A munkácsi cigánytelepet az ukrán hadsereg toborzói elkerülik, de a háború elől itt sincs menekvés

A munkácsi Barak-telepen, ahol a romák élnek, a háború teljesen felborította a hagyományos szerepeket: miközben a gettóban az összefogás védi meg a férfiakat a kényszersorozástól, a családfenntartóvá váló asszonyok kénytelenek külföldre menni dolgozni. Ebben a helyzetben próbál emberi kapaszkodót nyújtani az éhező, iskolából kiszorult gyerekeknek a cseh alapítású Romodrom integrációs központ, amelyet az azonos nevet viselő csehországi alapítvány dolgozói alapítottak 2023-ban. Horváth Gáspárral, a központ szakácsával és koordinátorával a munkájukról, a helyi romákról és a háborúról is beszélgettünk.

A Frankó és a Prásivszka utca sarkán, mondja kapcsolattartóm, Kaszjanova Georgina, aki tanárként dolgozik Munkács egyetlen magyar középiskolájában. Jelenleg a Romodrom integrációs központban tart foglalkozásokat roma gyerekeknek, általa kerültem kapcsolatba Horváth Gáspárral.

Munkács ezt a részét alig ismerem. Ez a város zömében romák által lakott területe, a helyiek között Barak-telep. Egy cigányasszony közeledik az úton. Kérdésünkre olyan tiszta magyarsággal felel, amilyet Munkácson már csak ritkán hallani. „A Romodrom? Itt van mellettünk”, mutat a túloldalon álló épületre.

Tágas, sárga helyiségbe lépünk. A falakon gyermekrajzok, festmények. Mellettük katonaruhás roma férfiak fényképei, szélükön fekete gyászjel. A kézzel írott ukrán betűk azt üzenik: „A hősök nem halnak meg! A dicsőség és az emlék örökké élni fog.” Két irodalmi ukránt beszélő hölgy fogad, akik szociális munkásként dolgoznak itt. Ők vezetnek körbe. Az osztályba lépve mintegy tizenöt roma gyermek szeme szegeződik rám, és a nagy zacskó csokira a kezemben. A tábla fölött mese megy a tévében. Körbeállnak a gyerekek, ketten mosolyogva rohannak hozzám, megölelnek. Ruhájuk rongyos, piszkos, szagos, mint a terem levegője. „Nagyon rossz körülmények között élnek. Itt megetetjük, megmosdatjuk őket. Havonta egyszer segélycsomagot kapnak száraz élelmiszerrel, higiéniai cikkekkel”, mondják kísérőim. Átlépünk az étkezdébe. A gyerekek hosszú, alacsony asztalokhoz ülnek. A szakácsok éppen leveszik a nagy üst levest a tűzhelyről, merőkanállal mérik ki az adagokat.

A két szociális munkás, Tánya és Válya a Romodromban végzett munkájukon túl kelet-ukrajnai menekülteknél is önkénteskednek. Egyikük legutóbb egy mindkét lábát amputált férfinak segített lábprotézishez jutni Németországban.

Rövidesen megérkezik Horváth Gáspár. Magyarul, ukránul egyaránt folyékonyan beszél. A konyhában ülünk le, előttünk csésze kávé, doboz csokoládé. A falon átszüremlik a kezdődő oktatás hangja.

Sokan nem tudnak tollat, ceruzát sem fogni

„A háború előtt mentünk ki Prágába a családommal gyári munkára. Miután kitört a háború, ott ismerkedtünk meg a cseh Romodrommal. Ez egy roma alapítvány, a vezetője is roma. A neve azt jelenti: cigányút. Tudtak a háborúról, a menekültekről. Keresték az ukránokat és a romákat, mert segíteni akartak nekik. Elmondtuk, hogyan élünk Munkácson, megérintette őket. Náluk a romák nem gettóban élnek. Érdeklődtek, hogyan tudnának Ukrajnába jönni, segélycsomagokkal. Aki nem ismeri a helyzetet, annak hihetetlen, hogy a XXI. században még lehet úgy élni, ahogy nálunk a romák. És jöttek minden hónapban. Élelmiszert vásároltunk, elkészítettük a csomagokat, az udvaromon osztogattuk a szegényeknek. Pár hónapon át így ment. Aztán jött az ötlet, hogy akarnak egy iskola előtti felkészítőt. Ez a hely régen munkatelep volt, sok éven át állt üresen. Kibérelték, 2023-ban megnyitották”, mesél a kezdetekről Gáspár.

