Borda Réka: Varrógép, sirályok

Függönyt kell varrni. És minthogy kilenc éve kísér érintetlenül, lakásról lakásra a Singer Promise-om, amit egy norvég pártól vettem használtan – egyre kevesebb itt a levegő, mondták, és visszafújta őket a szél a hűvös északi tengerpartra –, vállalnom kell a kihívást. Ránk sötétedik, miközben méretre szabjuk Á.-val az IKEA selejtosztályán talált anyagot. Odakint felrobban az első szilveszteri tűzijáték.

Feldobom a függönyt az asztalra, elhelyezem mellette a varrógépet. Olyan bizalmatlanul méregetem, mint ősember a tüzet. De bonyolult, hagyja el a számat. Ha anyuka akarsz lenni, meg kell tanulnod varrni, vágja rá Á. Egy pillanat alatt felidegesítem magam. Még nincs is újév, és máris arra kell gondolnom, milyen elvárásoknak illene megfelelnem a következő esztendőben.

Miféle társadalmi nyomás ez? Miért ne vihetném varrónőhöz a függönyt, ha nem akarok érteni ehhez?, vetem oda. Á. elszántan kihúzza magát. Jól ismerem ezt a tartást. Kész szembeszállni a feminizmussal, és ami azt illeti, kifejezetten élvezem az ilyenkor várható éles szellemi vitáinkat. Nem férfiként húzok rád valamit, válaszolja, te mondtad, hogy farsangi ruhát akarsz egyszer varrni a gyerekeinknek. Én meg barkácsolni tanultam meg, hogy jó apuka legyek.

Puffogva fordulok a varrógép felé. Egyedül maradok. Már óvodásként sem értettem, miért nem kaphatok én is nyílvető legót, mint a bátyám. Később, kamaszként elszántan írtam a naplómba, nem leszek átlagos nő, nem tanulok meg főzni. Így hát kollégistaként sem adtam meg magam a főzés tudományának, és akkor sem érdekelt ez a hiányosságom, amikor felismertem, mások elkényeztetettnek tarthatnak emiatt. Aztán telt az idő, éhes voltam, és nem volt sok pénzem. Megtanultam főzni, és mára minden kétséget kizáróan én csinálom az ország legjobb tortellinilevesét.

A varrás lesz az én tortellinilevesem, döntöm el. Kipattintom az orsót a helyéről, ügyetlenül belefűzöm a cérnát, majd kihúzom a megfelelő helyen. Valójában tényleg nem kell megvarrnom a függönyt. Elvégre a téli kabátomat is elvittem varrónőhöz, és egy pillanatig sem gondoltam a család nőtagjainak ítélkező pillantására. De most az otthonunknak adok valamit, magunknak, Á.-nak és nekem. Ezért megéri hozzányúlni a Singer Promise-hoz, ami kilenc éve vár rám.

Leszorítom a kis fémtalppal az anyagot, rálépek a pedálra. A gép elindul, viszi a függönyt, és én úgy izgulok, mintha az életem múlna rajta. Aztán a cérna kicsúszik a tűből. Visszafűzöm, újra rálépek a pedálra. Ugyanez történik. Nem jövök rá, hol rontom el, pedig édesanyám csak amiatt jött fel pár hónapja vidékről, hogy megtanítson varrni. Minden bizonnyal kétségbeejtőnek vélte, hogy bár tortellinilevest tudok készíteni, a varrás továbbra sem szerepel a képességeim között. Pedig villanyt sem tudok szerelni, sőt, sminkelni sem tudok, mégsem veszi senki a fáradságot arra, hogy megmentsen ettől a nemtudástól.

Főzés nélkül nehéz élni, de varrás nélkül, lássuk be, elboldogul az ember.

