Balla Zsófia: Szüleim a 20. század nagy traumái közepette is ragaszkodtak a szellemi tisztasághoz

Január 15-én töltötte be 77. életévét Balla Zsófia, a kortárs magyar líra egyik legerősebb, legkövetkezetesebb hangú költője. Ez a beszélgetés egy hosszabb életinterjú része, amely a Transtelex egyik nagy vállalása: végigkövetni egy olyan életutat, amely szorosan összefonódik Kolozsvár szellemi történetével, a huszadik század traumáival és azzal a nemzedékkel, amely a diktatúra éveiben is formálta az erdélyi magyar irodalmat.

Balla Zsófia tanúja és alakítója volt annak a korszaknak, amikor Kolozsváron egyszerre volt jelen az intellektuális nyitottság és a politikai szorítás. Egy nemzedékhez tartozott Tamás Gáspár Miklóssal, Szilágyi Júliával és másokkal, akik nemcsak írtak, hanem gondolkodtak és vitatkoztak is, és közben egy egész kulturális közeg arculatát alakították.

Ebben az interjúrészben azonban a középpontban nem ő maga áll, hanem az édesapja: Balla Károly alakja. Egy íróé, aki megjárta Auschwitzot, majd az ebensee-i haláltábor poklát, és aki túlélte ugyan a háborút, de egész életét végigkísérték a testi-lelki sebek. A beszélgetésből egy bohém, tehetséges, nagyvonalú, esendő ember portréja rajzolódik ki, akinek sorsa egyszerre volt személyes és kíméletlenül történelmi.

Balla Zsófia emlékezése tanúságtétel is. Arról, hogyan öröklődik tovább trauma, tartás, szellemi tisztaság; hogyan él tovább egy apa története egy lánya mondataiban. És arról is, hogy egy város, egy közösség és egy korszak hogyan tükröződik vissza egyetlen család életén keresztül.

Már két napja, hogy apámon töröm a fejem. Annyi minden eszembe jutott, és szerencsére előkerült egy gépelt önéletrajza is. Sok minden benne van, de például az ötvenes éveket – meg a lágert – szépen átugorja. Miközben mi jártunk férjemmel, Csabával Ebenseeben, és el tudom mondani, hogy ott mi van. Nagyon érdekes volt egyébként.

A hét testvér közül az öccse, Gyuri, ott maradt; fenn is van a neve a holtak márványtábláján. Apám neve viszont nem, mert ő hazajött Ebenseeből – a pokolból. A háborút a hét testvér közül hatan túlélték. Gyuri az apu melletti kórházi ágyon halt meg.

Apámat 38 kilósan, amikor felszabadították őket, egy amerikai nővér vitte a karján a revírbe. Később valahogy behozták Gyurit is, de ő nem tudta, hogy az öccse ugyanott van. A mellette levő ágyon, amikor bejöttek az amerikaiak, adtak nekik csokoládét meg amit tudtak – ahogy meglátták ezeket a szörnyű állapotú foglyokat. Gyuri belehalt a csokiba, mert a szervezete nem tudta feldolgozni. Ő eredetileg tüdőbeteg volt, és megtelt vízzel a tüdeje, azért volt kórházban, de végül a csoki vitte el, abba halt bele.

Apukámat, aki akkor 38 kilós volt, ugyanaz a nővér a karjába vette, és úgy vitte a kocsihoz. Ilyen történetek vannak. Na most, ezt a lágert néztük meg.

Ez az Ebensee Ausztriában van. Volt egy idő, amikor többet utazgattunk Csabával – jártunk Dachauban is, meg sok más lágerben, Auschwitzban is. Akartuk látni, milyen volt ez az egész. Olyan furcsa, hogy például az auschwitzi barakkok még most is úgy állnak, ahogy otthagyták őket – bizonyos értelemben még a szag is ott van, a fafalak beszívhatták.

Ebensee-ről tudtam, hogy édesapám ott volt, egyébként együtt Harag Györggyel, a rendezővel. Néztük a térképet, megtaláltuk. Képzeld el, egy apró, hússzor hét centis fatáblácska jelezte az országúton: Ebensee Gedenkstätte. Tehát abszolút nem reklámozták, inkább eldugták a világ elől.

Odaértünk, ott volt egy kőkapu, rajta az ismert felirat: Arbeit macht frei. De a láger teljes területét beépítették – az osztrákok gyorsan fölparcellázták, családi házak állnak a helyén. Már el is keseredtünk, hogy sikerült eltüntetni, amikor észrevettük, hogy hátrébb, a házak mögött van egy kis terület. Oda ki volt írva, nem túl nagy betűkkel: Gedenkstätte, vagyis emlékhely. Ott valóban kialakítottak egy kis teret, körben minden nemzetnek volt egy köve, márványtáblája – Magyarországnak is, meg Romániának is, ahonnan deportáltak embereket.

Ebensee-ben eredetileg orosz hadifoglyok voltak, később vittek oda másokat is – például apámat, akit Auschwitzból hoztak át valamilyen transzporttal. Még szerencsére fiatal volt, így munkára vitték. Az emlékműnél csak egy név szerepelt Magyarországról, Blau Györgyé. Egyszer csak kiderült, hogy meg lehet nézni azt a helyet is, ahol dolgoztatták őket.

