A háború közelségében működik egy gyermekotthon Kárpátalján – helyszíni riport a ráti mindennapokról

Hatalmas kátyúk tátonganak a Rátra vezető úton. Édesapám rutinosan cikázik közöttük a fekete Fordjával. Egyetemi éveim meghatározó emléke ez a zötykölődés, amikor kéthetente úton voltam a csapi határátkelő felé. Azóta sokminden változott, de a gödrök ugyanazok. Az országút szélén elhelyezett plakátokról halott katonák néznek ránk. Nekem borzalmas, édesapám arca meg sem rándul, mindennap ezt látja.

Világosbarna ház előtt állunk meg, homlokzatán nagy betűkkel: A TALÁLKOZÁS HÁZA. A Szent Mihály Gyermekotthon tágas udvarában kék, zöld, sárga, piros színű lakóházak tűnnek elő a szemerkélő eső homályából. Bíró Mária és fia, Péter mosolyogva fogadnak. A közösségi ház nagy, megterített asztalán sütemények, meleg kávé vár. Rövid, udvarias bemutatkozás után azonnal a közepébe vágok: hogy vannak?

Elkomorulnak. „Nem jól. Fél órája vitték el Péter egyik legjobb barátját. Aggódunk. Hát így vagyunk”, mondja Mária keserűen. Napi rendszerességgel járják a falu utcáit a toborzótisztek. Újabban a rendőrök is igazoltatják a férfiakat, akiknek legtöbbje évek óta bujkál otthonában.

Leülünk. Édesapám a rossz idő és marasztalásunk ellenére is a festés mellett dönt. Veszi festőládáját, kifordul az ajtón. Mária megjegyzi, a gyermekotthon feladatainak jelentős részét manapság Péter látja el, aki 2019-ben Írországból költözött haza feleségével. A megélhetési nehézségek már a háború előtt is ritkították a kárpátaljai családokat.

„Nyári munkára utaztunk ki, aztán két év lett belőle. Éreztük, ez nem nekünk való, hogy elmegy mellettünk az élet. A barátaink többsége Magyarországon vagy Kárpátalján élt. Nem tetszett, hogy minden eseményt fényképen látunk. Nagy húzóerő volt a gyermekotthon is. Hivatásnak érezzük, amit nem lehet anyagiasan nézni”, mondja Péter.

„Mindegyik ukrán gyermek megtanulja a magyar nyelvet”

Rát ezerhétszáz főt számláló falu, noha a háborús helyzet miatt ezt nem lehet pontosan megbecsülni. Magyar többségű volt, de az elmúlt években a magyar lakosság nagy része elvándorolt, így az arány megfordult. „Sok idegen költözött be. Iskolában, óvodában, üzletben még hallani magyar szót. A fiatalemberek el vannak bújva a sorozás miatt. De bízom abban, hogy megmaradhatunk itt magyarnak. Amikor a gyermekotthon mind a huszonöt lakója részt vesz a vasárnapi misén, úgy tűnik, van jövő. Tesszük a dolgunkat, rajtunk ne múljon”, mondja Mária.

Huszonöt lélekből álló, négy családba tömörülő személy alkotja ma a Szent Mihály Gyermekotthon közösségét. Az intézmény egyik legfőbb előnyének tartják, hogy ún. család típusú: a nevelőszülők saját gyermekeik mellé fogadják be a nevelt gyerekeket, így alkotnak egy családot. „Szerintem ez a gyermekotthonok legideálisabb formája, mert családban nőhetnek fel. A befogadó szülőket anyukának, apukának hívják”, mondja Péter. „Átjárás van a rokonság, nagyszülők között is, tehát valójában egy nagy család részei lesznek”, teszi hozzá Mária. További előny, hogy az idekerülő testvérek nincsenek elválasztva, az is előfordult, hogy hattagú testvérpárt fogadtak be.

Az ország különböző pontjairól származó, ukrán nyelvű gyerekeket véglegesen elválasztottak szüleiktől. Máriáékat a gyermekvédelem keresi fel, a lakók múltjáról szűkszavúan beszélnek, legfeljebb annyit árulnak el, hol, milyen körülmények között élnek a szülők. A legfiatalabb lakó kilenc hónaposan érkezett.

