Amióta hazajöttünk a tengerről, hullámokra vágyom. Újra érezni akarom azt a különös, émelyítő lebegést, amihez hasonlót eddig csak a vidámparkban és a zselici dombok hullámvasútján száguldó Trabantban éreztem.
Apa szerint a Duna nem tenger, mégis tengerérzése van az utazónak. Ezt nem egészen értem. Addig rendben van, hogy a Duna nagy és tekintélyes, de a tengerérzés túlzás. Itt nincsenek párába vesző távlatok. Ha megszáradok a napon, a bőrömön nem kristályosodik ki a só, és a meleg szélben sem érezni a fenyők gyantáját. A Duna illata más. Különleges, semmihez nem hasonlítható. Nem sós, édes. Nem tenger. Azt találom mondani, hogy a nagymamák alföldje többet nyújt tengerérzésből a végtelenbe vesző, vizesen csillogó horizontjával, mint a Duna, pedig a pusztának nincs sok köze a vízhez, azonkívül, hogy valaha őstenger borította. Állítólag. Apa erre azt mondja, hogy a tengerérzést nem mindig a horizontban kell keresni. A Duna kiszámíthatatlan, gyorsan mozgó víztömeg, ami óvatosságra inti a tapasztalt tengerjárót is. Amúgy meg, ha kiegyenesítenénk, 2850 kilométer hosszú vízfelületet kapnánk; ez a hossz megegyezik a Földközi-tengerével. Ott már kereshetném a horizontot. Ha pedig a deltánál kóstolnám a vizet, az édes mellett ott lenne a sós.
Elmerengett a folyó nevének eredetén, és tudni vélte, hogy a germánok női, a rómaiak férfi neveket adtak a folyóknak, mégis, a tíz országon keresztülfolyó Duna lett nőnemű, holott az is római határfolyó volt egykoron. Mindezek mellett úgy vélte, a kiszámíthatatlanság és a szeszély az oka annak, amiért a németben die előtagot kapta a folyónk, és nem a dert, mint a Rajna. A női előtag azt jelzi, hogy a névadáskor már nem a rómaiak domináltak ezen a vidéken. És ne keseredjek el: a tengerérzés meg fog érkezni. Lesz rá ideje, ha végighajózzuk a Duna magyarországi szakaszát.
Addig úgy tudtam, hogy a Dunán nagy hullámok akkor vannak, ha üdülőhajók hasítják a vizet. A nagy vízkiszorítású hajók óriás hullámai végigsöprik a partot, visznek mindent: plédet, játékot, kutyát, gyereket. Egyszer engem is elragadott egy bolgár hajó gigászi hullámzása. A kapitány – bár látnia kellett a strandot – szemernyit sem vett vissza a tempóból: tucatnyi gyereket kapott fel a partot negyvenöt fokban végigsöprő kölyökcunami. Anya tébolyultan rohangált fel-alá a parton, belegázolt az örvénylő pokrócok közé, dobálta ki a vízből a gyerekeket, és kereste a sokaságban a sajátját – engem. A homokpartra vetett a hullám. Nem esett bajom, még vizet sem nyeltem. Az esetre nem emlékeztem, otthon nem beszéltünk róla. A kocsma mögötti kuglizóban hallottam róla egy évtizeddel később, már munkaképes állogató koromban. Kisiskolás lehettem. A Költő akkor azt mondta, hogy az élmény biztosan nem traumaként rögzült, hiszen akkor emlékeznék rá, mert csak az marad meg az emlékezetben, ami nem szűnik meg fájni. A kuglizóra és a Költőre viszont tisztán emlékszem.