Kocsival mentünk le oda. Bazalt- és andezitsziklák közé vájták a barlangokat, és nekik repülőgépek számára kellett búvóhelyet ásniuk csákánnyal. Úgy kell elképzelni, hogy hét hatalmas alagút vagy hangár volt ott, amiben akár egy templom tornyostul elfért volna. Arra gondoltam, hogy ezt mind kényszermunkások csákányolták ki.

Kint júliusi hőség volt, bent viszont dermesztő hideg. A jegyszedő a bejáratnál hősugárzót használt, annyira fázott. Most múzeumként van kiépítve, villanyvilágítással – de el tudod képzelni, milyen volt ez akkor: a kősziklába vájt, boltíves alagutak, ahová el lehetett rejteni a repülőgépeket.

És akkor értettem meg, hogyan történt mindez. Apám lábán volt néhány behegedt sebhely – gyerekként mindig megsimogattam a selymes hegeket, és kérdeztem, mi az. Aztán kiderült, hogy ezek kutyaharapás nyomai. Csákányozás közben, az éhségtől és a soványságtól összeesett, és az SS ráuszította a kutyákat. Amikor elájult, egy targonca, amely a hullákat vitte a krematóriumba, feldobta a testét, hogy bevigyék a kemencébe. A kemence szájánál rabok dolgoztak. Amikor megfogták és meglóbálták, az egyik megszólalt: „Ez él!” Félredobták – nem a kemencébe, hanem a revírbe vitték, a tábori kórházba. Így maradt életben apu. És így maradtak a nyomok a lábán. Ez körülbelül egy hónappal azelőtt történt, hogy az amerikaiak bevonultak volna. Ott volt tehát a kórházban, a felszabadulás után a nővér vitte az egészségügyi kocsihoz, onnan bevitték egy nagyobb városba, ahol valamennyire lábra állították, és onnan ment haza Kolozsvárra.

Akkor anyu még nem ért haza – ő csak fél évvel később érkezett meg Auschwitzból.

1936-ban házasodtak össze, de ’34 óta éltek együtt. Persze ebben sok minden volt.

Kisemberek voltak. Nagyapám a gatter mellett dolgozott a fűrésztelepen, nagymamám pedig írástudatlan volt, cselédkedett egy tisztviselőnél. Elveszítette az anyját, és férjhez menéséig cselédként dolgozott, mert nyolcévesen maradt árván. Írástudatlan volt haláláig Dóra nagymama, Pollák Dóra. Mindenütt voltak zsidók, rendesen dolgoztak, különböző helyeken. Mindig mondom: nem hatmillió Rothschildot öltek meg, hanem kisembereket – munkásokat, parasztokat.

A máramarosi nagytatámnak volt egy apró darab földje, és amúgy Aknasugatagról szállított sót szekérrel, karavánban mentek a zsidók Moldovába, mert a közelben sóbánya volt. Aranynak van egy verse, amiben azt írja, hogy amikor vándorszínészként járt a Máramarosban, szembejöttek vele szakállas zsidók, akik sót szállítottak szekereken. Megnéztem az évszámot, és arra gondoltam, nagytatám akár köztük is lehetett volna. Több ilyen karaván volt akkoriban.

A 19. századnak ez a része erről szólt. Nagytatám egyébként melamed volt, tanító,a kis gyerekeket 3 éves koruktól tanították olvasni. Haszidok voltak az édesanyám szülei. Anyám Alsórónán született, és amikor kisgyerek volt, akkor költöztek be Szigetre.

Heten voltak testvérek, és egy félárván maradt unokatestvért is befogadott nagymamám, így nyolc gyereknek, azaz összesen tíz embernek kellett enni adni. Irtózatosan szegények voltak, és vallásosak. Anyám mesélte, hogy nagymama kitett egy nagy fazék bablevest az asztal közepére, és amikor az egyik gyerek nyávogott, hogy neki nem kell bableves, azt mondta: „Akkor egyél tüzet, lángot!” Rettenetesen nehéz életük volt. Az egy külön történet, hogy anyám hogyan tudott mégis tanulni.

Úgy, hogy a két idősebb bátyja kivándorolt Amerikába az első világháború után. Az is hosszú történet, hogyan és miért mentek el. A családban volt egy furcsa történet a sorozással kapcsolatban, és azok a bátyjai, akik kint fogtechnikát tanultak, orvos mellett dolgoztak – ahhoz nem kellett egyetem, hanem gyakorlati tanulás volt. Elég tűrhetően éltek, és elkezdtek pénzt küldeni a koldusszegény szüleiknek.

Anyám így tudott a négy elemi után – miután Alsórónáról beköltöztek Szigetre – iskolába járni a kicsi bátyjával és nővérével. Szigeten érettségizett le, mert rendkívül szorgalmas volt.

