– És a gyerekek?
– Mi van velük?
Húszliteres marmonkannát tartok a kezemben.
– Ilyenkor egyedül hagyod őket?
Nem válaszol, megtörlöm a homlokomat. A közkutat nézem. Már csak a fejrész
burkolata kék, az öntöttvas oszlop megfeketedett.
– Mitől lett ilyen?
– Micsoda?
Remeg a hangja.
– A kút.
– Még a télen történt, a tűz miatt. Minden télen fel kell gyújtani, nehogy befagyjon.
Akkor víz nélkül maradnánk.
– Itt senkihez nincs bekötve a vezetékes víz?
– De, csak fizetni kell érte.
Meredek lejtőn jutottunk idáig. Több mint húsz percen keresztül gyalogoltunk a
napsütésben.
– Nyisd ki, tegyed le, oda – a kút málló betontalapzatára mutat –, és fogjad erősen a nyakánál, mert ahogy megtelik, megbillenhet, aztán kezdhetjük újra az egészet.
Inni akarok, de követem az utasításait. Megragadom a nyakat, a talapzatra helyezem a kannát.
Koromfekete haja az arcába hull, hiába keresem a tekintetét. Ránehezedik a
nyomókarra, szörcsögő hang tör fel a kútból.
– Mivel gyújtjátok fel őket?
A jéghideg víz először mintha forró lenne. Hallgatunk.
– Csak a riport miatt szeretném tudni. Benzinnel csináljátok? Vagy dezodorral?
Hirtelen elengedi a kart, abbamarad a vízfolyás.
– Én nem gyújtogatok, itt mindenért büntetnek. – Szembehelyezkedik velem. –Naponta háromszor-négyszer is eljövök, mert ennyi vízre van szüksége a családomnak, de én mindig csak akkor látom a kutat, amikor ég. Ha meg várni kell, hogy leégjen, arrébb állok a többiekkel. Meg lehet őket is kérdezni, ők majd elmondják, hogy nem vagyok gyújtogató. – Szemfogai elszíneződtek. – Én elhiszem, hogy azt akarjátok tudni, hogyan nevelem a gyerekeimet, de szerintem inkább azzal a piromániással kellene foglalkoznotok, aki simán rágyújtja az emberekre az otthonaikat.
Lenyomja a kart. A súlyból tudom, a kanna mindjárt megtelik.
– Engem tényleg csak az érdekel, mit kell tenni Lyukóvölgyben, hogy vízhez jusson
valaki. – Úgy akarok beszélni, hogy elhiggye, nem a gyámhatóságtól jöttem. De én is kimerültem. Az én hangom is remeg. – Ha azt szeretnéd, semmit nem írok a gyerekeidről.
– Akkor miről fogsz írni?
Elképzelem, hogy tél van, és az égő kút körül „lyukósiak” gyülekeznek.
Elapad a víz. Megemelem a kannát. A talapzat mellé teszem, a sárba. Nehéz.
– Tudom, mit pletykáltok az egyesületben. – Megkeményedik a hangja. – A férjem
titeket is megetetett a hazugságaival. Azt hiszitek, hogy engem nem érdekel, hogy mocskos és büdös ruhában kell iskolába járnia a gyerekeimnek. Csak menjenek már el, hogy árulhassam jó pénzért otthon a picsámat. Ezt hiszitek, mi? De én nem vagyok kurva. Én állandóan mosok.
Lezárom a kannát. Rövid gondolkodás után hozzáteszem:
– Én csak egy önkéntes vagyok.
Szó nélkül adja kezembe a „kiskannát”, a tízlitereset. Ezt ő fogja hazacipelni, és én
viszem majd utána a súlyosabbat.
A talapzatra helyezem.
Megint a nyomókarra nehezedik. Nem, ez pontatlan. Támaszkodik a fémnyelvre.
– Ha várni kell, miről szoktatok beszélgetni?
– Nem szoktunk beszélgetni. – Mintha a kút feje színeződött volna el, mintha az ő
erejétől kékülne.
– Miért?
Ekkor a kanna szájából fölbuzog a víz. Úgy érzem, parazsat markolok. Reflexből
veszem le a kezemet a tízliteresről. Az megbillen, ő felkiált, de én, még időben, újra
megragadom a nyakat. És látom, hogy pikkely alakú, sárgás foltok lepik el a csuklómat. A kannából hozza őket felszínre a víz. A legtöbbjük sárba hull.
Leguggolok. Csak most veszem észre, hogy csuromvizes a nadrágom.
– Ezek micsodák?
Mozdulatlanul áll a talapzaton, akár egy szobor. Felnézek rá.
– Szirmok – mosolyog. Végre elereszti a fémnyelvet. – Szirmok!
Hogy megbizonyosodjak az igazáról, szétmorzsolok egyet.
– De hogy kerültek a kannába?
– Ricardo! Ez Ricardo volt! – Nem jut eszembe Ricardo arca, pedig a gyerekekkel
játszottam egész délelőtt. – Ez most neki a szórakozás! Összegyűjt mindenféle dolgokat, és beleteszi őket a vázákba meg a dobozokba! A múltkor találtam kavicsokat, söröskupakokat meg szögeket is a hamutartóban! És szirmok is voltak ott! Akkor figyeltem ki, hogy a ház mögött tépdesi le őket! Hát ezek szerint rakott a kiskannába is!
Nevet, mintha a gyámhatósági eljárás már lezárult volna.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .