Végül kiságyforgót vittek ajándék gyanánt. Igaz, Ádám ezt se tartotta túlságosan jó ötletnek. Miután hosszasan ecsetelte, hogy a babaholmik között mennyi fölösleges és valójában használhatatlan vagy mással simán helyettesíthető kacat van, arra is fölhívta Viki figyelmét, hogy bármennyire bájosak ezek a figurák, leginkább a felnőttek számára azok, az ágyban heverő kisded ugyanis alulról látja őket. Mindeddig ez neki se tűnt fel, legalábbis nem gondolt bele, a minap viszont az egyik közösségi oldalon látott egy mémet, amely viccesen, de teljességgel igazat szólva rávilágított arra, hogy miközben a kisállatok forognak körbe-körbe, a gyerekek legföljebb a fenekekben gyönyörködhetnek a fejük fölött. Elefántfenékben, vízilófenékben, oroszlánfenékben és így tovább. Igazából – folytatta Ádám –, ki tudja, még az is lehet, hogy ezzel valamiféle pszichés kárt lehet okozni. Persze, régi igazság, hogy az élet nem habos torta, a mindennapokban folyton harcolni kell, na de bölcs dolog már ennyi idősen szembesíteni a kis lurkókat azzal, hogy mások rendszeresen a feneküket mutatják neked, netán egyenesen a fejedre akarnak potyogtatni?
– Nahát – Viki a feje fölé emelte a kiságyforgót, úgy nézte a félkörívben hajlított műanyag rúdról lelógó tenyérnyi állatkákat –, innen tényleg szinte csak a feneküket látni. De hát ők még úgyse tudják, hogy mi micsoda. Egyébként sincs ezzel semmi baj. A nővéremék babájának is volt ilyen. És nagyon tetszett neki. Amikor fölhúztuk és elkezdett zenélni, tapsikolt is hozzá.
– Ne kérdezzem meg, nincs-e már ilyenjük?
– Ne kérdezd meg. Pont most magyaráztad el, mennyi felesleges babacucc
létezik. Nincs kedvem egy fél napot az áruházban tölteni. Nem keresgélünk tovább.
Megvesszük és kész. Ha van nekik, majd cserélgetik őket.
Tényleg volt már kiságyforgójuk. Igaz, arról nem kisállatok lógtak, hanem csillagok, bolygók és más égitestek. Viszont a dallam majdnem ugyanaz volt. Az is lehet, hogy az összes fölhúzható izé ezt játssza. Ádám emlékezett rá, hogy a nagyszüleinek volt egy zenélő dobozuk, ők meg talán még a dédszüleitől örökölték, és abból is ugyanezek a hangok csendültek föl. A hattyúk tava, Für Elise, vagy mi is?
Mariann levette az eddigi forgót az ágyrácsról, és föltette az újat. A baba elbűvölve bámulta a kisállatokat. Viki oldalba bökte Ádámot, mintha azt akarná jelezni: „Látod? Nem zavarja, hogy csupa feneket lát.” Ádám viszont lopva Mariannt figyelte, és megállapította, hogy amaz a szülés után gyorsan visszanyerte a régi alakját. Mondjuk, eleve nem szedett föl sokat, az, hogy terhes, leginkább a pocakján látszott meg. Mikor is találkoztak legutóbb? Nyár elején, amikor Balázs meg Mariann azt ecsetelték, hogy pár hónapja még mindenféle vad kalandot terveztek vakáció gyanánt, de aztán „közbejött ez a dolog”, ami fölülírt mindent. Az egzotikus nyaralást is lemondták, mert hát arrafelé a legnagyobb elővigyázatosság mellett is jelentős a fertőzésveszély, aminek egy kismamának nem szabad kitennie magát. Úgy beszéltek ezekről, mintha sajnálkoznának, de lerítt róluk, hogy csak tettetik. Különösen Balázsnak csillogott jó előre a szeme az apaság örömeitől.
– Tudod, öregem, csoda történt – magyarázta kicsivel később, a teraszon, amikor ittak egy pohár bort, míg a lányok odabent kibabázzák magukat. A teraszra délutánonként odasütött a nap. Ádámnak az jutott eszébe, ez nyáron eléggé zavaró volt, de ilyenkor, ősszel nagyon is kellemes.
– Hogy érted, hogy csoda?
– Te is mondogattad annak idején, hogy Nikolett-tel nem klappolunk. Ami lehet,
hogy így volt, de éppenséggel azért váltunk el, mert Nikolett nagyon akart gyereket, és sehogy nem jött össze. Mondtam neki, hogy még próbálkozzunk, de türelmetlen volt. Elmentünk egy vizsgálatra, ahol az jött ki, hogy baj van a spermámmal, természetes úton biztos, hogy nem lehet gyerekem, mesterségesen talán van egy halovány esély. Nikolett erre közölte, hogy neki nincs idegzete a beültetésekhez, aztán meg a síráshoz, ha újra meg újra nem sikerül. Számára az anyaság a legfontosabb, inkább keres mást, akivel simán összejön. Ezt azóta se mondtam el senkinek. Te vagy az első.