Néhány hónapon, éven belül mindegyik ukrán gyermek elsajátítja a magyar nyelvet. „A régebbi lakók csak magyarul beszélnek. A kicsik magyar nyelvű óvodába mennek, az első osztályosok magyar osztályba. A nagyobbakat eleinte ukrán iskolába járatjuk, különben nagyon lemaradnának. Megterhelő lenne az új környezet, új szülők mellé az idegen nyelv is. Előbb-utóbb mindenki megtanulja a nyelvet, hiszen együtt játszanak az udvaron, délutánonként magyar nyelvű napközis foglalkozás van, ahol magyar helyesírást, szépbeszédet is tanulnak.”

A gyermekotthonban az élet igazán délután kezdődik. Iskola, óvoda után a gyerekek hegedű-, és énekórákat vehetnek, heti rendszerességgel jár hozzájuk gitártanár, táncot és rajzot tanulnak a császlóci Tulipán Tanoda közreműködésével. A magyarországi Lorántffy Zsuzsanna Mentorprogram lehetőséget teremt heti egy online órára, melynek tárgyát kedvük szerint kiválaszthatják. „Valaki földrajzot, magyar vagy angol nyelvet tanul. Egy beszédhibás kisfiúval logopédus foglalkozik. Egyik hétgyerekes anyuka fogta a fejét, mondta, már követni is alig tudja, ki hova megy”, mosolyog Mária. A mindennapok fejlődésre és összetartásra nevelnek, emellett megakadályozzák, hogy a gyerekek a virtuális valóságban töltsék az időt. Bizonyos szabályokat szükséges volt meghozni, a gyerekeknek este le kell tenniük a telefont, amit csak reggel kapnak vissza.

Idáig azonban hosszú út vezetett.

„Embereket nehezebb találni, mint felépíteni egy házat”

A gyermekotthon létrehozását Majnek Antal megyéspüspök kezdeményezte 2003-ban. Bíró Máriát és néhai férjét, a néhány éve elhunyt Árpádot kérte fel a leendő intézmény vezetésére. Mária ekkor takarékpénztárban dolgozott, Árpád a helyi gazdaságban. Számtalan engedélyt kellett kijárniuk, hogy elkezdhessék a tervezést, ennek oroszlánrészét Árpád vállalta. „Amikor a tervrajz elkészült, helyet kellett keresnünk a gyermekotthonnak. Akkori plébánosunk, Molnár Miklós atya vette meg ezt a területet. Régi ház állt rajta, ahol nyaranta magyarságismereti és idegen nyelvű táborokat tartottak. Felajánlotta, nekünk adja. Előnyösebbnek láttuk, ha több kis házban laknak kevesen, mint egy nagyban sokan. Ennek megfelelően terveztünk négy lakóházat, valamint a közösségi házat, melynek felső szintjén négy üres szoba található. A gyerekek egy idő után kirepülnek. Amíg nincs hová menniük, itt lakhatnak. Sajnos most olyan a helyzet, hogy mindenki elmegy, mert el kell menni. 2004 őszén kezdtük el az első ház építését, 2006 őszére nyílt meg. A köztes idő pénzszerzéssel telt: pályázati lehetőségek keresésével, adományok gyűjtésével, levelek írásával. Nagy segítség volt Antal atya. Idegen volt számunkra ez a munka, menet közben tanultunk bele.”

2007-ben elkészült a második, 2009-ben a harmadik ház. A negyedik 2018-ig váratott magára. „Felépíteni, bebútorozni, házaspárt keresni. És csak ezután jött az állam, hogy adjon bele gyereket.”

Az igazi kihívást azonban az alkalmas házaspárok megtalálásában látják. Fontos szempont, hogy magyar nyelvűek legyenek, ami Kárpátalján egyre ritkább. A fokozott asszimiláció miatt a vegyes nyelvű családok vannak többségben. „Szeretném, ha az intézmény magyar maradna”, mondja Mária. „A házaspárok kiválasztása három szempont alapján történik: milyen a kapcsolatuk egymással, Istennel, és ha van gyerekük, azt miként nevelik. Ha ezeknek megfelelnek, rákérdezünk, vállalnák-e.” Mária törekszik arra, hogy minden körülményt feltárjon a potenciális nevelőszülők előtt: nyíltan beszél a vállalás nehézségeiről és szépségeiről. Elvárja, hogy a gyerekeknek otthonuk legyen a ház, haza merjék vinni a problémáikat. Eddig mindössze két házaspár mondott nemet.

