancától közvetlenül északra, a tenger és a Siutghiol-tó között, egy keskeny földsávon fekszik Mamaia. Az eredeti fürdőváros lényegében mára már Konstanca része, de ez nem így volt a 20. század elején, amikor a története indult.

A konstancai kikötő déli irányú bővítésével egyszerűen felszámolták a város addig használt tengeri strandjait, és kénytelenek voltak északra, vagyis a mai Mamaia területe felé terjeszkedni. A város központjától 5 kilométer távolságra eső strandhoz előbb 1905 őszére vasutat építettek (ezen aztán az 1960-as évek fejlesztéséig közlekedhettek szerelvények), majd 1906 nyarán már megjelentek az első fából készült épületek, pontosabban öltözők, amelyek a leírások szerint egy pavilonba nyíltak, ahonnan egy folyosó vezetett a tengerpartra. Hivatalosan ezt tekintik az üdülőhely születési évének, tehát idén pontosan 120 éves Mamaia.

Már abból az évből van tudósításunk arról, hogy a szászsebesi vidéki románok a Dobrudzsába való, több száz kilométeres ellátogatásuk közben Mamaiát is megnézték. Azt sajnos nem részletezik, hogy a strandon meg is pihentek volna, de az kétségtelen, hogy már akkor felkeresték az üdülőhelyet. Mamaia népszerűsége pedig azóta is töretlen, a két világháború közötti királyi Romániában inkább elitstrandfürdő volt, majd a kommunista hatalomátvétel után a külföldiek kedvelt úticélja lett.

A korábban már idézett Legény Elemér a tudósításában így érzékelteti a 20-as évek derekán írt beszámolójában Mamaia népszerűségét: „Körülöttem török, német, sőt magyar társalgás zümmög, de hangosságával többségében román nyelv csapdos sietős hanghullámaival körül. Tataia, Mamaia, Thekergiu. Ez a három ismeretlen, épp ezért bűvös szó ismétlődik” – írta. Tataiával (egy kisebb partszakasz Konstanca és Mamaia között) és főleg balneoterápiás turistaközpontnak számító Techirghiollal most nem foglalkozunk.

Legény nincs feltétlen elragadtatva a látványtól a tudósításában, „lapos, természeti érdekességben szegény” kabinvárosként jellemzi Mamaiát, amelyet lovaskocsival távolinak is érez a megyeközponttól.

„A fezes olajbarna török kocsis apró lovai közé vág és mi repülünk a Boulevard Regina Marián az elitstrandfürdő: Mamaia felé. Neve annyi jelent, hogy: Mamaska. Moldovén becézi így a tengert. (…) Mamaia ma még a kezdősorban lévő balatoni fürdők hiányosságaira emlékeztet, de kiemelem, azok drágasága nélkül. A fürdővendégek között sok az erdélyi szász, és szép magyar asszonyok versenyeznek az oláh nők eleganciájával” – írta a beszámolójában. Leírása szerint Mamaián minden délelőtt katonazenét játszanak, és a forró homokban, úszódresszben shimmiznek (táncolnak – szerk.) a fiatal párok. „Shimmizni – ha nem is fürdőruhában és délelőtt – Pesten a Hungáriában is lehet. Ezért nem érdemes a fürdővonattal kibumlizni Mamaiára, ahol a park csenevész és fiatal” – tette hozzá.

Mamaia fejlődése viszont töretlen volt, aminek nyilván jót tett, hogy a román királyi család Mario Stoppa tervei alapján 1926-ra nyári rezidenciát épített a településen, és esetenként hónapokat töltöttek el ott. 1928-ban például arról tudósítanak az újságok, hogy az akkor 7 éves Mihály – aki akkor épp király, de nyilván régenstanács kormányoz helyette – édesanyjával, Elena hercegnővel Mamaia fürdőre utazott két hónapi üdülésre. A harmincas évekből rendszeresen jelennek meg az újságokban hirdetések, amelyek olcsó nyaralást ígérnek „a Fekete-tenger gyöngyén”, a Mamaia-strandon. Ekkor még jellemzően egy konstancai hotelből ingáznak a tengerpartra, mert ugyan a királyi családnak rezidenciája volt a településen, de az első vendégfogadásra alkalmas helyek csak a 30-as évek közepére épülnek meg, az első igazi, nagyméretű szálloda a George Matei Cantacuzino tervei alapján elkészült Hotel Rex volt, amit 1936. augusztus 15-én adtak át.