És itt kezdődik egy másik történet. Ő is, meg apám is – apám akkor inas volt Bánffyhunyadon, majdnem négy évig – mindketten Marosvásárhelyen kerültek be a Hásomér Hácáir nevű zsidó mozgalomba, de szocialista elvekkel. A céljuk az volt, hogy Palesztinába menjenek, ahol talán nincs megkülönböztetés –. Hitték, hogy ott a szegények is tanulhatnak, dolgozhatnak, és igazságosabb világ épülhet.

Volt egy átnevelő tábor, mert át kellett képezni azokat, akik nem voltak sem földművesek, sem kézművesek, sem gyári munkások. Egy ilyen táborban találkozott édesapám édesanyámmal Marosvásárhelyen – akkor kerültek össze. Ki akartak menni Palesztinába, de pénzük nem volt.

Megkapták az úgynevezett certifikátot az angoloktól – vagyis, ha tudnak hajójegyet venni, beengedik őket. Anyukám írt is a legidősebb bátyjának, aki akkor már Szlovákiában élt, fogtechnikus volt, Albert bácsinak – nagy cionista volt –, hogy tudna-e segíteni jegyet venni, mert nekik nincs pénzük, és majd később megküldik.

Albert bácsi, aki egyébként mindig buzdított mindenkit, hogy térjen vissza az őshazába, azt válaszolta: „Egy férfi legyen férfi, és tudja eltartani a feleségét vagy a családját.” És nem adott pénzt. Így ott ragadtak Erdélyben.

Édesanyám gyári munkás lett Kolozsváron, a belga–román szövőüzemben dolgozott. Apám, aki valaha Bánffyhunyadon inaskodott, később deszkagyárban, majd egy cipésznél dolgozott, aztán a Hedwig-malomnál, -megírta lassan az első novelláját, A kényszerhaladást, 1934-ben írta. Kolozsváron mindketten bekerültek a munkásmozgalomba. Apámnak egy idő után illegalitásba kellett vonulnia – ezt később mesélte. Váradon bujkált. Anyám Kolozsváron maradt, dolgozott, és együtt lakott apám szüleivel, a testvérekkel, sógorokkal. Nagyon szerette az írástudatlan apai nagymamámat, azt mondta, a világ egyik legédesebb embere volt a Dóra nagymama.

Anyám a negyvenes években csak egy összekötőn keresztül érintkezett a Nagyváradon bujkáló apámmal, – mert ő maga is benne volt a mozgalomban, és óriási óvintézkedésekre volt szükség. – Mindig csak egy ember tudhatta, hogy ki kivel van kapcsolatban, hogy ha valakit elkapnak, ne tudjanak egy egész láncot lebuktatni.

Apu Váradon hamis személyiket gyártott. Gáll Ernő barátja, a későbbi Korunk-főszerkesztő is egy ilyen hamis papírral menekült meg – így nem lágerbe, hanem munkaszolgálatra vitték el. Apu ilyen igazolványokat készített.

Ő maga is meg akarta próbálni átlépni a román határt: tudta, hogy ott is vannak zsidótörvények, de nem deportálnak tömegesen. A határnál azonban a magyar határőrök elkapták, letolták a nadrágját, látták, hogy zsidó, és feldobták az első Auschwitzba induló vonatra.

Anyu erről semmit nem tudott. Ő május 15-én a zsidótörvény rendelkezései alapján bevonult a gettóba, amely a kolozsvári téglagyárban működött – ahogy a falragaszok előírták –, az anyósával, apósával és Hajós Annával együtt. Ő volt anyu legjobb barátnője, egy művelt aradi asszony, tőle tanult meg anyám angolul.

Anyut Kolozsváron vagonírozták be. Azt olvastam valahol, hogy június 6-án, egyetlen napon két, zsidókkal teli vonat indult Romániából – egymást megelőzve, egymást követve. Valószínűleg ez volt az a két vonat: az egyiken ült apám, a másikon anyám. De nem tudtak egymásról.

Itt most megszakítom anyu történetét, csak röviden mondom tovább. Három hónappal azután, hogy májusban elvitték őket, a németek ősz elején kezdtek fiatal nőket gyári munkára toborozni.

Nem tudom, ismered-e Nyiszli Miklós könyvét, Orvos voltam Auschwitzban – fantasztikus mű. Leírja, hogy többször meglátogathatta a feleségét és a lányát a lágerben, engedéllyel. Nem mondta meg nekik, miért, csak annyit: „Ha munkára toboroznak, feltétlenül jelentkezzetek, ne maradjatok itt.”

Ő, aki Mengele mellett dolgozott orvosként, kihallgatta, hogy fel akarják számolni a B-lágert (vagy talán a C-t), és tudta, hogy akik veszteg maradnak, azok nem élik majd túl. Valami kis ételt rejtett a zsebébe, engedélyt kért, hogy átmehessen a másik lágerbe – dupla szögesdrót, őrség, minden volt –, és átment. Csak annyit mondott a feleségének és lányának: „Ha munkára keresnek, azonnal jelentkezzetek, és mondjátok el a többieknek is.”