Az ukrán törvények szerint egy házaspárnak minimum öt gyermeket kell befogadnia a sajátjai mellé – így az otthon területén akár tíz-tizenegy fős családdal is találkozhatunk. Az egyik szülő fizetését állja az állam. Eddig hat házaspár élt itt, akikből kettő már felnevelte a gyerekeit. A családban kialakuló erős kapcsolatra mutat rá az is, hogy egyikük az otthonból kiköltözve hazavitte utolsó kiskorú, fogadott gyermekét is. „Van egy feltételes szerződésünk. Mondom nekik, úgy gondolják meg, hogy akit befogadnak, azt fel kell nevelni, hacsak nem lép közbe valamilyen súlyos egészségügyi ok. Eddig minden befogadott útjára lett indítva. Ezzel azonban nincs befejezve a dolgunk. Mindenkiről tudunk, gondjaikkal hozzánk fordulnak. Nincs senkijük rajtunk kívül.” Mária elmondja, fontos, hogy a nehéz munkára ne menjen rá a párok házassága. Mivel Péter a jelenlegi katonai törvények miatt nem hagyhatja el Ukrajnát, a Kárpát-medencei nyári táborozások Mária vezetésével zajlanak, ami a házaspárokat szabadidőhöz juttatja. Emellett rendszeresen részt vesznek a házasoknak tartott lelkigyakorlatokon.

Egy gyermekotthonban folyamatos a jelenlét, melyben közösek az örömök, a gondok. Hamar világossá vált, bizonyos problémák túlnőnek az edzett szülőkön és intézményvezetőkön is. „Amikor a gyerekek kamaszodni kezdtek, egyre több gond lett velük. Láttuk, hogy szakemberi segítség kell. Kértünk pszichológust az államtól, de nem kaptunk. A rehabilitációs központ azért épült, hogy helyben oldjuk meg a problémát. Mérete miatt nehezebben találtunk támogatókat, így a folyamat kilenc éven át tartott – a negyedik ház felépítésével együtt. 2018-ban épült az udvaron egy kápolna is, ezzel nyerte el jelenlegi formáját a hely”, magyarázza Mária.

A rehabilitációs központban a pszichológiai segítségnyújtás mellett lovasterápia, logopédiai szakrendelés, gyógytorna, aquaterápia, gyógymasszázs és gyermekfogászati szakrendelés vehető igénybe. Ukrajna távolabbi pontjairól is sűrűn érkeznek ide fogyatékkal élők, ugyanis részesei lettek egy programnak, melyben az állam évente egyszer ingyenesen biztosít terápiás lehetőséget a betegeknek. Részükre szálláshelyek biztosítottak a központ épületében. Mária megjegyzi, a 2018-tól működő központot ugyan most már néhány százalékkal finanszírozza az ukrán állam, de elsődleges támogatója a magyar állam. Péter hozzáteszi, mindaz, amit az udvaron látunk, nem valósult volna meg magyarországi és nyugat-európai pályázatok, valamint a jótevők adományai nélkül.

„Valaki egy emberöltő alatt nem él meg annyit, amennyit ők gyerekként”

A gyerekek múltjának feltárását nem erőltetik. Megvárják, amíg ők nyílnak meg. „Nekünk nem a múlttal kell foglalkoznunk, hanem azzal, ami most van. Eltelik bizonyos idő, mire beszélni kezdenek. Általában az egyik testvér elkezdi, a másik folytatja”, mondja Mária.

Kérdésemre, mikor van szükség pszichológiai segítségre, határozottan kijelenti: minden esetben. Súlyos körülmények közül érkeztek. Mindannyian bántalmazottak, lelkileg, fizikailag egyaránt. „Vannak, akiket lopni küldtek, mert csak akkor ehettek, ha loptak. Mások szülei olyan részegesek és agresszívak voltak, hogy el kellett menekülniük otthonról.” Péter szerint a legnagyobb gond az, hogy nem szerették őket, emiatt a világot egy bizonytalan, veszélyes helynek látják. Megrendítő annak a fiúnak az esete, aki sebei miatt nem jelent meg a templomban. „Mindig ugyanaz a fodrász nyírta eddig. Legutóbb jött egy fodrásznő a barátjához, így ő is leült hajat vágatni. A templomban kérdeztük a többieket, hol van Dávid, hiszen ministrálni szokott. Mesélték, úgy megnyírta a fodrász, hogy azok a sebhelyek, amelyek a fején vannak, mind látszanak. Szégyellt eljönni.”

Olykor Péternek és Máriának is kihívás meghallgatni mindazt, amit elmesélnek. „Valaki egy emberöltő alatt nem él meg annyit, amennyit ők kisgyerekként. És erre valamit mondani kell, építően kell kezelni a helyzetet, hogy a gyerek jól jöjjön ki belőle. Nem egyszerű feladat”, néz maga elé Péter.