A második világháború és a kommunista hatalomátvétel után értelemszerűen Mamaia is megváltozott. És nem csak azért, mert a Hotel Rex átnevezve, Hotel Internațional néven jelenik meg a képeslapokon.

A luxus-üdülőhely dolgozók tömeges nyaraltatására alkalmas központtá változtatására törekedtek. Az 1950-es évek közepétől nagyszabású modernizációs hullám kezdődött, Cezar Lăzărescu építész irányításával ekkor épültek fel a több ezer üdülő befogadására alkalmas, sokemeletes szállodák, amelyek a mai napig meghatározzák a település kinézetét. Többször botlottunk olyan tudósításba, amelyben azzal büszkélkedett a rendszer, hogy több ezer munkás üdülését tették lehetővé. Olyant is lehet olvasni, amikor arról számolnak be, hogy magyar és csehszlovák élmunkások érkeztek Mamaiára.

„Ha a száműzött Ovidius a mi időnkben került volna ide, siralmai ujjongássá változtak volna” – írta az Ország-Világ tudósítása az 50-es évek körülményeiről.

A Dolgozó nő cikke szerint a hatvanas évek közepére mintegy harminc szálloda működött Mamaián, amelyek összesen 15 ezer ággyal rendelkeztek és 6 ezer alkalmazott gondoskodott az üdülőkről.

Ekkorra már Mamaia számít a román tengerpart egyik legszebb, és egyértelműen legmodernebb üdülőhelyének, ahol főleg külföldiek, németek, csehek, magyarok és jugoszlávok töltik szabadságukat. A szocialista blokk turistái mellett pedig a skandinávok, franciák, osztrákok és angolok is előszeretettel látogattak ide. Az ország vezetése is meglátta benne a valutaszerzési lehetőséget. Az üdülőhelyet Nyugaton is népszerűsítették, és a nyári csúcsidényben elsőbbséget élveztek a külföldi turisták, a romániai munkásoknak így az elő- és utószezon jutott. Ennek megfelelő volt a fogadtatás is.

„Románia nemzeti ügynek tekinti az idegenforgalom fejlesztését, nemcsak anyagi érdekből, hanem az ország tekintélye szempontjából is. A turistát itt rendkívül udvariasan fogadják, s már-már túlzott tisztelettel övezik” – írta 1966-ban a vajdasági Magyar Szó riportere, Bogdánfi Sándor író – hogy jöjjön egy „külföldi vélemény”, ha már külföldieket emlegettem. Bogdánfi példával is szolgált a figyelmes és türelmes bánásmódra.

„Mamaián az utazási irodákban, szállodákban és egyéb idegenforgalmi intézményekben több nyelven beszélő egyetemistákat, diplomás, művelt embereket alkalmaztak. A szobák beosztását például egy nyugdíjas mérnök végzi, a valuta beváltásnál egy bukaresti színésznő tevékenykedik. (…) Úgy hiszem, hogy még a turisztikai nagyhatalmak sem rendelkeznek ilyen képzett káderrel, mint amilyen Mamaián dolgozik. A felvonóikat csinos egyenruhás diáklányok kezelik, a portáspultok mögött angol szakos egyetemisták fogadják az idegent, s nem restellik vinni a bőröndjét sem. Minden étteremben jól öltözött, idősebb ember, nyelveket tudó nyugdíjas értelmiségi tölti be a tolmács szerepét. A boltokban, kioszkokban szintén. De ezenkívül még sok képzett idegenvezető és más szakember működik itt. Szükség is van rájuk, mert Mamaiából rendszeresek a kirándulások Bukarestbe, Moldáviába, a Duna deltavidékére, a Kárpátokba, Odesszába, sőt Isztambulba is” – írta.

A 60-as és 70-es években élte Mamaia egyik fénykorát. Nem meglepő, hogy itt forgatták a román-magyar koprodukcióban, Makk Károly rendezésében elkészült Bolondos vakáció csúcsjelenetét. A Sztankay István, Ernyei Béla, Ilinca Tomoroveanu, Borbáth Ottília és Florin Piersic főszereplésével játszódó könnyed road-movie története a Balaton partján kezdődik, Budapesten és Bukarestben folytatódik, majd a román tengerparton kulminálódik. És egyértelműen felismerhető benne a '60-as évek üdülőhelye, amit manapság már egy élhetőbb hely kordokumentumaként is nézhetünk.

Az újságok sem fukarkodnak a jelzőkkel, „legalább olyan szép fekvésű és szerencsés éghajlatú üdülőhely, mint Côte d’Azur, Jalta vagy Szocsi.” Az állami vezetés pedig ennek megfelelően próbálja pozicionálni Mamaiát, 1964-ben még filmfesztivált szerveztek (erről alig maradtak fenn emlékek), 1966-tól pedig már animációs filmeknek és filmeseknek tartottak itt fesztivált. A Filmvilág 1970-es tudósítása egyenesen a franciaországi Annecyben szervezett fesztiválhoz hasonlítja a romániait. „A Fekete-tengeri fürdőhelyen öt nap alatt több mint százötven filmet mutattak be a legkülönfélébb országok alkotásaiból; félórásat éppúgy, mint húszmásodperces filmet, különféle stílusokat és irányzatokat” – írták róla.

Hiába az elismerő sorok, az volt az utolsó mamaiai animációs fesztivál. Sokkal sikeresebb az üdülőhely könnyűzenei fesztiválja, amelyet többéves kihagyásokkal ugyan, de mind a mai napig megszerveznek. A rendszerváltás előtt a román könnyűzene minden jelentős művésze fellépett a mamaiai fesztiválon és versenyen, sokuknak ez indította be a karrierjét. Olyan híres román slágerek kötődnek a fesztiválhoz, mint a Corina Chiriac által énekelt Strada speranței, amelyre évtizedekkel később az Electric Castle közönsége is bulizott.

„Kislánykoromban a családommal együtt néztem a tévében. A zene nemzeti ünnepe volt ez, és ünnep a mi lelkünkben is. Egyes fellépések teljesen lenyűgöztek. Rengeteg időt töltöttem a tükör előtt anyu ruháiban és cipőiben, és az előadókat utánoztam. Feleségül akartam menni Octavian Ursulescuhoz, és olyan szerettem volna lenni, mint Angela Similea” – mesélte a fesztivál műsorvezetőjére és az egyik híres énekesnőre utalva Ileana Șipoteanu, aki megnyerte a zenei versenyt, amikor 2023-ban újraindították.

Egy fesztiválhelyszínhez hozzátartozik az éjszakai élet is, és Mamaián kifejezetten büszkék voltak a látványra, az éjszakai neonfényekre. „Mamaia fényekkel búcsúzott tőlem. Neoncsövek kékes, higanylámpák zöldes, az ablakok sárgás fényével: valóságos fényárral. A fény itt kétszeres, mint mindenütt a vizek mentén. És a fényekben még egyszer láttam az új szállókat. Sokszínű, békés várakként sorakoztak az út mentén” – emelte ki tudósításában az országos pártlap, az Előre riportere.

De nem csak a pártpropaganda volt elragadtatva, néhány évvel később egy magyarországi turista így fogalmaz róla. „Legszebb látvány volt Mamaia este. Sokszínű neon a szállodákon, üzletek kirakatai és parkok százszínű virága kivilágítva, hullámzó tenger moraja, szellő hozta népzene a szabadtéri színpadról és jazz dallamok az ultramodern szórakozóhelyekről: mindez pihentető és nyugtató, pezsdítő és bátorító, egyszer sétára, máskor táncba hívó, de mindig jókedvre derítő” – írta talán egy kis túlzással.

A 80-as évek elejére Mamaia 52 szállodában és villában, illetve három sátortáborban több mint 25 000 vendéget tudott vendégül látni. És Mamaia „telt házzal üzemelt”.

A rendszerváltás után Mamaia történetének egy új fejezete kezdődik, amikor központosított szervezet nélküli, integrált szolgáltatások nélküli, közös identitás nélküli építkezésekről és fejlesztésekről szól. Mindenki építkezett, ahogy épp érte. Nem meglepő, hogy a turisták beszámolóinak a drágaság mellett az építkezés, kopácsolás a visszatérő témája. Az sem meglepő, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb ingatlanpiaci korrupciós botránya, a Nordis-ügy, aminek hullámai az akkor regnáló PSD-s miniszterelnökig, Marcel Ciolacuig csaptak, szintén a mamaiai tengerparthoz kapcsolódik. Ez viszont már egy teljesen másik történet.