A szülők még fizetik a lakbért, pakolják a kaját, mi pedig próbáljuk elhinni, hogy már kész felnőttek vagyunk

Van a felnőttségnek egy olyan szakasza, amikor az ember már külön él, dolgozik és/vagy egyetemre jár, tudja, mennyibe kerül a mosószer, a benzin, az albérlet és a havi bevásárlás, de mikor hazautazik, még mindig kerül a táskájába egy doboz bécsi szelet vagy töltött káposzta, tíz tojás, egy üveg zakuszka és valamennyi pénz. Közben pedig nem mindig egyértelmű, hogy ez még a természetes családi gesztus kategóriájába tartozik, vagy szükséges segítség, vagy valami a kettő között.

Nyolc olyan fiatal felnőttet kérdeztünk a családi segítségről és az önállósodásról, akik Erdélyben és Budapesten élnek. Meséltek arról, mennyi családi segítség kell ma az önállósodáshoz, megbélyegzőnek érzik-e a szülői támogatást, és hogy beszélnek-e erről a köztes állapotról a barátaikkal. Fontos, hogy nem egy reprezentatív kutatást készítettünk, inkább egy olyan jelenség körbejárásáról van szó, amely sok huszonéves életében ott van, csak ritkán beszélünk róla nyíltan. A családi támogatás amúgy sem mindig a havi költőpénzt jelenti, lehet az a családi autó használata, egy közös telefonszámla, egy idősebb testvér segítsége az egyetemi városban, vagy egyszerűen az a tudat, hogy ha bejön egy váratlan kiadás, nem teljesen egyedül kell megoldani.

A beszélgetésekből látszik, hogy az önállósodás egy hosszú és gyakran kényelmetlen átmenet, elvégre van, aki már elköltözött és dolgozik, mégis kap ételt és pénzt otthonról, van, aki külön él, de a szülei fizetik a lakbérét, van, aki a szülői házban lakik, miközben igyekszik beszállni a költségekbe, és van olyan is, aki ma már önellátónak tartja magát, de csak utólag látja igazán, hogy családi segítség nélkül az egyetemet sem tudta volna úgy elvégezni, hogy jó legyen.

A segítség sokszor ott kezdődik, ahol észre sem vesszük

Amikor családi támogatásról beszélünk, jogosan gondolunk elsősorban a pénzre. A fiatal felnőttek válaszai alapján viszont a segítség nagy része épp azért marad láthatatlan, mert beleolvad a hétköznapokba. Gondoljunk csak arra, hogy ételt pakolnak – néha annyit, hogy a fagyasztóban sem fér el –, használható a családi autó, vagy ha még a szülőkkel élünk, az is óriási segítség.

Az egyik szüleitől különköltözött, Kolozsváron élő srác például úgy fogalmazott: „Akárhányszor járunk otthon, mindig hozunk – minimum – egy üveg lekvárt, bécsi szeletet és tojást.” Másnak egy idősebb testvér jelentett kapaszkodót ugyanabban az egyetemi városban, ahová ő is költözött, és habár ez sem pénzben mérhető támogatás, mégis rengeteget segített, hogy tudta, milyen buszokkal jut el az egyetemre (vagy a haverok kedvenc kocsmájába). Anett például Hargita megyében, a családi otthonban él a szüleivel, és csak később gondolt bele, hogy a mindennapi étel és a számlák fizetése is segítség, még akkor is, ha ezt alapvetőnek tartjuk.

Habár vannak kivételek, de most ennek a nyolc fiatalnak az esetében a szülői támogatás nem a luxizást biztosította vagy biztosítja, hanem a plusz időt. Időt tanulni, szakmai gyakorlatot szerezni vagy rosszul fizetett (esetleg egyáltalán nem fizetett) pályakezdő időszakokat átvészelni.

„Néhány alkalmi munkán és szakmai gyakorlaton kívül teljesen szülői támogatásból éltem meg” – idézte fel Ede az alapképzéses éveit, amikor még nem volt állandó munkahelye. Szerinte támogatás nélkül nem csak arról lett volna szó, hogy a hónap végén csak mustáros kenyeret tudott volna enni: „Nem tudtam volna elvégezni az egyetemet, túl sok időm és energiám ment volna a munkára.”

Kolozsváron vagy Budapesten élni már önmagában komoly számolgatással jár

A fiatal felnőttek válaszaiban újra és újra visszatért a lakhatás kérdése. A legtöbben a lakbért nevezték meg a legnagyobb havi kiadásként, ehhez csatlakoznak a számlák és az élelmiszer. Azoknál, akik nem albérletben élnek, hanem a szülőkkel, a legnagyobb kiadás az ingázáshoz szükséges üzemanyag. Ezek mind olyan dolgok, amelyekről úgy beszélünk, hogy a felnőtt élet alapjait jelentik, csakhogy, ha az alapok túl drágák, az önállóság sem egy magától értetődő lépcsőfok, hanem állandó egyensúlyozás és lavírozás.

