Diktatúrában tiltakozni, szabadságban vitatkozni – Cs. Gyimesi Éva és az erdélyi értelmiség útkeresése

Már-már divat volt egy időben a rövid huszadik századról beszélni olyan értelemben, hogy valamikor az első világháború környékén volt a kezdete, és az 1989-es rendszerváltásokkal, legalábbis Európának ebben a részében már véget is ért. Magam is úgy fogalmaztam sokszor, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egy teljesen új korszakba léptünk, bár minden illúzióm ellenére sem tudtam egyetérteni Francis Fukuyama felhőtlen optimizmusával. De azt sem hittük volna ezelőtt húsz-harminc évvel, hogy Samuel Huntingtonnak ilyen hamar igaza lesz. Ma már a rövid huszadik századot is cáfolni látszik napjaink morális, társadalmi és politikai válsága. Úgy tűnik, hogy a huszonegyedik század csak jókora késéssel kezdődött meg, valamikor 2010 után, és ebben a pillanatban nehezen jósolható, hogy nem lesz-e drámaibb az előzőnél is itt, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon, vagy akár az egész glóbuszon. Amikor az eddigi magyar értelmiségi stratégiákról is szeretnék szólni Cs. Gyimesi Évára emlékezve, talán azt kellene leginkább hangsúlyoznom, hogy soha akkora szükség nem lenne az ő jövőképére. Arra a jövőképre, amelyben az állandó nyugtalan identitáskeresés és helyzetmeghatározás része vagy akár feltétele a közéleti szerepvállalásnak. Olyan értelmiségit, vagyis irodalomtörténészt és bizonyos értelemben ideológust idézünk ma, aki élete végén nyilván személyes tragédiaként élte meg közös demokrácia-eszményünk megomlását, amelyben nemcsak ő, hanem még sokan hittünk. Való igaz, tényleg bezárulni látszanak a nyílófélben levő társadalmak, muszáj remélnünk mégis, hogy hosszú távon nem mi leszünk a vesztesek.

De ki is ez a mi? Például az az erdélyi magyar értelmiség, amely immár több mint száz esztendeje folyamatosan kényszerhelyzetben van, folytonosan keresi a maga szerepét, sőt, hosszú évtizedeken át kénytelen volt el is túlozni ezt a szerepet, mert nem lévén igazi politikusai, neki magának kellett politikusként viselkednie.

Írópolitikusok, tanárpolitikusok, tudóspolitikusok próbálnak immár évszázadosan valamilyen jövőképet felmutatni.

Ráadásul legalább három olyan kísérlet van mögöttünk, amelyeket egyenként lehet ugyan kudarcosnak tekinteni, de összességükben éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják, Erdély túlélési képességét. Legalábbis mostanáig. Mert az az érzésem, hogy napjainkban ismét magyar stratégiaváltás zajlik, ami nem biztos, hogy kedvező lesz nekünk, erdélyieknek.

Nem akarom egybemosni Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténészi és esszéírói munkásságát intézményalapítói, intézményszervezői és tanári tevékenységével, illetve 1989 előtti ellenzéki szerepével, majd a rendszerváltás utáni politikai felelősségvállalásával, de az az igazság, hogy ez így együtt tulajdonképpen egy sajátos erdélyi értelmiségi típus robotképe. Ugyancsak sajátos történelemszemlélettel, időnkénti kompromisszumkészséggel és ugyanakkor könyörtelen következetességgel megáldva.

Ebből következik, hogy Cs. Gyimesi Éva erdélyi értelmiségtörténetet, mi több, politikatörténetet is írt akkor, amikor irodalmunk forrásvidékét és irányultságát elemezte újra meg újra.