Anyám a váradiakkal volt együtt, ez volt a szerencséje. Tulajdonképpen Nyiszli mentette meg őket – utólag jöttem rá, amikor már anyu sem élt. Itt ültem, olvastam a könyvet, és hirtelen megértettem, hogy kapcsolódik az anyám megmenekülésének történetéhez.

Munkára jelentkeztek tehát, így elvitték őket Nürnbergbe, egy repülőgépgyárba. Ott volt együtt Rózsa Ágnessel, aki a gyárból kis ceruzacsonkokat és papírdarabokat lopott. Láttam azt a szürke, megviselt vászonzacskót, amiben a napló-cédulácskák gyűltek. Ágnes „naplót” vezetett az imádott férjének – . remélte, hogy még találkoznak az életben. Lejegyezte az adatokat, és ez a könyv később Nürnbergi lágernapló címen meg is jelent.

Ők végig együtt voltak. Amikor felszabadultak, Ágnes hazatért Váradra, és csodával határos módon megtalálta a férjét – életben. Nagy boldogság volt. Az imádott első férjével újra összejöttek – de csak rövid időre: Ágnes egyik reggel arra ébredt, hogy a férje nem mozdul. Szívroham vitte el. Később Ági újra férjhez ment, a férje legjobb barátjához. Rózsa Jenőnek hívták.

Anyám mesélte, hogy a lágerben reggelente, amikor appell volt – vagyis sorakozó –, órákig kellett ácsorogniuk a barakk előtt, amíg megszámolták őket. A kis vászonzacskót, benne a naplócetlikkel, nem merték sem a matrac alá, sem a ruhák közé rejteni, mert a kápók mindent átkutattak. A foglyok ráálltak a zacskóra, két lábbal, egymást fedezve, egy körben: az Ági a talpával tartotta a zacskót, hogy ne találják meg. Így tudta hazahozni azt az elmondhatatlanul rongyos de felbecsülhetetlen tanúságot tartalmazó vászonzacskót a kis napló-cetlikkel.

Ebből lett később a Jövőlesők című könyv, a nürnbergi lágernapló.

Anyu apám húgával, Irénkével volt végig együtt. Hazajöttek, de apu után, fél évvel később, mert egy kolozsvári barátnőjük, akivel együtt voltak Nürnbergben, az utolsó napokban súlyosan megsérült. Az SS-nők megverték, eltört a combcsontja, és nem tudott ráállni. Nem adtak neki enni: letették a földre az ételt, és üvöltöttek vele, hogy „Vedd el, ha olyan éhes vagy!” Ő hason csúszva, kúszva, zokogva vette el. A felszabadulás után kórházba került, és anyuék meg akarták várni, hogy együtt jöhessenek haza, mert alig tudott járni. Később is kapcsolatban is maradtak.

Anyu egyébként néhány év múlva tanúskodott egy perben: annak az orvosnőnek a perében, aki azt mondta erre a fogolyra, hogy „szimulál”, és nem adott neki enni. Ez az orvosnő maga is zsidó fogoly volt, de a táborban előléptették, és sok barakk orvosa lett. Ő üvöltött a lányra, hogy „Ne szimuláljon, vegye el az ételét!” A per 1945-ben vagy 46-ban zajlott. Nem tudom, mennyi időre ítélték, de nem sokra…

Apu akkor már fél éve Kolozsváron volt, mire Anyu és Irénke húga megérkezett. Mindig azt kérdeztem tőlük: „Miért mentetek vissza arra a helyre, ahonnan egyszer már kiűztek, elvertek, halálba küldtek? Miért nem mentetek ti is Amerikába, vagy valahová nyugatra?” És amit anyu mondott, az teljesen racionális volt, érthető is: „Azért, mert csak így tudhattuk meg, ki van életben. Mindenki hazatér előbb-utóbb, és csak így tudtuk meg, mi lett Karcsi testvéreivel, az én testvéreimmel.”

És aztán hozzátette: „Azt hittük, hogy most már szocializmus jön, ahol ilyesmi többé nem fordulhat elő.” Akkor még semmit nem tudtak arról, mi folyik a Szovjetunióban.

És hát elkezdődött egy másik élet. Így tudtak végül tényleg találkozni apámmal, hiszen a legkülönbözőbb helyekről kerültek, vetődtek haza, egészen más körülmények között.

Megvan az a Goethe-kötet, amivel apám várta haza a német-szakos Anyámat Nem maradt egyetlen könyvük sem, ez volt az első, amit újra meg tudott venni. Egy nagyon szép, félbőr kötésű kiadás, gót betűkkel nyomtatva, több kötet egybekötve. Belül a dedikáció: „Bertukámnak igaz szeretettel: Karcsi. Kolozsvár, 1945. augusztus 1. Felszabadulásunk emlékére.”

Ez a könyv nekem szent bizonyíték... Az a csoda benne, hogy egy nyomorult ember, aki épphogy túlélte a haláltábort, a legnagyobb német költőt választotta ajándékul – hogy a szüleim nem tévesztették össze Goethét a nácizmussal. Erre akkor nagyon kevesen lettek volna képesek. Valahogy ez az egész életükre jellemző volt: tartás, szellemi tisztaság.

