Az iskolában minden tanév végén gyűjtést rendeztek. A gyerekek csapatokban járták a várost, becsengettek a házakba, papírért, fémért, műanyagért. Versenyeztek, ki szed össze több kacatot. A délutánra begyűjtött hulladékot az igazgató jelenlétében lemérték az iskolaudvaron felállított mázsán, és csak azután szállították el a szeméttelepre.
Abban az évben fémet gyűjtöttek. Tikkasztó meleg volt, barnára szívta a nap az utcáról utcára vonuló diákok arcát. Pali és néhány stramm osztálytársa a gyűjtés végén járt, a város külterületén húzták maguk után a kézikocsit. Errefelé új építésű családi házak álltak, némelyik még félkész volt, vakolatlan, az udvarokon halomba hordva állt a sóder és a homok, a korlát nélküli teraszokon széthányt gyerekjátékok hevertek. Egy ilyen porta előtt hatalmas, L alakú, fehérre mázolt vas lapult a sárga fűben. A zsákmányt megpillantva, a biztos diadal tudatában Pali osztálytársai fellelkesültek. Hosszan és többször becsöngettek a házba, mire előkászálódott hátulról a tulaj, egy álmos szemű kopaszodó férfi, aki fintorogva engedélyt adott a vas elszállítására, azután magukra hagyta őket.
A fiúk nekiveselkedtek. Előbb hárman próbálták megmozdítani a játszótéri mászóka darabjára emlékeztető fémet, aztán mind az öten aláfogtak, de így sem adta magát. Pali csalódottan észlelte, hogy nem az ő erejéhez mérték a vasat, és mivel egy ügyetlen mozdulatnál kissé meghúzódott a válla, felhagyott a próbálkozással. A többiek fölháborodtak, de sürgetett az idő, a lehető leghamarabb vissza kellett érni az iskolába. Szándéka ellenére Pali szempillantás alatt körön kívül került, megértette, hogy ezután ha akarná, sem játszhatná vissza magát a csapatba. Rövid ideig téblábolt még az osztálytársai körül, aztán hátat fordított nekik, és odébb sétált. A vasúti töltés alatti tó csillogó tükrén itt-ott sötét teknősbékapáncélok mutatkoztak, aztán eltűntek a szeme elől. Mire visszafordult, nagy meglepetésére a többiek már a vasdarabot a magasba emelve tántorogtak, és hangosan nyögdécseltek a súly alatt. Amikor a fém nagyot csattanva landolt a kézikocsi platóján, szertartásosan megtörölték a homlokukat, fújtak egyet, megragadták a kocsi fogantyúját, és indultak tovább. Egyikük visszafordult, és kinyújtott középső ujját mutatta Palinak, aki lesütötte a szemét. Erna nénire gondolt, a kövér osztályfőnökre, aki egy magyarórán bosszúsan elemezte nekik Petőfit, értetlenségének adva hangot, hogy mit szerethetett a nagy költő ebben a sivár és jellegtelen alföldi tájban, amiben nincs semmi szép, semmi fenséges. Pali jól ismerte Erna néni stílusát, tudta, hogy az első adandó alkalommal fejére olvassa majd a gyengeségét, mert egy igazi férfi nem hagyja cserben a barátait, megemeli a vasat, kerül, amibe kerül.
Megindult a menet után, de nem zárkózott fel a fiúkhoz. Lépésről lépésre növekedett benne a szégyenérzet, és magában előre igazat adott a mindig kipirult arcú Erna néninek. De sejtelme sem volt, hogyan tehetné jóvá a mulasztását. A gyűjtés számukra véget ért, a megszerzett vas minden bizonnyal a győzelmet jelenti a csapatnak. Keserű érzés volt belegondolni, hogy ő ehhez milyen kevéssel járult hozzá, elátkozta a pillanatot, amelyben képtelen volt parancsolni magának, és gyerekes módon feladta a küzdelmet. Lassított a léptein. Egy kókadó fűzfáról szakított vastagabb ággal csapdosni kezdte az útszéli gazt, úgy haladt tovább. A többiek már eltűntek a szeme elől, ráfordultak a főutcához vezető szakaszra, és csak a kézikocsi kerekeinek nyikorgása árulta el, merre járnak. Máskülönben délibábos csönd ereszkedett a városrészre.
Az egyik ház előtt nagy kupac sóder állt. Pali felsóhajtott, és a kezében tartott ágat indulatosan a kavicsok közé fúrta. Ekkor pillantotta meg odabent a napszemüveget. Aki viselte, kissé megemelte a fejét, mintha a környéket pásztázná, de aztán gyorsan vissza is hanyatlott. Hogy mire, nem lehetett látni, talán polifoamon feküdt, talán a formátlan gyepre terített törülközőn. A haja nedves volt, a napszemüveg lencséin szikrázott a napfény. És egy pillanatra szétnyitotta a combjait.
Pali elkapta a fejét. Jobb híján a sóderbe állított ágba kapaszkodott. Sajgott a válla. Amikor újból visszapillantott, már csak a kényelmesen kinyújtott aranybarna combokat látta. És hogy a két fehér mell puhán elterül a mellkason.
Az udvar végében fölrecsegett egy kisrádió. Izzott a levegő. Pali nesztelenül kihúzta az ágat a kavicsok közül. Aztán szaladt a többiek után.
Mire visszaért az iskolába, befejeződött a mérés. Pali osztálytársai az óriás gyümölcstortát szeletelték. Magabiztosak voltak, erősek, és többé nem engedték Palit maguk közé. A megcsonkított vasszerkezet, ami most leginkább egy szétrohadt focikapu darabjának tűnt, magára hagyva állt, a tornaterem falának döntve.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