Olyan gyerekek jönnek ide, akik még nem járnak iskolába, vagy kívül maradtak az oktatási rendszeren. Öt-hat évestől a tizenegy évesig mindenféle gyermek megfordul itt. Vannak köztük rendszeres és kevésbé rendszeres látogatók, folytonosan érkeznek új arcok is. Azokon a napokon is betérhetnek ide, amikor nincs oktatás: az ebédet követően mesét néznek az osztályteremben. „Sokan azért jönnek, hogy legyen mit enniük. Hétfőn, szerdán és pénteken jön két tanárnő, ők foglalkoznak a gyerekekkel, tanítik. Sokan nem tudják, hogyan kell megfogni a tollat, ceruzát. Már az nagy haladás, hogy elkezdenek olvasni, írni. Már aki akar.” Az írás-olvasás mellett kézműveskedéssel, rajzolással foglalkoznak, de volt már alkalom az elsősegélynyújtás alapjainak elsajátítására is. „A romákban ott a zene is. Sokat énekelnek, táncolnak.”

A központban a magyar nyelvet használják, hiszen a romák 70-80 százaléka egyáltalán nem beszél ukránul. Gáspár számára nagy büszkeség, hogy hétéves unokája a Romodromnak köszönhetően magyar és ukrán nyelven egyaránt írt-olvasott, mire elérte az iskolás kort.

A roma gyerekek iskoláztatására két lehetőség létezik: a Munkácsi 14. sz. Általános Iskola, helyi nevén „cigányiskola”, ahova főként romák járnak, vagy a Munkácsi 3. sz. II. Rákóczi Ferenc Középiskola, Munkács egyetlen magyar nyelvű középiskolája. Tavaly mindkét intézetbe regisztráltak innen gyerekeket. Ők a kivételesek, mert legtöbbjük a Romodromban marad. Az iskola abbahagyásának egyik oka a ruházat: egyszerűen nincs mit felvegyenek. „Nincs mit ráadni. Inkább eljön ide, ahol kap ennivalót, el van fogadva. Egy iskola más, oda fel kell öltözni.”

Azt mondja, a gyerekek negyven százaléka nem jut el iskolába. „Vannak, akik nem jártak, és itt motiválik. Sokat magyaráztam nekik, hogy az iskolában mi van, összehasonlítottam nekik egyiket a másikkal. Akik érdeklődtek, azok most már iskolások. Nyolc-tíz éves gyerekekről beszélünk.”

Nem a gyerekeket teszi felelőssé ezért. „A szülő a hibás. Az ő hozzáállása. Mék akar iskolába járni? Én sem akartam, de fel kellett állni, menni.” Hozzáteszi, ez többnyire a mélyszegénységben élőkre jellemző. „Akik normálisan élnek, azoknak a gyerekeik járnak iskolába.”

Nagy az analfabetizmus a közösségen belül. Gáspár mondja, édesapja felnőtt korában tanult meg írni-olvasni. „Tizenkét éves volt, amikor az apja meghalt. Tíz testvére volt, a nagyanyámmal együtt tizenegyen voltak. El kellett tartania a tíz embert. Tizenkét évesen felült a lovasszekérre, és iskola, minden befejeződött. Fuvarozott, szenet, deszkát hordott, vitte haza a pénzt. Harminckét évesen tanult meg írni-olvasni. Én vittem neki az ábécéskönyvet az iskolából.”

Egy napra sem kapcsolták be a vizet

A jelenleg közel 86 ezer lélekszámú Munkácson – ez a szám vitatható a háború miatt – a 2001-es népszámlálás szerint a lakosság 1,34 százaléka roma volt. Egyes feltételezések szerint valójában jóval többen vannak. A háború okozta népvándorlás miatt nem sok értelme van pontos adatokat keresni. Ráadásul számos romának nincsenek hivatalos iratai. A Romodrom munkájának részét képezi ennek pótlása. „Nagyon sokat megcsináltunk. Vannak olyanok, akiknek keresztlevelük sem volt. Senki nem hiszi el, hogy egy harminc éves fiúnak soha nem volt semmilyen papírja. Azt mondják, ilyen nincs.”