Egyéni alkat kérdése, hogy a gyerekek miként birkóznak meg a múltjukkal. Bizonyos viselkedésformákban egyöntetűen leképződik mindaz, amit átéltek: ilyen a türelmetlenség, a korlátolt önuralom, hogy bármin felhúzhatják magukat. „Ami rosszul esik nekik, azt szélsőségesen élik meg, mintha vége lenne a világnak. Végtelen sok türelem kell hozzájuk, rengeteg szeretet.” Bizonyos témák különösen érzékenyen érintik őket. Ilyen az árvaság. Hordozzák magukban azt, amit odakint mondanak nekik. „Egyik kisfiú sírva jött haza, mert valaki azt mondta neki, hogy árvaházban lakik. Keservesen zokogott. Mondtam neki: Sanyi, árvaházban az lakik, akinek nincsen anyja meg apja. Neked van, ugye. Itt van anya és apa. Van szép házad, szobád, ágyad. Hogy lehetsz árva?”, meséli Mária.

Nem véletlen, hogy a gyerekek tartanak a kirepüléstől. Rát számukra az otthon, a biztonság. Némelyikük hajlamos tovább vinni azokat a mintákat, melyeket a szüleitől örökölt. Mások megtalálják a helyüket a világban, családot alapítanak. A vendégszobákban mindig lesz hely azoknak, akik visszajönnének egy látogatás erejéig.

Mária és Péter egy szakiskola és szakkollégium létesítését tervezik a gyermekotthonnal szomszédos telken. Hogy az otthontól való elszakadás ne legyen annyira hirtelen és megrázó, lehetőséget biztosítanának bizonyos szakmák tanulására. „Itt épül mellettünk, de még nagyon korai szakasznál tartunk. Elképzelésünk olyan szakképző intézet, ahol a gyerekeink és más hasonló helyzetű fiatalok szakmát tanulhatnak. Kézzel fogható mesterségekben gondolkodunk: villanyszerelő, fodrász, autószerelő stb.”, meséli Péter.

A háborús helyzet nemcsak a szakiskola épülését akadályozza, hanem a gyerekek itteni jövőjét is, noha nappali tagozatos egyetemi oktatás esetén huszonhárom éves korukig a gyermekotthonban tartózkodhatnak.

„Egy gyerekzsivajtól hangos udvart adtunk a menekülteknek”

„Azoknak a gyerekeknek, akik elmennek, nagyobb teher a gyermekotthon elhagyása, mint az, hogy Ukrajnában háború van”, magyarázza Péter. A fiúknak ő a bizalmasa, hozzá fordulnak gondjaikkal, kérdéseikkel. „Nekem mindig azt mondják, jól vannak. Talán azt hiszik, ezt várom el tőlük”, mosolyog Mária.

A háború kitörésének napjában egyetlen szerencsét látnak: hogy náluk tartózkodott a nyugalmazott megyés püspök, Majnek Antal atya. Összegyűltek ebben a teremben, ahol most is beszélgetünk, mutatnak körbe. Némelyik család már összepakolt, indulásra készen állt Magyarország felé. A csapi határátkelőn ekkorra hosszú sorok kígyóztak. „Meg kellett beszélnünk, hogy mindenki megy-e, hová megyünk, mit csinálunk. Magyarországon kívül nem igazán voltak lehetőségeink. Antal atya nyugtatta le a kedélyeket. Mondta, itt még nem lőnek. Együtt vagyunk, közösségben, ezt fontos lenne megtartani. Elmenni bármikor lehet, visszajönni viszont nem biztos, hogy lesz hová. Úgy döntöttünk, maradunk, és ha menni kell, együtt megyünk. Emlékszem, a nagyobb gyerekek falfehérek voltak”, idézi fel Péter. „Számukra ez a hely a biztonság. Attól a bizonytalanságtól féltek, amit korábban már átéltek”, magyarázza Mária. A háború első napjaiban sok programot szerveztek, hogy a lakóknak ne legyen idejük gondolkodni, félni. Kérdésemre, a háború megjelenik-e a gyerekek játékaiban, rajzaiban, azt felelik, nem tapasztalták. Talán ez annak jele, hogy valamit nagyon jól csinálnak. A félelem már annyira nem jellemző a gyerekek körében, de az interneten szembejövő hírektől senkit sem lehet megóvni. Leginkább azok körében érzékelhető aggodalom, akik közelednek a felnőtt korhoz.