Kis gondolkodás után máshogy fűzöm be a cérnát, mint az előbb. Kis fémtalp az anyagra, láb a pedálra. Gond nélkül siet a függöny a tű alatt. Megkönnyebbülök. Ekkor tűzijátékot lőnek ki a szomszédban. Megállok a varrással, ránézek az anyag másik oldalára. Olyan összevissza a cérna, mintha egy gyerek csinálta volna. Bepánikolok. Akármennyire leárazva vettük a függönyt, drága volt. Ha elrontom, egy kisebb vagyont dobunk ki. Remegő kézzel kezdeményezek videóhívást édesanyámmal, aki azonnal felveszi. Félrerakja a rejtvényt, és az orra hegyére húzza a szemüvegét, hogy jobban lássa, mi a baj. Fordítsd el ezt a gombot jobbra, azt meg balra, állítsd ezt négyesre, azt meg hatosra. Most próbáld meg. Lehelyezem a telefont az asztalra, amíg rendezkedek. De hadd lássam, hallom a hangját. Nincs elég kezem hozzá, válaszolom. Á. mellettem terem, felemeli a telefont, a kezemre irányítja a kamerát. Jó lesz ez, biztat édesanyám. Elköszönünk. Á. visszarakja mellém a telefonom, és eltűnik.

Varrom az anyagot, a cérna nem fűződik ki, nem gubancolódik. Nem nagy kunszt ez, állapítom meg, pedig a varrógép szükségtelenül komplikált találmány. Bezzeg ha fúró lenne, sokkal praktikusabb lenne. A macskám leül a lábamhoz, figyeli, mit csinálok. Egyszeriben hangos kattanás, és valami nekirepül a homlokomnak, majd az asztalon landol. Ez kétségkívül a tű. Eltört.

Miután megvettem a norvég pártól a gépet, találkozóra mentem a volt osztálytársammal, aki meg akarta venni a nyári fesztiválbérletem. A bevásárlózsákomba dobtam a varrógépet, majd a sörözőbe érve lebonyolítottuk az üzletet. Megkérdezte, megiszunk-e azért valamit. Rendeltünk egy-egy korsó sört, leültünk, a varrógép kikandikált a zsákból. Ránézett a Singerre, és elvigyorodott. Egyszeriben az ő szemével láttam magam: ez a lány ugyanaz a jellegtelen hínár, mint a gimnáziumban, és a jellegtelen hínárok fesztiváljegyeket adnak el meg varrógépekkel járnak sörözni. Megsemmisülve jöttem el.

Újabb tűzijáték durran a környéken, a kutyák vonyítanak, a macskánk viszont várakozó álláspontot vesz fel. Ismét felhívom édesanyámat. Eltört a tű, mondom, nyűgösebb hangon, mint ahogyan érzem magam. Édesanyám megint az orra hegyére tolja a szemüvegét, hümmög. Szedj elő egy hetvenes tűt, javasolja. Egy milyet?, kérdezem idegesen. Vedd elő a varrókészletet.

Nagyjából öt évre rá, hogy a norvég pár visszaköltözött a levegős északra, édesanyám üres orsókat, színes gombostűket, kék szabókrétát, piros centit, tucatnyi cérnát és csillogó tűkészletet ajándékozott nekem. Ezek szerint kitartóan várta, hogy elővegyem a varrógépet, és azt, hogy a szett hiánya elhajtson egy méteráruboltba, de ehelyett dolgoztam és buliztam. Kezébe vette hát az irányítást, és a legkiválóbb kiegészítőkkel látott el, amiket persze hálátlanul bedobtam a szekrénybe, egyenesen a varrógép mellé.

Kihúzom a fiókot, matatni kezdek. Megvan, mutatom a kamerába. Kilencvenes, nyolcvanas, hetvenes tűk, egymás mellé rendezve egy kis fehér tégelyben. Megborzongok tőle, milyen szépek. Á. bejön a szobába, lerak az asztalomra egy bögre tejeskávét, megsimogatja a hátam, és magamra hagy.

Cseréld ki a tűt, és folytasd, tanácsolja édesanyám. Odakint kurjongatnak. Még csak fél 6, morgom. Tessék?, kérdezi. Nem tudom kiszedni a tűt, magyarázom. Á., mintha csak erre várt volna, egy fogóval állít be. Kicsavarja a miniatűr kallantyút, ami a tűt tartja, megvárja, míg beteszem az újat, visszacsavarja a kallantyút, és megint eltűnik.