Gáspár tett kísérletet a telep lakosságának felmérésére. „Bejártam az egész területet. Ezeregyszáz körüli házat számoltam össze. Általában kicsi az udvar, hely nincs, úgy növekszik a család. Ahol tíz évvel ezelőtt egy ház volt egy udvaron, ott most három-négy. Körülbelül tizenhét-tizennyolcezer ember élhet itt.”

A telepet tizenhárom utca alkotja. A főút egy részére mindössze három éve került aszfalt, de ez a munka sem lett teljesen befejezve. „Egy bácsi intézi a városházán keresztül. Néhány éve kezdett foglalkozni vele. Harminc éven keresztül kavicson kívül semmit nem láttunk.”

Vízhez sem jut a közösség nagy része. „Behúzták a Trudovát (ez a tábor főutcája), lerakták a kanalizációt, de egy napra sem kapcsolták be a vizet. Ennek több mint tíz éve. Azt mondják, mi vagyunk a hibásak: azért nem kapcsolik be, mert nem fogunk fizetni. Voltam fel párszor a városházán, feltettem a kérdést: ha a gázt fizetik, a villanyt fizetik, akkor a vízt nem fogik? Az sokkal kevesebb. Száz méter plaszmász (műanyag) harmincas cső áll a levegőben”.

Hogyan oldják meg a vízkérdést, kérdezem.

„Vannak azok a régimódi pompák, azoknak a vascsövét leverik, ahogy régen, és akkor ott a víz. Van terület, ahol van két-három embernél, s oda jár a többi húsz-harminc.”

Gáspár szerint a telep legalább ötven-hatvan százaléka él nyomorban. „Mit jelent a nyomorúság? Hogy napokon át éheznek a gyerekek.” A segélyeket nagyon kicsinek találja. „Egy hónapra nyolcszáz hrivnyát kap egy gyerek (kb. 80 lejnek, 17 000 forintnak felel meg), és még valamennyi segélyt. Mit csináljon egy tíz fős család? Mit él abból a segélyből? Többnyire azt hányik a romák szemére, hogy sok pénzt kapnak. A gyerekpénzt kapik, a segélypénzt, és a szociálist. De nem gondolják fel, hogy mekkora a család.”

Mondja, nemrég kapott egy kétezeregyszáz hrivnyás villanycsekket. „A szomszédunk nem tudta befizetni, összegyűlt négyezer hrivnya elmaradása, lekapcsolták. A XXI. században a telep negyven százaléka villany nélkül ül.”

Az ukrán állam és a roma közösség között nincs kapcsolat. Némi törődést csak a közeledő szavazások idején tapasztalnak: „Eljönnek, megkérdezik, mi kell, aztán hoznak pár autó kavicsot az útra. Ennyi a törődés minden öt évben. Ha komolyabb dolgot kérnek, az félre van téve. Így is tudnak viszonyulni az emberek Ukrajnához, mert Ukrajnához tartozunk.”

Sok roma külföldön vállal munkát. Külföldön gyűjtőhelyekre kerülnek, majd szociális házakat kapnak. Gáspár szerint a néhány éves kint tartózkodás mérhetetlenül jó hatással van rájuk. Hazaérkezve tenni akarnak, változtatni az életükön. „Sokan évek óta kint vannak Németországban, Csehországban, Svájcban. Amikor hazajönnek, próbálnak átállni arra az életre, előteremteni azt a színvonalat. Nemrég hazajött egy család három év után. Azelőtt nagyon szegények, elhanyagoltak voltak, a gyerekek ide jártak a Romodromba, fürösztöttük, öltöztettük őket. Most többet nem ismertem meg közülük. Tiszták, ki vannak fejlődve, normálisan felöltözve, ahogy az járja. Volt egy nagyon pici házuk, most kibővítették, van fürdőszobájuk is. Hazajöttek a nincstelenségbe, nyomorba, de már nem tudnak úgy élni, ahogy régen éltek. A legtöbben, akik hazajöttek, olyan színvonalú házban élnek, hogy félsz bemenni. Folyamatosan építkeznek. Pedig ezelőtt azt sem tudták, mi a fürdőszoba.”