Kata, aki Kolozsváron él a párjával, azt mondta, amíg egyetemista volt, szinte mindig szüksége volt a szülei támogatására, hiába kapott minden tanévben érdemösztöndíjat, mert az önmagában soha nem volt elég. Amikor hazautazik, pakolnak neki is ételt, adnak valamennyi pénzt, és a családi autót is használhatja. Amikor arról kérdeztük, mit nem tudna megengedni magának támogatás nélkül, nem egy nagyobb vásárlást említett, hanem a kolozsvári életet: „Azt, hogy Kolozsváron éljek. De a szüleim segítsége nélkül nem is tanulhattam volna itt. Államilag támogatott helyre jutottam be az egyetemen, de a megélhetési költségek felérnek a tandíj árával, az biztos” – tette hozzá.

Orsi még egyetemre jár, közben tart magánórákat, és ő is hasonló helyzetben van: a szülei adnak neki havi költőpénzt, és a lakbérét is fizetik. Arra, hogy mit nem tudna megengedni magának nélkülük, csak annyit mondott: „Hát így az életet itt.”

Orsi története nagyon is rámutat arra, hogy lehet valaki szorgalmas, dolgozhat tanulás mellett, mégis kevés lehet a saját bevétele ahhoz, hogy önállóan tartsa fenn ugyanazt az élethelyzetet, mint az, aki nem dolgozik az egyetem mellett.

Ezt a fajta elakadást írja le európai szinten az Eurofound 2024-es jelentése is. A kutatás szerint a lakhatás az egyik fő akadálya annak, hogy a fiatalok önállóvá váljanak: a rosszabb, gyengébb anyagi helyzetű fiatalok kisebb eséllyel tudnak elköltözni a szülői házból, ez pedig a családot is tovább terheli. A jelentés arra is rámutat, hogy sok fiatalnál látványos rés nyílik a vágyak és a tényleges tervek között: szeretnének külön élni, stabil munkát, saját otthont, tervezhető jövőt, de a lakhatás ára és a megélhetési költségek miatt ezek gyakran csak távoli célok maradnak.

Egyebek között ez is egy oka annak, hogy miért hagyják el „későn” a családi fészket a huszonévesek. Az Eurostat 2025-ös adatai szerint az EU-ban átlagosan 26,3 év volt az az életkor, amikor a fiatalok fele már nem élt a szülői háztartásban. Romániában ez 27,4 év, Magyarországon 27,3 év volt. Romániában a nemek között is nagy a különbség: a nők esetében 25,3, a férfiaknál 29,4 év ez a határ.

Sok a saját lakás, mégis kevés a saját tér

Romániáról gyakran elhangzik, hogy kiugróan magas a saját tulajdonú lakásban élők aránya. Ez így igaz: az Eurostat lakhatási adatai szerint 2024-ben a romániai lakosság 94,3 százaléka saját tulajdonú lakásban vagy házban lakott, miközben az EU-átlag 68,4 százalék volt. Magyarországon ugyanez az arány 91,6 százalék volt, vagyis a saját tulajdon mindkét országban jóval gyakoribb, mint az uniós átlag. Első ránézésre ez akár azt is sugallhatná, hogy a lakhatás kevésbé égető probléma.

Ugyancsak az Eurostat adatai szerint 2024-ben Romániában a lakosság 40,7 százaléka élt túlzsúfolt lakásban, ellentétben az EU 16,9 százalékos átlagával. Magyarország ebben a mutatóban már más képet mutatott, a túlzsúfolt lakásban élők aránya 14,6 százalék volt, vagyis valamivel az uniós átlag alatt maradt.

Akárhogy nézzük, ez azért fontos, mert a „van hol lakni” és a „van saját életterem” nem ugyanaz. Lehet a szülői ház szeretetteljes, támogató és anyagilag racionális megoldás, de attól még korlátozhatja az intimitást, a párkapcsolatot, a pihenést, a munkát, vagy egyszerűen azt az érzést, hogy az ember a saját szabályai szerint rendezi be az életét.

Anett a szüleivel él, és igyekszik kivenni a részét a költségekből. Az ő helyzete nem ugyanolyan, mint egy kolozsvári albérletben élő fiatalé, mégis ugyanoda vezet: hol kezdődik az önállóság, ha a mindennapokban továbbra is ott van a folyamatos segítség?

A hála gyakran társul szégyennel is

A családi segítségről azért is nehéz beszélni, mert nem egy egyszerű gyakorlati kérdés, sok minden lehet mögötte: szeretet, biztonság, bizalom, de sokaknál bűntudat, szégyen és kiszolgáltatottság is társul hozzá. Ezek az érzések nem zárják ki egymást, elvégre lehet valaki őszintén hálás a szüleinek, és közben rosszul érezheti magát, hogy 24 évesen még pénzt fogad el tőlük.

„A hála mellett ott van a szégyenérzet is, nem tudom, mennyire jellemző ez a korosztályomra, hogy már szégyellem elvenni és elkölteni” – mondta erről Kata.

Azt mondta, amikor pénzt akarnak adni neki, igyekszik kevesebbet elfogadni, részben azért, mert a kisebb összeget is be tudja osztani, részben azért, mert nehéz megélnie, hogy lassan 24 évesen még mindig jelentős részben a szülei tartják el. Közben pontosan látja azt is, hogy a szülei keményen dolgoznak, és reméli, hogy a következő években, évtizedekben legalább valamennyit vissza tud adni abból, amit kapott.

Másoknál a büszkeség is felbukkan, Anna például szintén kap otthonról ételt, a telefonszámláját is fizetik, és néha zsebpénzt is kap, de volt rá példa, hogy anyagi támogatást utasított vissza, és ezt szerinte a büszkesége miatt tette. A támogatást „kicsit szégyelli”, de amit valóban életbe vágóan fontosnak tart, azt igyekszik egyedül megoldani, a többi pedig várhat addig, amíg lesz rá lehetősége.

Ede története ennek egy másik oldalát mutatja: amíg a szülei állandóan támogatták anyagilag, bűntudatot és kiszolgáltatottságot érzett, most hogy már ellátja magát, ez sokat javított az önbizalmán.

A segítség iránya egyelőre ritkábban fordul meg, többen mondták azt, hogy anyagilag „még nem” támogatják a szüleiket, de ha tudnak, más módon próbálnak beszállni. Géza „amiben tud”, szívesen segít, Timi is munkával vagy kisebb gyakorlati segítségekkel könnyíti meg a szülei hétköznapjait, Kata is, ha hazautazik, folyamatosan figyeli, miben tud segíteni, legyen szó egy egyszerű bevásárlásról vagy kertben végzett fizikai munkáról. Anett már úgy érzi, viszonozni tud valamennyit abból, amit kapott, és ez – ahogy fogalmazott – jó érzés és „magabiztosságot ad”, mert mégis csak közelebb viszi az önállósághoz.

A családi háttér a barátságokra is kihat

A pénz ritkán marad teljesen magánügy, még akkor is, ha nem beszélünk róla sokat. Látszik azon, ki milyen programra mond igent, ki jár autóval, ki tud másik városban tanulni, ki lakik még otthon, ki kér kölcsön, ki az, aki nem dolgozik, mégsem tűnik úgy, hogy szűkölködne.

Van, aki nyíltan beszél erről a barátaival, másoknál ritkán kerül szóba. Géza szerint a különbségek a közös programokon is látszanak: akinek kevesebb pénze van, az időnként kölcsönkér vagy behozza a társaságba a pénzügyi gondjait, akinek pedig könnyebb a helyzete, néha nem veszi figyelembe, hogy egy programot mindenki meg tud-e engedni magának. Ede szerint van olyan barátja, akinek látványosan könnyebb megélnie a családi háttere miatt, és ez benne időnként frusztrációt kelt. De azt is hozzátette, hogy ezt nem lehet egyszerűen a másikon számonkérni, inkább megpróbál beszélni erről, ha úgy alakul a helyzet.

„Gyermekkoromban rengetegszer a pénz volt az az alap, amely alapján osztályokba soroltam magam” – fogalmazott Timi, aki mélyebbről indította válaszát. Szerinte sok belső munka tompítani vagy elhagyni azokat a családból hozott sémákat, amelyek alapján az ember azt tanulja meg, hogy kikkel „szabad vagy kellene” barátkoznia.

„Mi a te korodban már…”

Ebbe a bizonytalan önállósodásba érkeznek meg azok a mondatok is, amelyeket sok fiatal ismer: mi a te korodban már dolgoztunk, házasok voltunk, gyerekünk volt, házunk volt. Ezek a mondatok általában nem rosszindulatból hangzanak el, de könnyen úgy csapódnak le, mintha a mai fiatalok egyszerűen késlekednének valamivel, amit korábban természetesebb volt megugrani.

Kata azt mondta, egyetlen embert sem tudna mondani, akinek nem mondtak hasonlókat otthon. Ő is hallotta már ezeket a „legendás” felsorolásokat, hogy 23 évesen másnak már két gyereke és saját háza volt.