De a mi életünk néhány kanyart vett.

Imádott apám 1957-ben elköltözött. Szerette a nőket mindig, és ekkor beleszeretett Váradi Zsuzsába, egy remekül rajzoló, jól író, sokoldalú és gátlástalan fiatal nőbe. Egy cementpadlós garázsban laktak a Kossuth Lajos utca 46. szám alatt, az udvar végében. Én nyolcéves voltam. Apu akkor már beteg volt, de hozzánk továbbra is járt. Egy nagy daganatot operáltak le az ágyékhajlatából. Sugarazták is. November 10-én, a születésnapján anyu mindig húslevest főzött, meghívta, együtt ünnepeltünk. Jó viszonyban maradtak, és ha jött egy kis honorárium, Anyu odaadta neki, tudta, hogy Zsuzsával nélkülöznek. Azt is mindig mondta nekem: „Menj, látogasd meg apádat.” Tudta, hogy beteg, én viszont, tíz évesen, nem fogtam fel, mennyire.

Emlékszem, apu éppen hazakísért, hiszen csak tíz éves voltam. Ő már bottal járt – a bot is megvan még itt a lakásban. Ahogy sántítva jött mellettem, rám nézett, és azt mondta: – Ha meggyógyulok, hazaköltözöm. Most már haza szeretnék menni.
De erre már nem került sor. Kórházba került, és rövid idő múlva meghalt. Rettenetesen megszenvedtem, hogy elment.

A jelenetre is emlékszem, amikor elköltözött. Csomagolt, vörös volt az orra, de nem tudtam, hogy sírt. Azt hittem, dolgozni megy valahová a hegyek közé, Predealra vagy Sinaiára, ahova írók, újságírók visszajártak. Azt mondta: elutazik. Később, egy vasárnap reggel, mikor anyu végre otthon maradt, bebújtam mellé az ágyba, és megkérdeztem, mikor jön haza apu. Anyunak kibuggyantak a könnyei, és csak annyit mondott: – Nem jön haza. Másutt lakik. Erre kitört belőlem a sírás, ő is sírt, öleltük egymást, és zokogtunk. Ez 1957-ben volt.

Később, amikor apám megbetegedett, anyu elment a pártbizottsághoz – ott voltak régi ismerősei az illegalitásból –, és kérte, hogy ne hagyják Balla Károlyt, a „munkásmozgalom régi harcosát” így, betegen, egy cementes garázsban élni. És mi történt? A hivatalnokok munkásokat küldtek, és abból a garázsból, ahova beköltözött, rendes lakást alakítottak ki: padlót, falakat, konyhát, vécét építettek. Az a lakás ma is ott lehet a Kossuth Lajos utca 46-ban. Nem merek bemenni az udvarba, túl sok emlék köt hozzá.

Ilyen volt az anyám: soha nem volt bosszúálló, és ha tudott, segített. Erre nagyon büszke vagyok. Ez az egyik legfontosabb örökségem – a Goethe-kötet dedikációja mellett. Apu ezzel a könyvvel tulajdonképpen azt mondta: újrakezdjük.

Rá jellemző volt ez a nagyvonalúság. Egyszer, amikor egy fagyos télen a sógorával találkozott, és az elmondta, hogy fázik a vékony lódenkabátban, levette a rajta lévő nagykabátját, és nekiadta. Pedig nyolc évig gyűjtötték a pénzt, hogy vegyenek neki egy télikabátot – mert apu egy szál ballonban járta végig az erdélyi teleket. Bohém ember volt, anyu sokszor kétségbeesett miatta, de gyógyíthatatlanul jólelkű, nagyvonalú volt. És erre is büszke vagyok: hogy az egykori, nyomorgó szegény gyerek, csóró gyári munkás később így tudott adakozni.

Negyvenhat évesen halt meg, 1959-ben. A huszadik pártkongresszus, Hruscsov beszéde a lelkük mélyéig megrendítette a szüleimet. Mint anyám mondta, el sem tudták volna képzelni, hogy a Szovjetunióban is vannak deportálások, antiszemitizmus és mindenféle borzalom. Azt mondta anyu nekem, amikor már a hetvenes években egyszer megkérdeztem, hogy tudtak-e ezekről a dolgokról: „Nézd, hallottunk mi mindenfélét, az emberek beszéltek, a nyugati újságok sok mindent meg is írtak abból, amit ebből sejteni lehetett.” Később láttuk, hogy például Illyés Gyulának volt naplója – ő nem írta le az atrocitásokat, de Nagy Lajos naplójában, az író Nagy Lajoséban, már ott is sok mindent sejteni lehetett arról, milyen volt a Szovjetunió. De azok a könyvek nem jutottak el Erdélybe.

De anyuék mindezt nem tudták. Azt hitték, hogy amit néha hallanak, az mind propaganda, ellenséges rágalom a világ első szocialista államával szemben – azzal az állammal, ahol ők úgy gondolták, hogy a szegények tanulhatnak, dolgozhatnak, élelmiszerhez jutnak. Azt hitték, ez az igazságos világ kezdete.