„Ha rossz leszel, elviszlek a cigányokhoz, ott egyenek meg”

Milyen jövő áll egy átlagos roma gyerek előtt?, teszem fel a kérdést. „Régebben tizennégy, vagy még fiatalabb korban házasodtak. Most már sokan úgy gondolják, ez korai. A szülőktől sem szokás már engedélyt kérni. Van egy tizenöt éves lányom. Külsőre húszévesnek néz ki. Vannak udvarlói. Mondtam neki, akit szeretel, akit elfogadol, azt mi is szeretjük és elfogadjuk. De apaként nem akarom, hogy leszenvedd az életed valaki mellett. Látom, milyen a családja. Nincs kizárva, hogy ő más lesz, de az sem, hogy olyan, mint a szülei. Egy lány milyen? Gyermek az esze, két perc alatt akárki befűzheti. Volt, hogy figyelemeztettem. Hála Istennek hallgatott rám. Próbáljuk megvédeni. A romák is jót akarnak a gyerekeiknek, igyekeznek előre látni.”

A vegyes házasság sem okoz gondot közösségükben. „Itt Munkácson soha nem volt megtiltva, hogy ukránokkal házasodjanak. Ismertem olyanokat, Isten nyugtassa őket, akikhez ideköltöztek az ukránok, itt öregedtek meg, itt haltak meg.”

Általában a férfi a család feje és fenntartója. A szigorú hierarchikus szokások azonban nem jellemzők a munkácsi cigányok közösségére: „Nincs szigorúság. Karácsony, húsvét, újév, bármilyen szülinap idején nálunk szedődünk. Van egy hosszú asztal, mindenki ott foglal helyet, ahol akar. Sok helyen, például Nagyszőlősön mán teljesen más a helyzet. Ha leül az ember az asztalhoz, az asszony nem ülhet oda. Én ezt nem látom jónak.”

Gáspár roma nőt vett feleségül, akkor tizennyolc évesek voltak. Családja egy része Kisvárdáról származik. Apja lókupec volt, édesanyja előbb postán, majd a munkácsi Csillag Szálló éttermében dolgozott. Gáspár már iskolai tanulmányai közben, tizennégy évesen üzletelésbe kezdett. „Eleinte színesfémmel foglalkoztam Munkácson. Utána fekete fémmel. Magyarok jöttek vendégségbe, látták az udvaron a színesfémet. Ekkor még a fejünkben sem volt semmi. Magyarországon már foglalkoztak vele a romák. Tudok szerezni ilyet, mondtam. Kell? Kell. Így kezdődött. Egy olyan szintet értem el tizenöt éves koromra, hogy bármit megengedhettem volna magamnak. Apámnak adtam a pénzt. Ha valamennyi kellett, elvettem belőle, hiszen abból üzleteltem, de a pénzem ott állt édesapámnál. El is herdálhattam volna. Hogy így élek, ahogy most, azt nem adta nekem senki. Megharcoltam érte. Mert valami mást akartam, le akartam tenni valamit. Biztosítni a családomat, gyerekeimet.”

Gáspárnak négy gyermeke és hét unokája van. Van köztük fodrász, kozmetikus, utasszállító. Felesége jelenleg a Romodrom szakácsa. Annak ellenére, hogy úgy élnek, mint egy átlagos ukrán vagy magyar, rendszeresen szembesülnek kirekesztéssel.

„Romaként hiába tanulsz, hiába van diplomád, ha oda jutsz, hogy munkát keress, nem fognak felvenni”, mondja. „A romák többsége szereti a drága cuccokat. Firmás (márkás) dolgokban járnak. De akárhogy legyél felöltözve, akármi legyen rajtad, kimutatik, hogy te roma vagy, ők pedig ukránok. Ők egy felső szint.”

Néha rosszízű megjegyzések is érik. „Megesik. Az érzés gyakoribb. Hozzászoktam, de bánt. Múltkor volt egy esetem. Bemegyünk a boltba, megrakom a kosárt, beállunk a sorba a kasszához a feleségemmel. Egy nő áll a hátunk mögött. Amikor a feleségem hátranézett, gyorsan a mellkasához fogta a táskáját. Tudom, azért tette, mert roma vagyok. Félt, hogy el fogom lopni a táskáját. Be van ültetve az agyukba, szívükbe. Lát egy sötétbőrűt, így reagál. Mert a roma lop, csal, hazudik.”