A két világháború közti erdélyi irodalomtörténettől nem lehet és nem is szabad elválasztani azt az erdélyi magyar értelmiségi stratégiát, amelyet sommásan a transzilvanizmus születésének és irodalmi sikereinek, illetve politikai kudarcainak a huszonkét éveként szoktunk emlegetni, kezdve a Kiáltó Szóval, amelyből csak a Kós Károly által fogalmazott kiáltványt idézzük többnyire, kevésbé Paál Árpád és Zágoni István társadalomszervezési programját. Alapvetően különbözik ettől a kommunizmus első korszakának naiv internacionalizmusa, amit aztán elsöpört a hetvenes-nyolcvanas évek nacionálkommunizmusa. Majd 1989 után, a kilencvenes évek első felében, miközben az irodalomban érthetően a közös magyar kánonba való integrálódás a cél, a politikussá avanzsált értelmiségiek visszatérnek egy tágabb, de az önállóságot ismét értékként tételező transzilván vízióhoz.

Cs. Gyimesi Éva egyedülálló érdeme, hogy nagyívű tanulmányában, a Gyöngy és homokban kimerítően elemzi a transzilván ideológiát – vagy ideológiákat –, és irodalomtörténészként képes egységes egészként értelmezni ezeket a korról korra változó programokat.

Mert hát transzilvanizmus is több van, ezt látnunk kell, de mindegyikben közös az az eszme, amit én például valamikor úgy határoztam meg, hogy az ideális Erdély a méltányos különlétek és együttlétek földje.

Úgy tűnhetne abból, amit eddig mondtam, hogy a helyzettudattól függően korszakonként ugyanarra a konklúzióra jutottak az erdélyi magyar értelmiségiek, például az erdélyi magyar írók. Holott mindig voltak alternatívák. A két világháború között egyik felől a revízió, másik felől már akkor is a baloldaliság. A kommunizmus több mint négy évtizedében pedig nyilván a rendszer is változott, és ez természetesen az etnikumközi viszonyt is alapvetően befolyásolta. Másrészt az előző generációk kudarcaiból okulva, az újabb és újabb nemzedékek mindig más stratégiát választottak.

Az ötvenes évek fiatal írói megkíséreltek beilleszkedni, sokan közülük nagyon hamar vezető funkciót is kaptak, Sütő Andrástól Domokos Gézáig, Bodor Páltól Majtényi Erikig vagy Hajdu Győzőig. A hatvanas években a román pártállam nemzetiségi politikájában, az elején kimondatlanul, később egyre leplezetlenebbül megjelenik az úgynevezett homogenizálási szándék, végül a pártfőtitkár ezt nyíltan meg is fogalmazza. A vezető magyar értelmiségieknek is választaniuk kell. Hajdu Győző például fokozatosan túllép minden elfogadható kompromisszumon, és a hetvenes-nyolcvanas években ismételten hűséget esküszik a rendszernek, miközben mások, Domokos Géza vagy Sütő András megtartják ugyan tisztségüket, de nap mint nap elmennek a falig. Hozzájuk képest viszont Székely János vagy Deák Tamás a passzív rezisztenciát tekintik megoldásnak, és látszólag nem kötnek kompromisszumot a hatalommal. Ez persze csak úgy lehetséges, hogy kialakítanak egyfajta szimbiózist az intézményvezetőkkel, és ezáltal ők is a rendszeren belül maradnak. Akárcsak Kányádi Sándor vagy Szabó Gyula, akik szintén nem vállalnak politikai szerepet, de nem is lesz belőlük nyílt ellenálló.

Ki tagadhatná, hogy ezeknek az íróknak a műve is többé-kevésbé tükrözi ezeket a dilemmákat? Elég ehhez elolvasni Székely János vagy Sütő András drámáit. Viszont az igazi irodalmi irányváltás a következő nemzedékhez kötődik, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos egyértelműen próbálják megújítani az irodalmat, és egyre távolabb kerülnek a pártos realizmustól. Ez volt az első Forrás-nemzedék, hozzájuk képest a második Forrás-nemzedék, Király László, Farkas Árpád és a többiek ismét egy konzervatívabb, többes szám első személyű költészetet művelnek, de már a rendszer megtagadásának szándékával is. Az irodalmi intézményeken belül vannak még ők is, de már szó sincs vezető funkciókról.