Elhatározták, hogy megpróbálják távol tartani a háború jelenvalóságát a sérülékeny lakóktól – nem fogadnak be kelet-ukrajnai menekülteket. Az első segítséget kérő telefonhívásra mégis rögtön igent mondtak. „Nem tudtuk, ki érkezik ide, milyen háttérrel, milyen megélésekkel. Féltettük a gyerekeinket. Egy-két napon belül jött egy hívás: van egy család Irpinyből, beteg fiúval, akit a tömegszálláson nem lehet elszállásolni, mert alkalmatlan, képtelen rá. Tőlünk kértek segítséget. Csak összenéztünk édesanyámmal. Azonnal igent mondtunk. Mindenkit befogadtunk, aki megkeresett minket, összesen negyvenhat embert. Ebben is úgy alakította a Jóisten, hogy leginkább családok jöttek”, meséli Péter. „Ha a másik bajban van, nem tudsz közömbös lenni”, teszi hozzá Mária.

Kérdésemre, hol adtak helyet az embereknek, azt mondják: bárhol és mindenhol. A tanulószoba, a közösségi ház, a rehab-központ megtelt emberekkel. „Mindenütt volt mindenki, a családi házakon kívül.” Átadták nekik a konyhát, amit feltöltöttek edényekkel, tartós élelmiszerrel, fogyóeszközökkel, mert az emberek legtöbbje egyetlen hátizsákkal érkezett. Minden adományt, amit a gyermekotthon kapott, úgy osztották el, hogy a menekülteknek is jusson. „Egyikük azon a héten házasodott, az esküvőn összegyűlt pénzt is otthon hagyták. Volt, akinek ruhát válogattunk, mert nem volt mit ráadniuk a gyermekükre”, emlékszik Mária. Egy központi szállóval ellentétben a menekültek itt önállóak maradhattak. A konyhánk gáz-, villanyspórral ellátott, így egyszerre többen használhatták. Hozzáteszi, a legtöbbjük azt hitte, ez már Magyarország, ezért tartottak a rossz fogadtatástól. Bizony kellemesen csalódtak.

Beilleszkedtek az otthon életébe. A gyerekek látogatták őket, együtt játszottak az udvaron. „Szerintem óriási dolog, hogy egy gyerekzsivajtól hangos udvart tudtunk adni nekik. A családok bekapcsolódtak, az udvarunk egy külön kis sziget lett Kárpátalján belül. A béke szigete. Egyfajta rehabilitáció is lehetett nekik”, mondja Péter halvány mosollyal. Előfordult, hogy Péter feleségével és az idősebb gyerekekkel a csapi határátkelő többnapos sorait látogatta, meleg italt, szendvicset osztottak a fáradt várakozóknak. Gyakran a menekültek is elkísérték őket. Mára mindenki szétszéledt. Megesett, valaki annyira jól érezte magát náluk, hogy visszajött látogatóba.

„Az áramszünetekkel mi a helyzet?”, kérdezem, hiszen a tegnapi estét gyertyafényben töltöttem a szüleimnél.

„Azok velünk élnek. Vicces volt, a háború elején mindenki azt mondta, nem lesz gáz. A családi házakba klímákat szereltünk fel, hogy gázhiány esetén tudjanak fűteni. Utána kikapcsolták a villanyt. A következő projekt a generátorok vásárlása volt, amire hatalmas volt a kereslet, de alig volt kapható. Az elérhető darabok nagyon drágák voltak, de ezt a magyar karitász jóvoltából sikerült megugrani. Előbb a házaknak lett generátoruk, aztán a rehabközpontnak, a legvégén a közösségi háznak. Ez a fontossági sorrend. Ezután, ha nem volt áram, nem lehetett beszélgetni az udvaron, mert minden zúgott!”, tárja szét karjait nevetve Péter.

Legutóbb a háború első évében voltak ekkora áramkimaradások. Van egy színes „sakktábla” – miként Péter nevezi –, melyet a szolgáltató tesz közzé, és megtalálható rajta a másnapi árambeosztás. Sajnos ezt gyakran nem tartják be, a sötétség hirtelen borul rá a lakókra, de nagyobb problémának látják, hogy az iskolában is dermesztő a hideg. „Hiába a gázfűtés, ha a keverőszivattyúk nem működnek jól. Egy generátort fenntartani költséges, óránként másfél-két liter üzemanyag. Éjszaka nem kapcsolják be, mert üres az épület, így reggelre lehűlnek az osztályok. A gyerekek kabátban ülnek a rövidített órákon. Mondták, talán távoktatás lesz. De hogyan, ha nincs villany?”, mosolyog a helyzet iróniáján.