Ezért a romák viszonya is változó az ukrán lakossághoz. „Egyesek gyűlölik az ukrán nemzetet, és ezt ki is mutatik.” Gáspár szerint a legnagyobb probléma az, hogy az ukránok a gyerekeiket eleve a romák megbélyegzésére nevelik. „Egyszer egy fiatal szép nő drága kocsival bejött a telepre. Sokan álltunk ott, beszélgettünk. Kiszállította az autóból az öt év körüli kislányát, elkezdett kihajtani. Az a kislány megkéklett, befeketedett, annyira félt. Biztos rossz volt a gyerek, s az anyja így figyelmeztette: ha rossz leszel, elviszlek a cigányokhoz, ott egyenek meg. Képzeld el, mi van a lelkibe, a szívébe ültetve annak a gyereknek. A többség ezt csinálja. Прийдуть цигани, заберуть тебе” – vált ukránra (Jönnek a cigányok, és elvisznek téged).

Sajátos módszere van arra, hogyan lehet védekezni az előítéletek ellen. „Ha elkezdel őrlődni rajta, emészteni magadat, rosszabb lesz, naggyá nől. Ha nem törődsz vele, elmúlik. Mert az nem úgy van, hogy egyszer véletlenül megtörténik. Mindennapos dolog.”

Gyermekeit korán felkészítette arra, hogy másképp fognak tekinteni rájuk. „Mondtam nekik, amikor kimentek a világba, nem úgy fognak viszonyulni hozzátok, ahogyan a többi emberhez. Vegyük a fiamat. Harminc éves, csúnyán nem beszél, nem iszik, nem pipál. Példa lehet valakinek. Ránézel, más véleményen leszel. Tőlem egy fejjel magasabb, kopasz, nagy a szakálla. Ránézel, félelmetes. De ha elkezdel vele beszélgetni, egy bárány. Mind a két fiam. Fel voltak készítve. Tizenegy osztályt végeztek. Érezték. Ezt egyedül kell legyőzni valahogy. A roma nemzet kitart. Olyan, mint a vas. Meg van edzve. Vegyük nagyanyámat. A németek összefogták őket, lágerekbe vitték. Itt voltak a hegyekben, bezárva. Megszöktek. Beleedződtek az életbe. Mondhatjuk, hogy ami most van, az az öregek gyümölcse. Nem úgy élnek a cigányok, ahogy mondják, ahogy elképzelik az ukránok és magyarok. Igen, vannak szegények, rosszak. Van, akivel nem lehet szót váltani, mert agresszív, piszkos. De a többség próbál beilleszkedni a kultúrába, az ukrán és magyar közösségbe. Házat, öltözködést, életmódot tekintve úgy élnek, ahogy ők. Nincs különbség.”

Mint mondja, rossz nemzet nincs, csak rossz ember. Elismeri, a romák jóval érzékenyebbek más nemzeteknél. Robbanékonyabbak is, de amilyen gyorsan meg tudnak bántódni, haragudni, olyan gyorsan ki is békülnek. „Nagyon érzékeny a roma. Annyi sebet kapott az élete során, hogy a legkisebb dolog is meg tudja bántani. De kivétel nélkül bármelyiknél, bárhol lakjon, a viszonyulás és a viszonzás az alap. Nem kell adjál. Észreveszem, hogyan viszonyulsz hozzám. Akkor én azt felül akarom múlni. Ha valamivel segítel nekem, akkor én még többet akarok segíteni. Ha egy romához bemész, nem mész ki se fáradtan, se éhesen. Nagyon vendégszeretőek.”

Időnként pozitív példákkal is lehet találkozni. Olyan emberekkel, akik nem fordulnak előítéletekkel a roma embertársaik felé. „Vannak nagy emberek, akik a barátaim, akiknél nem érzed, ki a roma, ki az ukrán. Ritka az ilyen. Vannak, akik ki is állnak, ha kell. Két napja volt egy beszélgetés, jól esett hallani. Egy ukrán üzletelt egy romával. Sok pénzről volt szó. Mondja az egyik ukrán a másiknak, nem félsz? Hát roma. Azt válaszolta, ha még egyszer ilyet mondasz, megszakítok veled minden kapcsolatot. Jobban bízok benne, mint bármelyikőtökben itt.”