Aztán amikor a huszadik kongresszus után kiderült, hogy mindez igaz, bizonyos értelemben összeomlottak.

1948-ban, amikor Romániában bebörtönözték a Magyar Népi Szövetség vezetőségét – Balogh Edgárékat, Méliusz Józsefet és a többieket –, anyu már iskolában tanított. Amikor hazaért a Széchenyi téri lakásba – ez is egy deportáltak és haza nem tértek után maradt zsidó lakás volt, amit nekik osztottak ki –, apám ott feküdt az ágyon és zokogott. – Karcsi, mi történt? – kérdezte anyu. Apu azt mondta: „Elvitték Edgárékat, elvitték Kacsó Sándorékat. Én tűzbe teszem a kezem, ezek az emberek ártatlanok, nem csináltak semmit.” Anyu, aki akkor még vaskalaposabb volt, csak annyit mondott: „A párt tudja, mit csinál. Valaminek történnie kellett.” Aztán persze szegények rájöttek, hogy ártatlanul vitték el őket, de ez lassan esett le nekik. Anyu szégyenkezett később a vak bizalmáért…szegény.

Én tízéves voltam, amikor apu meghalt. Anyám levitt Bukarestbe, mert ott kezelték egy kórházban – de akkor még nem tudták gyógyítani a rákot. Mirigyrákja volt, és túl későn is műtötték, mert – milyenek a férfiak – félt az orvosoktól, a műtéttől, és későn ment el a combhajlatában képződött gyerekfejnyi daganatot eltávolíttatni.

Ott játszottam néha a betegágya körül. Apu csontsoványan feküdt, én persze nem tudtam, hogy ennyire beteg. Egyszer csak éreztem, hogy a keze a fejemen pihen. Később anyu mondta, hogy egészen biztosan megáldott – pedig nem volt vallásos –, hogy akkor elbúcsúzott.

És én sokszor gondoltam erre felnőttként: micsoda összeomlás volt az övék! Bujkálás, láger, verések – anyámnak két hétig verték a talpát a szamosfalvi börtönben, amikor Tamás Gáspár édesanyjával együtt voltak ott, ’43-ban. Hogy mondja el, kik a kommunista kapcsolatai. De nem vallott. Bizonyítékok hiányában kiengedték. Mindent azért viselt el, hogy jobb világ legyen, – és aztán kiderült, hogy a hőn tisztelt Szovjetunióban is rettenetes dolgok történnek. Mindketten összeroppantak. Apu ezzel a mondattal ment el, amikor tőlem búcsúzott negyvenhat évesen: „Egy őrültségre tettem föl az életem.”

Tudod, én is sok mindenen keresztülmentem, végigcsináltam a Ceaușescu-féle diktatúrát is, de őket sokkal jobban sajnálom. Én védettebb voltam anyám mellett, bár tíz évig nem hagyhattam el az országot, nem jelenhettek meg verseskönyveim, csak gyerekverseim… De az ő csalódásuk sokkal súlyosabb volt. Egész életüket arra áldozták, hogy egy olyan társadalmat építsenek, ahol a tehetséges gyerekek is tanulhatnak, és mindenki ételhez jut.

Igen, és aztán jött a Széles ösvényen, az is állami kiadónál jelent meg, talán 1948-ban. Valamit megpróbált megírni abból, amit átélt. Nagyon érdekes, sokszínű, tehetséges ember volt édesapám. Remekül rajzolt is – itt lóg a falamon egy szénrajz, amelyet ő készített. Rajzolt, hegedült, írt. Engem megtanított sakkozni, malmozni, ha kirándultunk minden szál fűnek ismerte a nevét.

Amikor Mócvidéken élt, és inas volt, majd gyárban dolgozott, maga faragott magának egy hegedűt. Van egy fénykép róla: ott áll, darócnadrágban, mellette a kicsi húga, és ő hegedül a saját készítésű hangszerén…!

Ott, a mócvidéki falvakban lakodalmakban hegedült, népdalokat, lakodalmi zenéket játszott, és ezzel keresett egy kis pénzt. Rengeteg népdalra megtanított engem is, és sokszor hegedült nekem.

Talán, ha nagyon utánanézek, elő is kerül valahol egy lemez: a kolozsvári rádióban készült vele egy interjú, Muzsnay Magda, a Rádió egyik legjobb riportere-szerkesztője készítette. Lehet, hogy abban van egy rész, ahol hegedül is, de nem vagyok benne biztos.

Igen. Apunak abszolút hallása volt, elképesztő érzéke a zenéhez. Anyu elvitte őt a háború után az opera zenekarába, kipróbálták, és azt mondták: fantasztikus -zenei műszóval abszolút hallása van, de sajnos nem tudott kottát olvasni. Mindent fül után játszott!

A zeneiskolában Demény Piroskától tanultunk folklórt – ő maga is gyűjtött a csángóknál, Jagamas János és Szegő Júlia expedícióihoz is köze volt. Moldvai csángó népdalok és népballadák – ott van az a kötet, amit tőlük örököltünk. A konzervatóriumban Szenik Ilona tanított, és rengeteg népdalt tanultunk. Akkor szerettem meg a román folklór roppant változatosságát is.