„Meg lehet szokni a háborút?”

„Nem”, válaszolja Mária. „Az idegen zajokra felkapod a fejed. Eddig azt hitted, autózúgás, most rakétatámadástól félsz. Beleivódott az életünkbe, hogy bármi megtörténhet.”

„Reménykednek még az emberek?”

„Ki szeret háborúban lenni? Senki. Várjuk a végét. Csak egyre fogy a türelem. Mindig várunk egy dátumot. Egyszer az európai parlamenti választásokat, aztán az amerikai választásokat. Telnek a napok, a hónapok, és semmi, semmi semmi. Csak ez a nagy bizonytalanság. Nem látjuk a végét, nem tudjuk, utána mi lesz velünk, egyáltalán itt leszünk-e!”, mondja Mária zsigeri aggodalommal.

A 2025. augusztus 21-i munkácsi rakétatámadás reggelén éppen hazafelé tartott Budapestről. Egyik útitársa, egy cigányasszony olyan hangosan sopánkodott telefonálás közben, hogy meg kellett kérdeznie, mi történt. „Úgy kiszínezte a dolgokat, hogy amikor elindult a vonat, rettegve gondoltam bele, hova, mibe jövök.” Később derült ki, a találat Munkács külterületét érte.

Rátig nem ért el a támadás füstje. Péter hozzáteszi, az említett gyár valamiért célpont volt. „Nem ránk tartozik, vannak nálunk okosabbak. De minket jobban megrázott –engem legalábbis –, hogy ma elvitték az egyik barátomat”, mondja, és hangja elcsuklik.

Rövid csend után elmondja, a sorozás egyre nagyobb terhet ró az emberekre, mert napi szintű, senki sincs biztonságban. „Ha olyanra akadsz, aki be akar vinni, akkor bevisz. Ha van mentességed, kienged, de ez ott bent dől el. Ha aláírod, hogy önként jelentkezel, akkor mindegy, milyen mentességed van.” A gyermekotthon fiataljai között nincsenek olyanok, akik be akarnának vonulni. Péter szerint Kárpátalján is egyre kevesebben.

„Mi ad erőt?”

„A Jóisten”, válaszolják. Bíznak megtartó erejében. Másrészt a család, a gyermekotthon, a munka, a hivatás. „A gyerekek, akik itt vannak. Hogy őket életre kell nevelni, segíteni feldolgozni a traumáikat, mindazt, amit megéltek”, válaszolja Péter. „Itt jókedv, szeretet van. Gond is van. Állandóan van min gondolkodni, min törni a fejünket. Nem érünk rá a háborúval foglalkozni. A maihoz hasonló eseteket sem tudjuk elkerülni. Összességében a feladataink lefoglalnak”, mondja Mária. Felújítások állnak előttük, a játszóteret és focipályát izgatottan várják a gyerekek. A házak hőszigetelése is terítéken van, energiatakarékosságra törekednek a háború kitörése óta. Gondolkodnak a délutáni napközi fejlesztésén, mert a jelenlegi tanár nem tud több gyereket vállalni. Mária ennek ellenére hozzáteszi: „Mindig a mai napot éljük. Nehéz most a jövőről beszélni.”

Három kisfiú leskelődik az ablakban, integetünk nekik, cinkosan összekacsintunk. Lassan édesapám is elkészül a színes családi házakat ábrázoló festményével, ígéri, bekeretezve visszahozza. Egy lehetséges rajzóra ötlete is felmerül, melyet Mária és Péter lelkesen fogadnak. Egy gyors fényképre összeállunk beszélgetőtársaimmal és a három kisfiúval, majd búcsúzás után útnak indulunk.

A gödröket most alig érzem. Eső áztatja az útszéli plakátok holtjait. Az ungvári Boksay József Múzeum dombjára kanyarodva bámészkodó emberekre leszünk figyelmesek. Kinyílnak a polgári lakások ablakai is. Kijön a portás a múzeumból. Mindenki az úttest felé néz.

Fekete zászlós menet fordul be a sarkon, élén két katonával. Bajtársuk portréját viszik, a Kálvária felé tartanak. A koporsóban fekvő férfi nincs harminc éves.