Életükben fontos mérföldkő volt az Élő Istenek Egyháza szabadkeresztény gyülekezet 1984-es megalakulása. „Sok ember életét megváltoztatta az evangélium. A táborba régen egy ukrán be nem mehetett. Ha bement, rosszul járt. Ivászatok, lakodalmak halállal kellett végződjenek. Verekedések voltak. Amikor megalakult a gyülekezet, és hirdetni kezdték az evangéliumot, az emberek elkezdtek megtérni, megkeresztelkedni, megváltozni.” Gyülekezetük jellegzetességei leginkább a református felekezetéihez hasonlíthatóak. Több saját templomot építettek. „Van egy vezető, szolgáló. Annak van egy helyettese, akit ő nevelt ki magának. Ő munkálkodik, tartja össze az embereket. Hétfőn és szerdán házankint szedődnek az emberek, prédikálják az evangéliumot, imádkoznak. A mi gyülekezetünkben tizenhárom ilyen házicsoport van. Pénteken megint szedődünk, van ima, meghajlás. Pénteken és vasárnap van az istentisztelet. Akívül még öt vagy hat gyülekezet van, amelyek az Élő Istenek Egyházából szakadtak ki.”

Gyakran szöknek ukránok a táborba, mert a toborzók nem mennek tovább

Foglalkozásaikat tekintve különböző korszakok vannak a romák életében. A régi időkben a szezonális munkavállalás volt divatban. Tavasszal Oroszországba, Kazahsztánba mentek nyári munkára. A szezon leteltével hazajöttek, és felélték a megkeresett pénzt. „Többnyire a vályogot vetették, mint a zsidók. Annyit kerestek négy-öt hónap alatt, hogy elég volt egész télire. Itthon ettek-ittak, mulatoztak. Jött a tavasz, mindenki ment ki ismét. Amit kerestek, elherdálták. Most már más a hozzáállás. Mindenki iparkodik, akar valamin változtatni.”

A közelmúltban a piacolás, a kereskedelem dívott. „Húsz éve is van, hogy saját ruhapiacot nyitottunk itt, a Frankán (Ivan Franko utca). Kiadott nekünk egy üres területet a város, hogy a gyerekek tudjanak futballozni. Sok helyre jártunk árulni: Husztra, Técsőre, Ökörmezőre, Szolyvára. Aztán jött az ötlet, miért ne nyithatnánk egy piacot? Elmentünk a városházára, megadták az engedélyt. Anyósom, nyugodjon békében, ő kezdte el. Azt mondta, őtet nem érdekli, fogta magát, kirakodott a területre. Kárpátalján az egyik legmenősebb piac lett, mindenhonnan jöttek ide vásárlók.”

A háború kitörése jócskán keresztbe tett a törekvéseiknek. Ugyan a piac még létezik, de rendkívül gyengén megy. Sok férfi fél kijönni a házból a katonai toborzások miatt, emiatt az asszonyok vették át a családfenntartó szerepét. „Most olyan a helyzet, hogy az apa nem tud kijönni a házból. Komolyan megy a sorozás, szedik az embereket. Rengeteget elvittek a mieink közül is. Eddig is nehéz volt, de most túlságosan nehéz. A nők háztartással, gyerekneveléssel szoktak foglalkozni. Most hagyik a családot, és megynek külföldre dolgozni.”

A háború kitörésekor sok család menekült a környező országokba. Legtöbbjük aztán hazajött. Úgy látja, míg régen nehezen maradtak meg egy helyen a romák, most ennek az ellenkezője igaz. Gáspár ezt magán is tapasztalta. „Két-három hónapra kimentünk dolgozni, és jöttünk mindig haza. A háború kitörésének idején hat hónapot voltunk Prágában. De az a hat hónap olyan is volt. Jöttem vissza, nem bírtam tovább. Hiába voltunk együtt a családdal.” Hogy családjával esetlegesen szétváljanak, szóba sem került. Mindenhova együtt mennek, mind a tizenhárman.

Azt mondja, a hazája hozta vissza a háborús országba. És hogy számára mi a haza, Munkács, Kárpátalja, esetleg Ukrajna? „Ez egy jó kérdés. Munkács. Kiírtam az internetre, amikor jöttem haza, hogy lehetnek bármilyen körülmények, sár, piszok, az utcákon nem elfogadás – a legjobb otthon.”