– Mariann se tudja?
– Mariann se. De most már miért is mondanám el neki? A vizsgálat tévedett. Várunk még pár hónapot, mert most elég sok a teendő a kicsi körül, de valamikor tavasszal össze is házasodunk.
Ádám a bágyadt, délutáni napsütésben aranysárgán csillogó kortynyi bort lötyögtette a pohara alján. Arra koncentrált, nehogy Balázzsal összeakadjon a tekintete. Ebben a pillanatban nem bírta volna elviselni. Úgy érezte, így is lángol az arca. Jó, ha gyorsan fölhajtja, ezt alkalmasint ráfoghatja a borra is. Meddig is kell még itt maradniuk, hogy mielőtt volán mögé ül, kimenjen ennek a kevéske alkoholnak a hatása? Állítólag az első babalátogatást illik és tanácsos is rövidre fogni.
– Akkor jól megvagytok ezek szerint.
– Tökéletesen. Biztos emlékszel rá, volt mindjárt az év elején az a kis mosolyszünet, de annak hál' isten viszonylag hamar vége lett. Kicsit megviselt bennünket az ünnepek körüli hajcihő. Azóta viszont minden szuper. És meg mernék esküdni, hogy annak a pauzának köszönhetjük a kis lurkót. Tudod: békülős szex.
Balázs a magasba emelte a poharát, és kacsintott Ádám felé. Amaz is magára
erőltetett egy mosolyszerűséget.
Amikor visszamentek a házba, Viki épp a szoptatósfotelban ült, és a karjában tartotta a babát. Ádámtól mindig is távol álltak az efféle festői hasonlatok, de most önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy Viki úgy néz ki, akár egy barokk madonna a gyermekével. Csak félig figyelt Balázsra, aki azt magyarázta, hogy mennyire fontos, hogy a gyerekszoba közvetlenül az ő hálójuk mellett van: az ajtókat természetesen nyitva hagyják éjszakára is, ha a kicsi felsír, pár lépéssel mellette teremnek, közben pedig hadd szokja meg, hogy a problémák egy részét egyedül is meg lehet oldani – persze az is magától értetődő lesz neki, hogy számíthat a szüleire. Ádám közben ideges pillantásokkal Mariannt kereste, majd kisvártatva edényzörgést hallott az amerikai konyha felől. Ez tapintatos, de egyértelmű jele volt annak, hogy most már tényleg ideje távozniuk. Végtére is estébe hajlott, és egy kicsi babával ilyenkor különösen sok teendő van.
Balázs kikísérte őket a kapuig, ahol szabadkozott, hogy nem várja meg, amíg elindulnak az autóval, siet segíteni Mariann-nak. Miután Viki beült, azért kézszorítás közben még Ádám fülébe súgta:
– Köszönöm.
– Mit? – kérdezett vissza döbbenten Ádám, és a hirtelen leszállt esti sötétben
Balázs arcát fürkészte alig leplezett rémülettel.
– Tudom, hogy miután összekaptunk Mariann-nal, ti összefutottatok. Viki is épp
elutazott pár napra valahova melóügyben, úgyhogy iszogattatok, és végül te
beszélted rá, hogy béküljön ki velem. Csak nemrég mesélte el. Elmondhatatlanul
hálás vagyok, öregem.
Vajon tényleg a szokottnál erősebben szorította meg Ádám ujjait, vagy csupán
ő érezte így? Idegesen krákogott, de nem tudott már mit mondani, mivel Balázs
becsukta a kertkaput, és visszament a házba.
Egy ideig némán autóztak lefelé a hegyről. Képeslapra illő panorámaként
tárulkozott eléjük a kivilágított város. Végül Viki törte meg a csöndet:
– Bejöttek a lurkónak a cuki kisállatok. Szemlátomást nem zavarta, hogy csak
a feneküket látja – kuncogott, amire Ádám alig észrevehető bólintással válaszolt. –
Nagyon örülnek a gyereknek – folytatta két kanyarral később Viki. – Különösen
Balázs. Mariann azt mesélte róla, hogy nem bír betelni vele. Ami végtére is érthető.
– Érthető – ismételte Ádám, és följebb csavarta a zenét. Minden porcikájával
berzenkedett attól, hogy Viki esetleg kérdez, vagy egyáltalán, mond még valamit,
netán céloz valamire. Hogy mire, azt Ádám saját magának se szerette volna
megfogalmazni, de úgy volt vele, ha letette végre az autót, azután a kevéske bor
után jól fog esni egy erősebb ital. Az idegesítette a leginkább, hogy nem tudta
eldönteni, legyen-e lelkiismeret-furdalása.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