A harmadik Forrás-nemzedékből többen nem is kerültek be újsághoz, folyóirathoz vagy könyvkiadóhoz. Ez a generáció már hol egyéni tiltakozással, hol irodalmi körökben csoportosulva, hol akár szamizdatban bírálja az egész kollektivista ideológiát, persze többnyire szintén a magyar identitás védelmében, és nem feltétlenül egy általános rendszerváltás reményében. Balla Zsófiától Egyed Péterig mindannyian személyes, egyes szám első személyű verset írnak, és ennek a generációnak a prózája is konvencióromboló persze.

Életkora szerint Cs. Gyimesi Éva inkább a második Forrás-nemzedékhez lenne sorolható, ám ő mindenképpen a harmadik Forrás-nemzedékhez áll közelebb, ezen belül is leginkább Tamás Gáspár Miklósékhoz. Igazság szerint, azt hiszem, tulajdonképpen nem szerette ezt a nemzedékesdit, ahogy akkoriban neveztük. Ennek véleményem szerint szintén a stratégiák közti különbség a magyarázata. Bár maga is különbséget tesz az itt és most és az itt és mást között, sőt, a hagyományos transzilvanizmus konzervatív szemléletét kifogásolva is ezt a Bretter György által kolportált szójátékot használja, vagyis a két világháború közti transzilvanistákkal szembehelyezi az itt és mást modernizációs programját. Tulajdonképpen ő ebben a szellemben már nemcsak irodalmi szemléletváltást propagál, hanem a cselekvő tiltakozást is vállalja.

Nemrég jelent meg Kőrössi P. József Törzsasztal, törzsvendég c. interjúkötetében egy beszélgetés Cs. Gyímesi Évával, amely halála előtt nem sokkal készült, és meglepő őszinteséggel vall magán- és közéleti dilemmáiról. Azt kell mondanom, hogy saját életének is ő a legpontosabb és legkegyetlenebb kritikusa, mint ahogy kortársairól is könyörtelen ítéletet mond ebben az interjúban. Amikor a rendszerváltás előtti és utáni időszakra emlékezik, valamiféle fordulatként határozza meg a saját közéleti szerepfelfogását is: „Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim. (...) Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív nácizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig.”

Annyit tennék ehhez hozzá, hogy szerintem Cs. Gyímesi Éva sarkít, amikor éles szemléleti cezúraként jelöli meg saját életében a rendszerváltás időszakát. Mert igaz ugyan, hogy mindannyian rákényszerültünk akkoriban a szűken vett identitáspolitikát egy sokkal teljesebb kontextusban elhelyezni, de az identitásért folytatott küzdelemnél többet, egyfajta általános rendszerváltást szorgalmaz ő is már a nyolcvanas években. Együtt tanítványaival, akik megtagadják a Kárpátokon kívüli állások elfoglalását 1985-ben, ezáltal persze Románia kisebbségpolitikája ellen protestál tanár és diák, de ugyanakkor ezek a végzősök ily módon kilépnek az egész rendszerből, legalábbis szimbolikusan.

Mégis magányos ellenálló volt valójában. Bár szervezett maga köré mozgalmat, példának okáért 1985-ben is, majd később a Láthatatlan kollégiumot, mégsem akarta helyettesíteni az egyéni szabadságot a kollektív elkötelezettséggel.

Az 1986-os keltezésű Gyöngy és homokhoz utólag, 1991 augusztusában írt Elöljáró szó nemcsak a kezdeti transzilvanizmus egyes elemeinek kritikája, hanem önkritika is. De ami a legfontosabb, egészen pontosan megfogalmazza, hogy mit gondol a jövőről, most már tényként kezelve a szabadságot: ,,Meg kell találnunk az egyensúlyt az átvészelés transzilvanista ideológiája és a küzdelem jogi és politikai irányelvei között. Ez a tanulmány figyelmeztető tükör lehet, hogy többé ne essünk az önáltatásnak azokba a csapdáiba, amelyeket a két világháború közötti eszményrendszer magába rejtett. Hisz nem csupán érzelmi-erkölcsi megbékélésre, hanem mindenekelőtt emberhez méltó életet biztosító jogi keretekre van szükségünk ahhoz, hogy kisebbségi helyzetben is harmonikus, teljes életünk legyen.”

Ez már nyilván az új korszak stratégiájának meghirdetése, és aki ezt leírja, érdekes módon éppen egy ,,érzelmi-erkölcsi’’ kritériumokhoz is igazodó irodalomtörténész, egy ,,magyartanár’’, ahogy mondani szoktuk. Visszatérve a rendszerváltás előtti időszakra, Cs. Gyimesi Éva megoldáskeresése azért is sajátos, mert nem választja szét a demokrácia és az identitás kérdését. Más szóval a román Doina Corneával való együttműködése azt mutatja, hogy a jövő közös ügy itt Erdélyben vagy akár máshol is, és demokrácia nélkül nincsen kisebbségi jogegyenlőség. Illetve fordítva.

Hol szándékosan, hol rosszindulatból sokszor félreértették őt később, pedig 1989 után következetesen érvényesíteni akarta ezt a programot. Ő nem a románokban vagy bármely más nemzetben látta az igazi veszélyt, hanem mindenfajta diktatúrában. Horribile dictu, még a magyar identitás diktatúrájában is.

1989 után végre lehetőséget látott egy ilyen társadalmi berendezkedésre, és akárcsak több más vezető értelmiségi, ennek reményében konkrét politikai szerepet is vállalt. A kilencvenes évek elején egy ideig tagja volt az RMDSZ Elnökségének, és folyamatosan kereste akkor is a legjobb megoldásokat. Az elején Szőcs Gézát támogatta, aztán mégis Domokos Géza mellé állt. Arról, hogy szerinte hogyan is kellene politizálni, sokat elárul egy hozzám intézett levele 1992 őszén, amikor az RMDSZ Küldötteinek Országos Tanácsa és parlamenti frakciói Kolozsváron elfogadtak egy Nyilatkozatot a belső önrendelkezésről meg az autonómiáról. Íme, a levél:

1992. november 8.

Kedves Béla,

egyszerűen hihetetlen számomra, hogy annyi okos ember érzelmi alapon, tekintélytiszteletből szavazta meg ezt a zavaros és végeredményben öncélú szöveget (az autonómia-nyilatkozatot; remélem, azóta nem született valami újabb.) Nagyon kérlek, olvasd el, amit írtam, hátha segít Titeket abban, hogy megerősödjetek, és ne lehessen nemzetárulás vádjával zsarolni azokat, akik nem értenek egyet az akarnokokkal, akik saját ambíciózus kisérleteik alanyává (nyúlává) kívánnak tenni bennünket, több, mint másfél millió embert. Nem kell lakmuszpapír, hogy tudjuk, milyen a helyzet, milyen reakciókat válthatunk ki, mit szól ehhez a Nyugat. Ideje lenne, ha az érzelmes, kalandorszellemű akciókat a feladathoz illő észszerűséggel és szakértelemmel helyettesítenénk. Aki valami folytán tekintélyre tett szert, annak sincs mindig igaza, a józan észre kellene hallgatni végre. Kérlek, ha tudsz, hívjál fel. Jó lenne, ha minden szenátorunkhoz eljutna ez a szöveg.

Barátsággal,

Éva

Annak a nyilatkozatnak egy részét őszintén szólva én is fölösleges nagyotmondásnak gondoltam, de magát az autonómiát vagy a különböző autonómiaformákat mindenképpen szükségesnek tartottam. Viszont értettem Cs. Gyimesi Éva félelmét, hogy 1990 marosvásárhelyi márciusa után bármikor megismétlődhet a történelem.

Féltette a párbeszédet, féltette a demokráciát, amit pillanatok alatt félresöpörhet az ismét fellángoló román nacionalizmus. Azt is gondolhatta, hogy dobbal nem lehet verebet fogni, és ebben tökéletesen igaza volt.