A volt osztálytársam vigyorog. A varrógép egyet jelent számára mindennel, ami lektűr, és – lányos. Pedig sokáig buliztam hajnalokig, káromkodtam, hánytam, szeretkeztem. El sem tudná képzelni, milyen kalandokba keveredtem, és én mégis egy varrógép maradtam a szemében. Bár talán örülhetnék is ennek, hiszen egy varrógép sokkal bonyolultabb és érdekesebb eszköz, mint mondjuk egy fúró. Utóbbi használatához semmi ész, csak nyers erő kell; unalmas, mint a hínár.

Ismét elköszönök édesanyámtól. Remekül haladok. Ha ez ilyen jól megy, még ruhát is varrhatok magamnak. Sokkal olcsóbb, környezetbarátabb és egyedibb megoldás, mint vásárolni, ráadásul ha a cérnakifűződést, a gubancolódást és a tűeltörést nem számolom, a varrás meglehetősen meditatív tevékenység. Mégis, jövök rá, mi lehetne érettebb dolog annál, mint hogy szembenézzek női mivoltommal? Éspedig attól leszek nő, hogy azt csinálok, amit akarok. És most függönyt akarok varrni.

Dudálnak az ablak alatt. Kinézek, két srác fújkálja a papírtrombitáját. Lepillantok a macskámra. Most már egyértelműen ítélkezik felettem. Visszaülök, nyomom a pedált, tolom az anyagot. Volt egy videó, amiben egy csapat fiú megemel egy ősrégi sziklát – talán nem messze a norvég pár lakóhelyétől, ahol tényleg könnyebb a lélegzés –, és belegurítják a tengerbe. A szikla ugrálva görög, mély lyukakat váj az érintetlen zöld lejtőbe, majd hatalmas placcsanással vizet ér, és óriási körgyűrűket hagy maga után. A sirályok feszülten köröznek, a fiúk kurjongatnak. Nem jövök rá, miért találom ezt utólag is ennyire ellenszenvesnek.

A varrógép hangosan kattan, és megáll. A tű mélyen elakadt az anyagban, nem tudom kiemelni belőle. Segíts, kiáltom Á.-nak, aki beszalad, minden erejét beveti, de neki sem fordul el a gomb, aminek a tűt kellene kihúznia a helyéről. Nem megy, mondja kétségbeesetten. Elnevetem magam. Mire farsangi jelmezt kell csinálni a gyerekeknek, kiszedem, mondom. De ha mondjuk lángoló kaktusznak akarnak öltözni, megvarratjuk a szerelésüket, teszem hozzá. Á. homlokon csókol. Hívd fel anyukád, tanácsolja azzal az azúrkék hangjával, és ismét magamra hagy.

Csörgetem édesanyámat, felveszi. Elviszem varrónőhöz a függönyt, mondom, és nagyot sóhajtok. Persze, ahogy gondolod, válaszolja megértően. Lerakjuk, és rájövök, miért nem tetszett az a videó. Nőként nem akarok szunnyadó lejtőket felbolygatni, fülsüketítően fúrni, tűzijátékot durrogtatni, mások ablaka alatt dudálni.

Csak egy függönyt szeretnék, ami olyan rezzenéstelenül simul bele a lakásba, mint szikla a tengerpart oldalába.

Mielőtt eltenném a varrógépet a beszorult anyaggal, rákeresek a Singer Promise-ra. Rövid görgetés után találok egy videós útmutatót, amiben egy indiai pasas magyarázza, mit kell tenni, ha szorul a tű. Követem az utasításait. Kihúzom a gép műanyag tokját, belenyúlok a hasába, kipattintom a megfelelő pöcköket, erővel kihúzom az orsót, leporolom az alkatrészeket. A macskám elunja, és Á. után megy.

Bőven éjfél előtt elkészülök a függönnyel. Palástként hordozom a lakásban, Á. körbeujjong. Létrát hoz, lecsavarozza a függönytartót, leporoljuk a rudat, ráhúzzuk a függönyt, majd hátrébb lépünk. Összekocogtatjuk a csőrünket, mint két sirály. A tengerillat betölti az orromat. A függöny puhán hullámzik, majd épp mielőtt éjfélt ütne az óra és az éjszaka megtelne a tűzijáték zajával, elcsendesedik.