„Rendben, amikor harmadik osztályos voltam, én is azt hittem, hogy 23 évesen már anyuka leszek, de ahogy befejeztem a sulit és elkezdtem az egyetemet – a pandémia kellős közepén –, akkor átértékelődtek bennem a dolgok.”

Anna is hasonló mondatokkal találkozott: család, házasság, gyerek, és az a kimondatlan elvárás, hogy ennyi idősen már előrébb kellene tartani az életben. Ő ezt úgy rendezi el magában: „Az akkor volt és ők voltak, én meg én vagyok és most.”

A munkaerőpiaci adatok is segítenek érteni, miért érzik ezt így az idősebbek. Az Eurostat NEET-adatsora szerint 2024-ben Romániában a 15–29 évesek 19,4 százaléka nem dolgozott, és nem vett részt oktatásban vagy képzésben sem, miközben az EU-átlag 11,2 százalék volt. Magyarországon ugyanez az arány 10,9 százalék volt, ami közelebb áll az uniós átlaghoz, sőt kicsivel alatta is maradt. Habár a NEET azt mutatja, hány olyan fiatal van, aki nem dolgozik és nem is tanul, nem feledkezhetünk meg a feketézésről sem, ami a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legfrissebb jelentése szerint nagy károkat okoz Románia államkasszájának: évente 11 milliárd eurónál többet veszít az ország az illegális munkavégzés miatt.

Ami a 15–24 évesek munkanélküliségi rátáját illeti, 2024-ben Romániában 23,9 százalék volt, szemben az EU 15 százalékos átlagával. Magyarországon 15,2 százalékot mért az Eurostat. Ez a mutató egyébként már azokat nézi, akik dolgoznának, de nincs állásuk, és a két adat együtt nem azt mondja, hogy minden romániai fiatal reménytelen helyzetben van, vagy hogy Magyarországon könnyű a pályakezdés: inkább azt mutatja, hogy Romániában szűkebb és bizonytalanabb lehet belépni az első munkaévekbe.

Timi ezt friss diplomásként a saját helyzetén keresztül is érzi. Azt mondta, „egyfajta szakadékban” van: gyakornoki munkát már nem végezhet, a junior pozíciók viszont sokszor kész szakembert várnak kevés hibalehetőséggel. Az Erdélyben maradt barátainál is azt látja, hogy nehéz olyan munkát találni, aminél valóban használni tudják az egyetemen szerzett tudást, és gyakran a személyes kapcsolatok döntik el, ki jut jövedelmezőbb szakmai munkához.

Az önállóság nem ott kezdődik, hogy soha többé nem fogadsz el semmit otthonról

Amikor arról kérdeztük a fiatalokat, mit jelent számukra az önállóság, a legtöbben először a pénzről beszéltek: legyen miből lakbért fizetni, számlákat rendezni, bevásárolni, eljutni munkába vagy egyetemre. És most senkinek nem fog leesni az álla, de a beszélgetés végén mindenki arra jutott, hogy nagy a távolság a „valahogy kijövök hónap végéig” és a valódi biztonság között. Az lenne a fordulópont sokaknak, ha félre is tudnának tenni, ha egy váratlan kiadás nem borítaná fel az egész hónapot, és ha egy munkahely elvesztése nem jelentené rögtön azt, hogy haza kell költözni a családhoz.

Ede az önállóságba az érzelmi és gyakorlati oldalt is beleérti. Szerinte az is számít, mennyire tudja valaki hosszú távon rendben tartani a saját életét: a pénzügyeit, a házimunkát, az ügyintézést, a mindennapi döntéseket.

És mit javasolnának megoldásként arra, hogy könnyebb legyen a saját lábra állás a fiatal felnőtteknek? A válaszok elég konkrétak: elsősorban megfizethető lakhatást és pályakezdőknek járó adókedvezményt említettek, de az ötletek között felmerült természetesen a magasabb minimálbér, a részmunkaidős és szakmabeli állások növelése és a rendszeres állásbörzék hirdetése is.

Kata szerint a pályakezdőket „mindenképpen fel kellene karolni valahogy”, mert „irdatlanul nehéz olyan munkahelyet találni, ahol annyi fizetést kapsz, hogy meg tudj élni belőle”.

„Amikor 13 évesen regisztráltam a Facebookra, az osztályból mindenkinek be volt írva a munkahelyhez valami hülyeség, például »Napnál fűtő, Holdnál világító«, »Rozsdás Rákolló«, »koptatom az iskolapadot« vagy »anyuci és apuci eltart«. Ennek már tíz éve, és azóta persze komolyabbá tettem a profilom, de annyira jó lenne, ha tényleg nem anyuci és apuci tartana el részben, hanem esélyt adnának egy munkahelyen, hogy megdolgozhassak a saját pénzemért.”