Később jöttem rá, hogy apám mindig valódi népdalokat hegedült. Ha csak úgy magának vagy a családnak játszott, akkor mindig népdalokat. Régi stílusú, ereszkedő, kvintváltó dallamokat – nem műdalokat, nem giccset. Pedig semmilyen zenei képzettsége nem volt. Ez az ösztönösség – hogy pontosan érezte, mi az igazi – mindig lenyűgözött. Ő tanított meg egyébként sakkozni, römizni, biciklizni, kirándulni, – minden játékot ismert, sziporkázó, sokoldalú ember volt.

Jól rajzolt is, de tudod, az a típus volt, aki sokféle talentumával mindent remekül csinál, és szétaprózza magát. Ifjúkorában cipészinas volt Bánffyhunyadon, így az összes cipőnket ő javította meg, – de a bútorainkat is. Kárpitozta is. Mindenhez értett, de az energiáit sajnos nem összpontosította egyetlen dologra.

Persze elsősorban újságíró volt, később a Művelődés kolozsvári szerkesztője, aztán az Espla könyvkiadóhoz került. Hihetetlenül tehetséges ember volt, és vigyáznom kellett, hogy ne induljak el a nyomdokain, mert bennem is megvolt ez a hajlam, hogy lelkesen több dolgot megtanuljak, hogy mindenbe belekapjak. De engem már a szigorúbb édesanyám nevelt, és ő mindig visszaterelt, nem engedte, hogy szétaprózzam magam.

Visszatérve: Anyu a háború után befejezte az egyetemet, ’46-ban letette az elmaradt pedagógiai vizsgáját, középiskolai tanár lett, később az egyetemre került. Az egyetemen akkor még nem volt német szak, mert „náci nyelvnek” számított, így dialektikus materializmust kellett tanítania. Aspirálnia kellett, vizsgákat letenni, olvasni a hatalmas Marx-köteteket – emlékszem, ott hevertek az asztalon, és szegény éjjel-nappal készült, miközben tanított is.

Amikor ’57-ben megalakult a német tanszék, mindent otthagyott: már túl volt – a kommunista kirakatperek után – a mélységes csalódáson és nem akart többé tudományos szocializmust tanítani. Átkérte magát a német tanszékre, és onnan is ment nyugdíjba ’68-ban. 1957-től haláláig német nyelvet tanított. Még Máramarosszigeten megtanult németül – az amerikai bátyja küldött néha egy kis pénzt –, és valamennyit angolul is. Aztán pedig német–angol szakos volt az egyetemen.

’56 után valami a szüleimben is megváltozott. Emlékszem rá, hogy rengeteget beszélgettek, barátok jöttek, a tanártársak, a diákjai. Vágni lehetett a füstöt a szobában, mindenki dohányzott, izgatottan vitatkoztak, és közben hallgatták a híreket a kis holland Philips rádiónkon. Azt próbálták megérteni, mi történik Magyarországon. A propaganda ellenforradalomról beszélt, de otthon ezt a szót sosem hallottam. Azt mondták, nem látják pontosan, mi zajlik, de sejtették, hogy nem „ellenforradalomról”, hanem egy diktatúra elleni lázadásról van szó.

Megtaláltam apu jegyzetfüzeteit, és előkerült az a színdarab is, amit a Kolozsvári Magyar Színházban játszottak. Sok emlékem fűződik hozzá, mert a második előadás bemutatóján már ott voltam, az pont ’56 őszén volt. Az volt a címe, hogy Vádolom magam. Szocreál darab, nem tartom jónak. Apám elbeszélőként sokkal jobb volt. A történet arról szólt, hogy valaki a régi, polgári világból jön, és próbálja „ledolgozni” a múlt bűneit – tipikus szocialista önvád-történet volt. Én akkor hétéves voltam, és abban az évben sok minden történt. Meghalt apu egyetlen húga, Irénke, aki anyuval végig együtt volt a lágerben, együtt vitték el őket Kolozsvárról. Irénke Bukarestben halt meg, harminchat évesen. Én akkor mentem első osztályba. Nagyon élesen emlékszem arra az őszre.

Apu kézen fogva vitt a zeneiskolába – az 1–4. osztály akkor egy földszintes épületben volt, nem a 11-esben, hanem a túloldalon, most nem jut eszembe az utca neve.

Később, amikor olvastam Nemes Nagy Ágnes naplóját, nagyon megérintett, hogy ’56 őszén, még az események előtt, ő is járt Erdélyben. Leírja, hogy Kolozsváron, a Farkas utcában látott apákat és anyákat, amint kézen fogva viszik elsős gyerekeiket az iskolába. Arra gondoltam: lehet, hogy köztük voltunk mi is. Apu vitt engem kézen fogva, és talán éppen szembejött velünk Nemes Nagy Ágnes. Furcsa érzés: olvasni valakitől, hogy ott volt, ahol te is, csak akkor még nem ismertétek egymást.