A háború előtt a külföldiek nem viselkedtek velük kirekesztően. Most már inkább jellemző a megbélyegzés az ukrajnai származás miatt. „Úgy állnak az emberhez, hogy ukrána. A segélyek miatt. Eltartik. Rengeteg pénz megy Ukrajnára. Volt már olyan beszélgetésem, amelyben többször felhozták, hogy ami nekik igazán járna, azt nekünk adik. Ő fizeti az adót, és azt nekünk adik. Akkor ő köteles engem eltartani?”

A munkácsi romákra nem jellemző, hogy Ukrajnáért akarjanak harcolni. A köztük fűződő erős kötelék, a kiállás meghatározó közösségükben, rendszeresen szembeszállnak a toborzótisztekkel is. „Többször kiborulok attól, amit az interneten látok. Magánkívül van az ember, mert viszik a TCK-sok (katonai toborzók), és a többiek állnak, videózzák. Ez nálunk nincs megengedve. Isten ments, hogy bárkit ezen az utcán vigyenek el. Gyakran szöknek ukránok a táborba, mert a toborzók nem megynek tovább. Tudják, hiába ukrán, úgyis ki fognak állni érte, nem engedik, hogy elvigyék.” Megesnek verekedések, összeütközések. Gáspár szerint ha legalább három roma megjelenik a helyszínen, nem viszik el az igazoltatott férfit. Csupán egy telefonba kerül, hogy még többen gyűljenek össze. „Egy hónappal ezelőtt megállítottak egy gyereket. Huszonnyolc éves tán, de ésszel beteg, egy gyermek szintjén van. Magánkívül ordított. Telefonálok, két szekund. Ha most csengetnék egynek, hogy gyere, baj van, itt lenne ötszáz ember. Azonnal jönnek, öt perc alatt. Ezt a toborzók és a policájok is tudják.”

Ennek ellenére számtalan roma harcol az orosz-ukrán háborúban, a Romodromba járó gyermekek apukái közül is. Gáspár egyik közeli rokonát a háború hozta haza. „Csehországban már miszter volt a gyárban. Huszonöt évet dolgozott le egy helyen. Kitört a háború, másnap hazajött. Negyedik éve harcol. Kötelességének érezte.”

Mi kellene változzon, hogy jobb legyen a romák élete Munkácson, kérdezem.

Mi kellene, hogy jól éljenek?, kérdez vissza nevetve Gáspár. „Meg kellene változzanak az emberek. A hozzáállásuk. Ahogy élnek, ahogy gondolkodnak, abban nem az ukrán, vagy a magyar a hibás. Hogy megváltozzon az életmódom, nekem kell elkezdenem másként gondolkodni. Egyedül nekem. A romák többsége egy nappal él. A lényeg, hogy ma felálltunk, ha van valamit ennünk, azt megettük. Nem gondolkodnak előre. A régieknek ez volt a hibájuk. A Biblia arra tanít minket, hogy ne gondolkodjunk a holnapi nappal, mert minden napnak megvan a maga baja. A roma olyan, hogy ha van ezer hrivnyája, akkor azt azonnal el kell költenie. Ha tízezer vagy húszezer hrivnyája van, akkor annyit, hadd lássa a világ! Hiába nincs holnap egy darab kenyér sem a házban. Ennek nincs köze ahhoz, hogy kirekesztenek, megvetnek minket az ukránok. Aki törődni kezdett a holnappal, a saját életivel, a gyerekének és családjának a jövőjével, az él jelenleg úgy, ahogy egy átlagos ember.”

A Romodrom kicsi, de jelentős lépésekben segíti a változás útján a romákat. Akik rendszeresen járnak a központba, azokon láthatóak a változás jelei. „Az elején zokni sem volt a lábán, piszkos is volt. Látszott, hogy abban a ruhában aludt el tegnap, amiben ma eljött. Sokat beszélgettünk, foglalkoztunk velük. Mára megváltozott. Látod, hogy más ruhában van, tisztább.”

