– Ha így megyek az interjúra, tuti nem vesznek fel. Kéne valami bakancsféleség.
– Milyen interjúra?
– Hát állásinterjúra, a Nestlébe. Kirúgtak az albánok.
Lacikát hivatalosan eladóként alkalmazták a pékségben, de valójában hátul, a sütőknél adtak neki munkát. Júniusban, amikor utoljára találkoztunk, csak azért szolgálhatott ki, mert táppénzre ment három kollégája is.
– Mi történt?
– Azt mondta a Dáriusz, hogy drága lett a rezsi, ezért leépítések lesznek. Persze csak engem küldtek el.
– Dáriusz?
– Ő volt a helyi baszdszájba, az intézőember. De ő semmiről sem tehet. Neki nem volt baja a cigányokkal. Csak a főnököt zavarta, ha elöl voltam. Többször is mondta, hogy nehogy be merjek állni a pultba, mert nem fognak jönni a vevők, senki nem akar vásárolni egy cigánytól.
A heverőn ül, szemben a kályhával.
– Alig várta, hogy kirúghasson. Amúgy mindegy, mert nem volt jó ott dolgozni, folyton basztattak a késések miatt. Tudod, hogy járnak itt a buszok. Van, hogy elmegy néhány perccel korábban, mint ahogy ki van írva, és akkor várhatsz a következőre.
A hangja indulatos, az arca kifejezéstelen.
– Sajnálom.
– Kösz, de sajnálatból nem élünk meg. Jön a gyerek.
Az egyesület önkénteseként nyár óta a szegregátum Miskolc felőli területeire kell koncentrálnom, Lacika és Amanda pedig távolabb laknak a várostól, az egykori bányaigazgatóság közelében.
Az arcát bámulom. Még csak huszonegy éves. Kályhafüst csípi az orromat.
– Amanda terhes?
– Igen, a hetedik hónapban van. Amanda, kicsikém, gyere már ide!
A helyiséget, ahol ülünk, nevezhetjük nappalinak. A belső szoba, amelybe virágmintás függöny takarja a belátást, a háló. Amanda onnan kiáltja:
– Nem megyek!
Most csak néhány konzervet hoztam, de a megismerkedésünk idején többet segítettem nekik. Én szereztem például a sarokban álló hűtőt, amelyet „mindenesként” kezdtek használni, miután a szolgáltató kikapcsolta az áramot.
Lacika cipőjét nézem. Hosszú, széles szakadás kezdődik az orrnál, végighúzódik a foszló nyelv alatt.
– Hogy fogják hívni?
– Nekem a Jázmina tetszik, de Amanda szerint az csúnya. Még nem adtunk neki nevet.
A kályha sem olyan, mint volt. Leszakadt az ajtaja, már nem lehet bezárni a tűzteret.
– Nem jönnél ki hozzánk, Amanda? Rég láttalak, szeretnék veled is beszélgetni!
– Innen is hallak titeket!
– Hiába próbálkozol, nem fog megmozdulni – mondja Lacika. – Egész nap csak fekszik és cigizik. Én nem vagyok cigis, de mellette olyan, mintha láncdohányos lennék. És folyton zabálja a csipszeket meg a csokikat. Szereznem kell egy markolót, mire beindul a szülés, mert máshogy nem fogom tudni bevinni a…
– Anyád picsája kell neked, nem markoló! – kiáltja Amanda.
Lacika elhallgat, majd a kályhához fordul.
Képeslapok és mágnesek helyett kopások, horpadások a hűtő ajtaján. Gyerekrajzokat képzelek rájuk.
– Mennyit dolgoztál a pékségben?
– Öt vagy hat hónapot. Legalább rendbe hoztam a tetőt. Azt már muszáj volt, mert mi lenne, ha még most is beáznánk! Lassan egy hónapja esik az eső. Ezért is jó lenne valami bakancsféleség. Hogy ne legyen mindig vizes a lábam. – Rövid hallgatás után hozzáteszi: – Nemrég jöttem haza a városból. Csak az Újgyőriig mentem be, de teljesen átáztam. Folyton beteg vagyok.
– Drága volt?
– Mi?
– A tető.
– Nem annyira, de azért kellett rá költeni. Ismerted a Sóvágó Norbiékat?
– Akik nemrég elmentek Kanadába?
– Azokat.
– Személyesen nem, de tudom, hol laktak. Feljebb, a város felé.
– Na, odamentem egyik este, és összeszedtem, amit lehetett.
Megláthat valamit a tekintetemben, mert így folytatja:
– Mit kellett volna tennem? Itt úgy hordják szét az üres házakat, mint a cukrot. Nem emlékszel, hogy évekkel ezelőtt még szemben is állt egy? Lejjebb is volt kettő, a kútnál meg három. Hol vannak azok most? Na, hol? A Sárándi Peti meg a Csikós Zolika udvarán!
Interjút akartam készíteni Sóvágóékkal, de nem álltak szóba velem. A többi önkéntes szerint nem lett volna szabad elmondani nekik, hogy könyvet írok a völgyről. Sóvágóék ugyanis tavaly elmentek egy hátrányos helyzetűeknek szóló rendezvényre, amelyen „dokumentációs céllal” lefotózták őket. Később a szervezők engedély nélkül felhasználták a hétéves Norina portréját egy adománygyűjtő kampányban. Hiába perelt a család, jogorvoslatra nem került sor.
– Nem ismerem egyiküket sem, csak aggódom, Lacika.
Előveszi a telefonját. Mozdulat közben kihullik valami a zsebéből, ami a cipőjéhez gurul. Mióta itt vagyok, először látok érzelmet az arcán. Ha nem lenne ennyire ijedt, azt gondolnám, hogy csak a szemetet kapja fel a földről.
– Nem félsz, hogy kigyullad a ház?
– Miért?
– Ha kipattanna a parázs… – mutatok a kályhára.
– Már kigyulladt volna, ha akar.
Visszadugja az alufóliagalacsint a zsebébe.
– Szóval, ha tudnál egy bakancsféleséget szerezni, az nagy segítség lenne – mondja zavartan.
– Hányas a lábad?
– Negyvenhármas.
– Nem ígérek semmit, de körbekérdezek. Azt hisze…
A függöny mögül papucsban, farmernadrágban és rózsaszín pulóverben Amanda tűnik elő. Mintha egy medicinlabdát szuszakolt volna a kenguruzsebbe. Odalép Lacikához:
– Hoztál dohányt?
A hirtelen beállt csöndben a drogra gondolok, amit tegnapelőtt találtunk a többi önkéntessel a tizenegy éves Jocónál. Azt is alufóliába csomagolták.
– Nem mondtad, hogy elfogyott.
Amanda ökölbe szorítja a kezét.
– Akkor most mi a szart fogok szívni, baszd meg?
Lacika rám emeli a tekintetét.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