Apu, amikor hazakerült, a Világosságban írt, több cikket is, köztük olyanokat, amely a „klerikális reakció” ellen, Márton Áron ellen szólt, – meggyőződésből. Később, amikor megtudtam, ki is volt valójában Márton Áron, és hogy a deportálások előtt a nagytemplomban nyíltan tiltakozott a zsidótörvények ellen, nagyon megrázott a dolog, és szégyelltem magam az apám miatt. Hazamentem anyuhoz, és megkérdeztem: – Tudtátok ti ezt? Azt mondta: „Honnan tudtuk volna? Apád Váradon bujkált illegalitásban, mi pedig már járműre sem szállhattunk, nem mehettünk be sehová. Honnan tudtuk volna, mit prédikált Márton Áron a nagytemplomban?” Megkérdeztem tőle, szerinte, ha apu tudta volna, mit tett Márton Áron, megírta volna-e a cikkeit. Rám nézett, és szomorúan csak annyit mondott: „Egészen biztosan nem.”

Akkor értettem meg, milyen rettenetes a történelem: hogy az a korszak éppen azt az embert bélyegezte „klerikális reakciósnak”, aki azért emelte fel a szavát, hogy őket, a szüleimet ne vigyék el a zsidóságuk miatt... Mindannyiunknak vannak ilyen történetei, szégyenfoltjai – a szülőké, a rokonságé. Nekem ez gyógyíthatatlan sebem marad.

Nemrég László Herbert Márkkal beszélgettem erről, ő is megírta, milyen nehéz ezzel szembenézni. Amikor megtudta, hogy a nagyapja, László Dezső – kényszer hatására –, jelentett a belügyi szerveknek, sokáig hordozta ezt magában. Sőt, egy ideig kényszer alatt az édesapja, László Ferenc is jelentett a hírhedt Szekunak, de egy év után felmondott. Fellázadt. Közölte, hogy nem ír több jelentést. Láttam erről egy dokumentumot: elképesztő, milyen megaláztatásoknak tették ki ezeket az embereket, hogy mikkel- mivel zsarolták őket. Esterházy Péter könyvéből is tudjuk, hogyan kényszerítették az apját: megverték, a gyerekeivel zsarolták, végül aláírt, de aztán körbejárt, és mindenkit figyelmeztetett, hogy többé nem jön látogatóba, nem árul el senkit.

Ilyen volt Márkos Albert is – Berci bácsi, a zeneelmélet-tanárom apja –, akiről szintén kiderült, hogy jelentések írására kényszerítették, de ő is megpróbálta úgy megírni a jelentéseket, hogy ne ártson senkinek. Elment az érintettekhez, és megkérdezte: „Mit írhatok rólatok?” Így is lehetett…

Nem lehet tehát mindent egy kalap alá venni, és nem lehet mindenkit elítélni. Aki nem élt abban az elnyomásban, nem tudja, hogy az mivel járt. És akadtak, íme, akik még ott is, akkor is megőrizték az emberségüket.

A halálos ágyán apu azt mondta: „Egy őrültségre tettem föl az életem.” Anyu erre már nem reagált, csak hallgatott. De tulajdonképpen ugyanazon az úton ment végig ő is: végül elfordult mindentől, ami politika volt. Többet nem hitt abban, hogy a hatalmon lévők majd a szegényekért vagy az egyszerű emberekért dolgoznak.

Engem sokan szidalmaztak apám miatt. Gorombán, a későn születettek gőgjével oktattak ki és szidalmazták a szüleimet. Kányádiné Tichy Magda például.

De Anyu kemény volt, soha nem omlott össze. Elkomorodott, szomorú lett, és szenvedett attól, hogy nem ébredtek rá idejében az igazságra. De nem omlott össze, tartotta magát, mert volt feladata. Egyetlen megmaradt gyerekét kellett fölnevelnie. Olyan fából faragták, hogy nem hagyta magát, nem engedte el magát semmilyen körülmények között.

A lágerben is csak így élhette túl. Irénkével – apu húgával – éjszakánként kimentek a csorgó hidegvizes kutakhoz lemosakodni, hogy ne tetvesedjenek el, ne kapjanak rühöt, ne betegedjenek meg. Jéghideg vízben mosták le magukat, hogy emberek maradjanak. Ez az életerő, ez a belső fegyelem mentette meg őket. Anyuban ez az első generációs, nyers életakarat dolgozott: mindenáron túlélni, tartani magát.

Apuban ez másként működött – ő inkább a véletlen folytán maradt életben, nem tudatos erőfeszítésből. De anyu egész életét ez a fajta energia határozta meg.

1989-ben csöngött a telefon, anyu már régen kiábrándult mindenből. A konyhában állt a kályhánál, én vettem fel a kagylót. Egy régi munkásmozgalmi ismerőse, Vass Zoli bácsi volt a vonalban. Azt mondta: – Bertuska, újra kéne alapítani a kommunista pártot. Ez idáig nem volt igazi szocializmus, most kell megcsinálni az igazit. Anyu csak állt ott a kályhánál, és integetett nekem: nem vagyok itthon, nem vagyok itthon! Nem akart semmit hallani. Ez volt a teljes kiábrándulás.