Hajóparkunk nem tűnt átgondoltnak a kezdetekben sem. Nekünk hétméteres hajó kellett. Amikor mindenki váltott a könnyű, könnyen szállítható kenukra, mi akkor is kitartottunk a nehezen szállítható kielboat mellett, és szívünk mélyén megvetettük az üvegszálas hajókat. Apa, a modern idők Don Quijotéja: ragaszkodott a kielhez, a békeidők mahagóniból készült kézműves remekéhez, ahol az elegancia és gyorsaság kéz a kézben siklanak a vízen. A kielboat egyetlen elemében sincs műanyag, csak fa, bőr és fém, lehetőleg réz: abból kell legyen a villa, a csavar, a szegecs. A szépségnek azonban ára van. Apát kevéssé érdekelte, hogy a járműparkunk alkalmatlan a hétméteres kiel szállítására. Sem a Škoda, sem a sokat látott Fiat 127-es, hogy a Trabantról már ne is beszéljünk. Alternatív megoldásra volt szükség.
Kezdődött a túra azzal, hogy az indulás előtti napokban még a mohácsi szőlőhegy lankáin kaptattunk az „új” szerzeménnyel. A szállításra Apa a sógorától kért és kapott erősítést. Sógi lett az alternatíva, aki Latvia kisbuszával érkezett. A hirdetésben szereplő „évek óta nem használt, korának megfelelő állapotban” szövegezésű hirdetés vonzónak tűnt. A Csufi nevű kétpárevezős kiel nem tűnt rossz vételnek. Sógi viszont a szállításhoz nem készült tetőcsomagtartóval. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Sógi dereka „beállt”, csakúgy, mint a Latvia váltója: csak kettesben bírt elindulni, így pedig a szőlőhegyre sem tudott felmenni. Apával botladoztunk a nehéz hajóval a szőlőhegyen. Délben. Szerencsémre megszánt az eladó, aki nem bírta nézni, hogy strandpapucsban szerencsétlenkedem a hajó súlya alatt. Színtiszta jófejség volt tőle, hogy segített az árokparton betuszkolni Csufit valamennyire a hátsó ajtón keresztül az utastérbe. A kilógó rész így is jóval hosszabb, mint a benti.
Kóka bácsi kövér gázzal, csúsztatott kuplunggal indul – kettesben. A Latvia veszettül füstöl. Futunk a kék füstben a Latvia után, hónunk alatt a kilógó hajórésszel. Közeledünk. A megáradt Csele-torkolatnál megátkozom Csufit. Miután vízre tesszük, megbékélek vele. Próbakör felfelé. Apa és Kati szinkronban húznak. A kormánynál ülök, integetek a parton állóknak. A hajó évek óta padláson száradó fája mohón issza magába vizet. A rézvilla nyikorog, Apa étolajjal gyógyítja. A bordák között figyelem a vízállást. Árad. Elázik az evezősök reggelije. A növekvő vízszint viszont aggaszt; Apa azt mondja, nincs baj: majd bedagad a fa, és akkor tökéletes lesz.
Nyár elején, zöldár idején a partvédő kövezések víz alá kerülnek. Gyorsan siklik a folyó. A felszín alatt sok az akadály: a víz buzog, örvénylik, helyenként vészjóslóan kisimul. Uszadékfák hagynak el minket. Apa taktikája, hogy partközelben maradunk, így próbálván elkerülni, hogy kisodorjon minket az ár a nyílt vízre. Ám a vízbe dőlt nyárfát meg kell kerüljük. Hajónk orrát elkapja az ár. Apa kiabál: „Erős bal!” Húzom a kormánylapát zsinórját balra, de az irány nem változik. „Csak a bal!” – kiabálja Apa. Két kézzel markolja az evezőt, a tollat mélyen a folyóba mártja. Teljes testtel beledől a húzásba, minden izma megfeszül. Combja hasonlít Détári Lajoséra a Képes Sport címlapjáról, csak szőrösebb kiadásban. Az erőkifejtés zenitjén kettétörik a szúette evező. Elkap a sodrás, kiforgat a nyílt vízre. Az történik, amit a folyó akar. Leizzadok. Amúgy szerencsénk van: mentünk felfelé annyit, hogy lefelé már csak csorogni kell a kikötőig, Legányiék stégjéig. Megkönnyebbülök, amikor Kati elkapja a kikötőbakot.
Hátradőlök. Számban keveredik a sós veríték és az édes folyó. A szélben érzem a gyantás fenyőt.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