Sokat jelentett nekem a bizalma, hogy 1993-ban, amikor én lettem az RMDSZ elnöke, elfogadta felkérésemet, hogy Takács Csaba ügyvezető elnök mellett legyen oktatásért felelős ügyvezető alelnök. Egészen 1995 végéig látta el ezt a tisztséget egy olyan időszakban, amikor az Európa Tanácshoz intézett 1993-as Memorandumunkban, majd 1994-es, félmillió aláírással támogatott oktatási törvénytervezetünkben legfontosabb célkitűzéseinket megfogalmaztuk, és ebben neki is ott volt a munkája. Azt hiszem, mégis csalódottan mondott le oktatási alelnöki tisztségéről, látszólag azért, hogy tanszékvezetői feladatait elláthassa, de valójában 1996 előtti törvénymódosítási kudarcaink ábrándították ki. Egyfajta deklaratív politika időszaka volt ez, eredmények nélkül egészen 1996-os kormányra lépésünkig.

Később is sokszor találkoztunk természetesen, beszéltünk telefonon, de majd csak 2010. december 17-én tartotta ismét fontosnak, hogy levelet írjon nekem, nem emailben, hanem papíron. Arra a bejelentésemre reflektált, hogy nem vállalom tovább az RMDSZ-elnöki tisztet. Hosszabb levél, csak idézek belőle: „Bölcs döntésre jutottál, hallom. Ha a Te személyes életedre gondolok, csak helyeselni tudom, hogy visszavonulsz. De nem látok senkit a tülekedő jelöltek között, aki hozzád hasonló tekintéllyé is válhatna. Fogyatékosságaik nem tehetik lehetővé, hogy integratív személyiséggé nőjék ki magukat. Nekem egyik sem szimpatikus, egyikre sem bíznám a sorsunkat. Veled sem értettem mindig egyet, de megértettem, vagy megérteni véltem, mit miért cselekszel.” Máig megrázó számomra ez a pátosz. A független értelmiségi Cs. Gyimesi Éva úgy gondol egy politikusra, hogy rábízhatja-e a sorsát vagy nem. Bírálja a magyar kormány radikalizmusát és a „konfrontatív Tőkés-politikát”, és igen, ebben a karácsonyi levélben sem állja meg, hogy ne fogalmazza meg rendkívül pontosan, mi lenne szerinte a teendő: „Valójában az önkormányzatok felelősségtudatán múlik, hogy a szubszidiaritás elve konkrét formában mennyire valósul meg. A közösségben nincsenek igazi animátorok, tisztelet a kivételeknek.”

Kaptam tőle még egy sűrűn teleírt képeslapot Pannonhalmáról 2011. február 20-án:

Kedves Béla,

Szerettem volna elmenni a Kongresszusra, mert egyszer majd történelmi jelentőségű esemény lesz, és nekem máris az. Nagy válság előszeleit érzem, de ezért mi nem vagyunk hibásak. Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy mekkora felelősségük van egyes személyiségeknek, jellemeknek egy adott társadalom vagy nemzet életének alakulásában. Nagyon hamis kifejezés, hogy ,, a történelem így vagy amúgy hozta’’. Az áldást és az átkot is egyes személyek hozzák a többiek életébe. Becsületesen végigküzdött 20 év után most mindent törékenynek látok: mindössze 2-3 ember szörnyűséges hatalma miatt! Vigyázz Magadra, örülök, hogy lelki épségedet meg tudtad őrizni. ÜDV,

barátsággal, Éva

Igaza volt, hiába nyugtatgatjuk magunkat, itt van már a válság. Sokszor jut eszembe mostanában, hogy Cs. Gyimesi Éva ránk bízta a sorsát, aztán végképp csalódottan visszavette tőlünk. De legalább azt az értelmiségi életpéldát nem ártana mindenkinek megszívlelnie, hogy bele kell szólnunk abba, ami körülöttünk történik.