Nyílik az ajtó, Kaszjanova Georgina, azaz Györgyike néni lép be. Lassan véget ér az óra, haza fogják engedni a gyerekeket. Az egyik szociális munkás is felbukkan mögötte. „Ossza szét közöttük a csokikat, már nagyon várják!”, mondja mosolyogva. Átlépünk a zajos osztályterembe. Csokiosztás után csoportképre állunk. A gyerekek széles mosollyal ölelik át derekunkat. Kattan a fényképezőgép. Utána a kollégákkal a konyhában gyűlünk össze, előkerül egy üveg konyak, pillanatok alatt sonka, kolbász, sajt, házikenyér kerül az asztalra. A koccintás után jóízűen falatozunk, hol ukránul, hol magyarul beszélgetünk.

Másnap a Romodrom előtt várom Gáspárt, hogy vezessen körbe a telepen. Tűz a nap, szédítő a meleg. Többször is hívom, mire felveszi. Egészségügyi problémára hivatkozva elmarad a találkozó. Egy arra járó cigányasszonynak adjuk a Gáspárnak szánt doboz csokoládét, majd a telep felé vesszük az irányt.

Olyan világba csöppenünk, melyet elvágtak Munkács többi részétől. Rendszertelenül felhúzott kicsi házak, festés nélküli téglaviskók, madzagon csüngő szőnyegek, nyitott udvarok. A kátyúk nem újak annak, aki rendszeresen járja Kárpátalját. A keskeny, kaviccsal borított mellékutcák azonban arról árulkodnak, olyan szeglete ez a városnak, amellyel nem törődnek. Néhány ember lézeng a fullasztó melegben a poros úton, gyanakodva figyelnek. „A háborúba menj fotózni!”, szól rám szép magyarsággal az egyik bolt előtt álló asszony, amikor meglátja kezemben a kamerát.

Egy kapu előtt két férfi ücsörög. Egyikükkel beszédbe elegyedünk. Azt mondja, hetvenegy éves, erdőre jár, abból él meg. Korábban Kazahsztánba járt dolgozni, akkor volt jó az élet. Szinte azonnal a háború kerül szóba. Említi annak a romának az esetét, akit 144 centiméter magasan, 28 kilósan, mentális betegen vittek el a toborzótisztek. A katonai orvosok alkalmasnak nyilvánították a frontszolgálatra. Története bejárta az ukrán sajtót. Szemétgyűjtéssel, takarítással bízták meg a fronton. Néhány hónap múlva lezárt koporsóban hozták haza. „Rálípett az aknára, szítszakadt. Nem tudtak hozzá bejutni, mert lűttek. Innén, ebbül az utcából származott. Nemrég megint elvittek egyet, a Kolyát. Anya nélkül, apa nélkül megfogták, azt is lelűtték.”

Sokakat vittek el? – kérdezem. „Rengeteget! A fiam már másfél éve szolgál itt, Munkácson. Mit lehet csinálni? Egy kenyér negyven hriveny (kb. 4 lej, 245 forint), a nyugdíjam pedig kétezerötszáz! (kb. 255 lej, 17 000 forint)”

Szerinte nem biztos, hogy véget ér a háború, „mert pénzért dolgoznak. Megfogik az embert, kapnak utána pénzt. Kétszázezreket.” Öten élnek a házban, a fiúval együtt. „Most a három gyerek, a menyem és én. Megynek, jönnek a buszok. Megjelenik tíz katona, fogik, nyomik a buszba, viszik az embereket erőszakbúl. Rabolik őket.”

Megkérdezem, nem akartak- e kimenekülni az országból? „Hova meneküljek? – kérdezi. A fiú maradjon itt, ezeket meg vigyem? Nekünk itt van mindenünk. Ott adnak lehetőséget, hogy éljen valahogy az ember. Aki tud, megy. Mit lehet csinálni?”

Amikor arról kérdezem, kinek a győzelmében reménykednek a háborúban, hezitál.„Nagyon jó volt nekünk Orbán. Orbán elment, lűni fognak ide is”, válaszolja végül.

A szomszédos udvarban dolgoznak. Bekanyarodik egy teherautó, melynek autónk az útját akadályozza. Beszélgetésünket ukrán nyelvű férfi szakítja félbe. „Nem látnak az orruktól?! Nem látják, mi van itt? Tűnjenek már a fenébe!”, ordítja dühösen. Visszaülünk az autóba.

.