Az úgy volt, hogy közvetlenül a helyhatósági választások előtt összeomlott a civilizáció, és minden megszűnt, ami addig volt, de a plakátok kint maradtak.
Telt-múlt az idő, a plakátokon lassan elmosódtak, elrajzolódtak kicsit az arcok, és kifakultak alóluk a nevek. Egy idő után úgy tűnt például, hogy a „Rendet, tisztaságot, jövőt” felirat mellett egy varacskos disznó képe van, és mivel a név eltűnt, mindenki elfelejtette, hogy eredetileg a független dr. Thörök Zoltán volt az. A radikális Szokolai Mária jelölt asszony is így járt, az arca pár év alatt zsiráffá egyszerűsödött, amit a jelmondata („Törjünk magasabbra együtt!”) is erősített. A koalíciós Galambos tüskefrizurája szélben, esőben és tűző napsütésben is tartott, de az arca valahogy egyre kisebb lett, egyre sündisznósabb benyomást keltve az „Újrázzunk! Hajrázzunk!” szlogen alatt. Azt sem tudta senki, hogy a „Megcsináljuk, jó lesz!” nőstényfarkasa eredetileg Ködös Andrea volt, a középutasok jelöltje.
Az emberek már nem tudták, hogy mire valók a villanyoszlopok, de úgy gondolták, hogy zászlórúdnak jók lesznek, és mivel a plakátok egyre rosszabb állapotban voltak, megvarrták őket zászlónak. Az egzotikus állatokat mindenki jól ismerte, mert miután az összeomláskor kiszabadultak az állatkertből, nyugodtan éltek a városban, hiszen az éghajlat is megváltozott.
Ahogy rohantak az évek, a régi városnegyedek neve is eltűnt, megváltozott. Süniváros, Farkasfalva, Egérlyuk – így kezdték emlegetni a régi területük határait amúgy is lassan változtató negyedeket, de voltak komplikáltabb példák is. A lovak („Vágtató fejlődést!”), akiknek toteme eredetileg Ghőzös Gáborné volt a maradók pártjából, például a Karámnak nevezett pár utcás környéken laktak.
Én a Sólyomnegyedbe születtem, aminek a Fészek nevű épület állt a közepén, nem messze az egyik nagyobb szántóföldünktől. Mint minden rendes sólyomnak, nekem is fel van tetoválva a jobb vállamra, hogy „Élhető jövőt!”. A sólymunk egy dühös zöldpárti, Fegyverneki Róbert arcképéből lett. Mi, sólymok főleg bőrrel és fegyverrel foglalkozunk, és a tevék (Pór Vilmos, körúton belüliek pártja) a szövetségeseink.
Az ellenségeink a Hörcsögnegyed lakói (Dán Zoárd, független). A hörcsögök marhákat tenyésztenek a Szigeten, és valamikor régen elszámolási vitánk volt velük a bőrök miatt. Az utóbbi pár tucat évben a hörcsögök inkább bedobálják a marhabőröket a Dunába ahelyett, hogy eladnák nekünk. Volt is szó erről a tanácsban, de nem sikerült dűlőre jutni. Ezért amikor a Sziget mellett megyek biciklivel, be is intek nekik, de senki se látja, csak egy csiga lány nevet rám.
A Csiganegyed (a civil Csépainé feltűzött hajú fényképéből) tele van romkocsmával, amiket azért hívnak így, mert ezen a környéken minden eléggé romos, ugyanis az összeomláskor tüzérségi harcok voltak errefelé. De pont ezért ez az egyik legszebb városrész. Kis kerek bombatölcsértavak, rengeteg kert és köztük szűk, girbegurba utcácskák. Mindenhol ki vannak tűzve a gyönyörű színes zászlók, amikre az van írva: „Lendületesen tovább!”
Közismert, hogy a csigák mindig jókedvűek. A folyóban mindig van hal, és a negyedükben bőven meg tudják termelni a betevőt. Ebben segít az is, hogy rendszeresen kiönt a földjeikre a Duna.
A csigák után a gyíkok (Parády Márton, Haza és Haladás) környéke jön, ahol próbálok gyorsan tekerni. A gyíkok távolságtartó, barátságtalan népek. Ott sütkéreznek a negyedük közepét elfoglaló óriási fehér romhalmazon, ami egy hatalmas épület lehetett az összeomlás előtt, és nézik, ahogy áttekerek az óriási kertjük közepén húzódó úton. A kezük látszólag nyugodtan pihen a készenlétben tartott csúzlijaik mellett, de mindenki tudja, hogy milyen gyorsan képesek kilőni a fekete márványgolyókat.
A gyíkok utáni környéken laknak a szolgák. A szolgáknak nincs totemállatuk, mert arrafelé nagyon kevés plakát maradt épen. A szolgák zászlóján egy tálcát tartó fehér kesztyűs kéz a jelkép, és két dolog van ráírva: „Alázatos szolgái”, ami a szolgák jelmondata, és „Háborúpart”, ami a szolgák lakhelyének a neve, a folyóparton a Sziget felől a második hídrom után. A Háborúpart a legnépszerűbb hely a városban.
A szolgák a jelmondatuknak megfelelően élnek, számukra az alázat és a szolgálat a két legfontosabb dolog az életben. Ők találták ki, hogy legyenek közös városi vacsorák. A városi vacsorákra mindenki eljöhet, ilyenkor fegyverszünet van, nem érvényesek a szövetségek, és nincs ellenségeskedés sem. A szolgák az utcákra viszik és összetolják az asztalaikat, hogy egy hosszú asztal kacskaringózzon végig a Háborúpart utcáin, ahova mindnyájan odaülhetünk.
Egy helyre, együtt leülni – ez a legfontosabb nekik. A háborúparti vendéglősök a legnagyobb üstjeikben főznek, hogy mindenkinek jusson. Ott ülünk egymás mellett, és beszélgetünk, viccelődünk, amíg meg nem kongatják a harangot. Aztán megérkezik az étel, nekilátunk, és rájövünk, hogy mindnyájan ugyanolyan túlélők vagyunk.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .