Molnár Krisztina Rita: Hogy ne kelljen pelenkázni

– Megölted. Gyilkos. Tudom, hogy megölted. Egy utolsó rohadék gyilkos vagy.

Csóka Linka hangja halkan, de megfellebbezhetetlenül sistergett. Állt a konyhájában, bámulta a mobilja elfeketedő képernyőjét. A kijelzőn az előbb még ott volt a telefonszám. Olyan biztosan tudta, hogy ezt a számot többé, hogy ebben az életben többé nem fogja hívni, mint azt, hogy a szám tulajdonosa megölte a nagynénjét. Nem tudta, honnan tudja, miért biztos száz százalékig benne. Abban a pillanatban, ahogy meghallotta az elfúló, zokogásba forduló hangot, tudta. Minden porcikáját, minden sejtjét elöntötte a bizonyosság. És az undor. A hang hamis érzelgősségétől, az önsajnáló, szentimentális dagonyájától. Megborzongott, a konyhapultra dobta a telefont. A fájdalom megdermesztette, egyetlen könnycseppet sem tudott felmutatni. Úgy tűnt, a konyhában nem maradt elég levegő, úgy érezte, idebent megfullad. Kilépett a kertbe.

Lerogyott a repedt támlájú padra. Most az egyszer örült, hogy nincs itthon egyetlen gyereke sem. Hogy csönd van, csak a tyúkok kárálnak a kert végében a diófa alatt. Az a szemét ezen is mennyit gúnyolódott, ha tehette. Egy józsefvárosi tyúknak minek kell tyúkot tartani, hehe. Azt hitte, vicces. Minden alkalmat kihasznált, csak kötözködhessen. Fogalma sem volt semmiről, az égvilágon semmiről. Hogy mit jelentett neki, amikor Tomival meg tudták végre venni a kispesti házat. Minden fillért eltettek, amit a fodrászatban keresett. Tíz évig csak Tomi keresetéből éltek. Úgy osztottak be minden forintot. Még egyszer nem is tudná, nem tudja, hogy sikerült. De sikerült. Hogy a három gyereknek legyen kert. Meg neki. Nekik. Hogy az utolsó csepp vérét is odaadta volna a családjáért. Ha már neki nem volt. Most meg a saját paradicsomát szeleteli fel nekik reggelente a saját tyúkjai tojásából sült rántottához. Van hinta, cseresznye. Ő már semmi többet nem akar.

Csóka Linka különös tehetséggel tudott örülni mindennek, mindennek, ami kerek volt az életében, kerek lett, mert kikerekítette, mert az egész gyerekkora annyira nem volt az, hogy a hátralévő életét erre a kerekítésre szánta. Kert, tojás, paradicsom. Tomi, gyerekek. Még az anyja is abbahagyta az ivást, amikor megmondta neki, hogy vagy a pia, vagy az unokái. Hogy addig ide be nem teszi a lábát, míg kottyosan jön. És ez a csoda is megtörtént.

De addig az egyetlen a föld kerekén, akire a saját családjából számíthatott, a nagynénje volt. Az apja szó nélkül lelépett Amerikába, mikor ő még csak kisgyerek volt, nem is tudja, hány éves pontosan. De tudja, kilenc, igen. Aztán egy darabig még hosszú leveleket írt, igazi leveleket, mert még net sem volt, és azzal hitegette, hogy majd kiviszi magához. Dehogy vitte. Volt is eszébe nyűgnek egy kiskölyök. Naná, hogy az anyja akkor kezdett inni. Úgy csinálta végig az iskolát. De ez már mindegy. Csak Veronka nem mindegy. A rohadt életbe. Még élhetett volna. Tíz évig, húsz évig. A nagyapja kilencvenöt évig élt. Hetvennégy, az semmi. Veronka volt az egyetlen jóság egész gyerekkorában. Egész kamaszkorában. Aki mindig örült neki, ha meglátta. Ha meghallotta a hangját a telefonban. Évekig ő szerzett neki nyári munkát a laborban, hogy legyen végre egy kis saját pénze. Szia, Bogár, ezt senki nem tudta így mondani, most is hallja, amíg ép esze lesz, meglesz ez a hang a fejében. Nem is lehet érteni, hogy egy ilyen jó valakinek hogy lehet ekkora állat a férje. Egész életében kínozta. Egész életében. Az a szemétláda. Csóka Linka ült a nagy kerekségben a kertjében, és úgy érezte, felrobban. Felállt a padról, fogta a kiskapát, és elindult a veteményesbe. Dühödt mozdulatokkal vagdosta a gyomokat, a vastagabb, karógyökerű acathoz tudta, hogy ki kellene hoznia az ásót, de most puszta kézzel kaparta ki a földből.

– Úgy beszélt Veronnal, mint egy utolsóval. Hogy merte? Hogy? – kérdezte Csóka Linka fojtott hangon a paradicsomtövektől. A kapára támaszkodott, folyt róla a víz. Aztán morogva magyarázott tovább. – Addig még csak-csak, míg bejárt a laborba, ott legalább nyugta volt. Mert otthon semmi nem volt jó, amit csinált. Mindenért rászóltak, mint egy hülyegyerekre. A végén már a saját gyerekei is csepülték. Hogy hogy vásárol, hogy tereget, hogy főz. Hogy lassú, hogy feledékeny. Az utolsó években már semmit nem engedtek neki csinálni, semmit. Azzal, hogy nyugdíjba ment, teljes börtönné vált az élete. Börtönné. Az a szemét nem engedte sehova. Sehova! Pedig hogy hívtam, hogy csak pár napra jöjjön el. Nyáron. Itt a kert, sétálhat, itt vannak a gyerekek, de nem. Hogy nem hagyhatja egyedül szegény Bandit. Szegény Bandi? Uramisten, az az utolsó. Még hogy szegény. Boltba sem engedte, sehova. Merthogy olyan bizonytalan a járása. Veronkának attól lett bizonytalan a járása, mert Bandi, esküszöm, beleszuggerálta. De a nevét sem mondom ki többet, az biztos.

Csóka Linka egy kornyadozó acattal a kezében visszaült a padra. A kapát nekitámasztotta a házfalnak. Becsukta a szemét. Látta Veront, ahogy elmosolyodik minden találkozásukkor. Látta egészségesen, és látta, ahogy évről évre fogy, egyre kisebb lesz az arca, egyre ijedtebb a tekintete. Emlékszik, amikor az unokahúga felhívta, hogy úgy döntöttek, otthonba viszik, mert pelenkázni kell. Hallotta magát, ahogy belekiált a telefonba. Otthonba? Micsoda? Istenem, milyen nevetségesnek látja most a saját sürgését, hogy házi ápolót találjon neki a fodrászatból ismerős ápolónők közt. Aztán amikor egy nappal az otthonba kerülése után kiszáradt és újra kellett éleszteni, csak pörgött minden. A kórház. Ahol helyrehozták. A keringését, a folyadékháztartását. Ahol újra lábra áll. Eszik. Iszik. Olvas. Gyenge, de él. Kiengedték. És aztán ez.

Csóka Linka csukott szeme mögött most pontosan látja, mi és hogy történt. Hogy hogyan teszi a gyilkos a madárkönnyű testben pihegő Veron fejére a párnát. Álmában. Hogy soha többé ne ébredjen fel. Hogy soha többé ne kelljen pelenkázni. Végighallgatja a kétségbeesett zihálást az utolsó korty levegőért. Aztán megvárja a reggelt, hogy irgalmatlan fájdalommal sorra hívja a gyerekeit Veron halálának hírével.